A sors iróniája - 17.fejezet

Sziasztok!
Végre meghoztam a frisst, és remélem mindenkinek elnyeri a tetszését. Úgy látom, ismét egyre kevesebbet írtok, pedig olyan boldog voltam miatta... Kérlek szépen ne csináljátok ezt, nekem nagyon sokat jelentene, ha megosztanátok velem a véleményeteket.
Köszönöm Krice-nak és Lizzynek, amiért az előző fejezethez írtatok. :)
Jó olvasást!

"A barátság nem egy létrehozott kapcsolat, a barátság magától jön létre, mert jó minden elvárás és indok nélkül együtt létezni. Örömöt jelentetek egymásnak csak azért, mert vagytok. A barátság benned van, belőled fakad, nincs köze a másik cselekedeteihez: ha egy ember valóban a barátod, akkor is közel áll hozzád, ha nem kedves vagy igazságos veled, mert hát ott van a szívedben."

A. J. Christian

Csak ezt ne!

Álmosan pislogtam egy ismeretlen szobában. Egyszerre éreztem magam kimerültnek és kipihentnek. A nagy ablakokból sikerült megállapítanom, hogy még mindig a Cullen házban vagyok. Egy kicsit szégyelltem magam, amiért Carlisle vállán sírtam, és mert rájöttek, hogy valójában milyen gyenge vagyok. Tudtam, hogy ezt nem kellett volna látniuk, de valamiért most még ez sem foglalkoztatott. Lassan keltem ki az ágyból, és sétáltam az ablakhoz. A táj, ami a szemem elé tárult, egyszerűen lenyűgöző volt. Habár a saját szobámból feltárulkozó látvány sem volt semmi, ez még annál is szebbnek tűnt. Az erdő gyönyörű volt, szinte csalogatott, hogy fedezzem fel. Halványan még a folyót is ki tudtam venni, s eldöntöttem, amint jó idő lesz, megmártózom benne.

Szerettem volna egy kicsit körbenézni a szobában, de Alice lépett be az ajtón a szokásos, levakarhatatlan mosollyal az arcán.

- Kész a reggelid – jelentette ki vidáman, és a kezembe nyomott egy váltó ruhát és fehérneműt. Beterelt a szobából nyíló fürdőbe – Törölközőt találsz bent – mondta még, mielőtt becsuktam volna az ajtót. Lassan álltam be a zuhany alá, de kiléptem, amikor Alice hangját meghallottam. A kis vámpír az egészet végig beszélte, választ nem várt rá, de hajmosás közben is őt hallgattam. Ugyan nem értettem mit mond, de nem zavart. Látszólag őt sem.

Amint kiléptem, Alice mosolyogva győződött meg arról, jó választás volt a ruha, amit rám adott.

Leballagva a földszintre az egész család kedvesen köszöntött. Esme rögtön az asztalhoz vezetett, és megpróbált mindent belém tukmálni. Csendben rágtam a falatokat, miközben a szintén reggeliző Lissát szemléltem. Eleinte kellemetlenül érintette, hogy folyton őt néztem, ráadásul leplezetlenül, de végül állta a tekintetemet. Próbáltam összehasonlítani őt azzal az édes kislánnyal, aki az emlékeimben élt. A haja, a szeme, az arcvonala ugyanolyan volt. Mégsem tudtam elképzelni, hogy elfelejtsem őt, még Michael közben járásával sem. Az ember nem felejti el csak úgy a rokonait és a szeretteit.

- Szóval te tényleg a testvérem vagy? – szedtem össze magam, és tettem fel a kérdést. Imádkoztam, hogy nemmel feleljen, nem akartam az ellenkezőjét hallani. Nem akartam azzal szembenézni, milyen szörnyű testvére lehettem. Feszült lett a hangulat az egész házban, tudtam, hogy valóban kellemetlen pillanatoknak nézünk elébe.

- Igen – hangzott el a halk válasz Lissa szájából, majd megköszörülte a torkát, és újból elismételte.

Egy pillanat alatt elment az étvágyam, hiszen bekövetkezett az, amitől féltem. Mélyen a szemébe néztem, és hittem neki. Nem tudtam miért, de megbíztam benne. A lábaim mintha önálló életre keltek volna, megindultak felé, és szorosan a karjaim közé zártam.

- Bocsáss meg! – suttogtam megtörten, a sírás határán állva.

Éreztem, amint karjait ő is szorosan körém tekerte, és válla rázkódott a sírástól. Tudtam, hogy mindent megtennék, csak hogy ne kelljen sírni látnom. A szívem majd’ megszakadt, és minden átértékelődött bennem. Szégyelltem magam, amiért elfeledkeztem róla, de most, hogy újra együtt vagyunk, soha többé nem fog előfordulni. Már csak ő maradt meg a családomból, és minden erőmmel azon leszek, hogy neki a legjobb legyen.

- Úgy hiányoztál – mondta halkan, még mindig pityeregve. Nem kellett sokáig várni, az én könnyeim is megeredtek. – Nagyon szeretlek Daisy, már annyira vártam ezt a napot! – suttogta a fülembe.

- Itt vagyok, és megígérem, soha többé nem hagylak egyedül! – fogtam meg a vállait, és végig a szemébe néztem, hogy tudatosítsam vele, tényleg így gondolom. - Mindig itt leszek neked, én kis angyalom – mondtam, és zokogása még erősebb lett. Mindig angyalkámnak becéztem, mert gyönyörű hajáról, szeméről, és bájosságáról mindenkinek ez ugrik be. – Na, ne sírj! Mit fog szólni Seth, ha meglát?

- Hát emlékszel rá? Hogy én és Seth?

- Seth! - Odarohantam hozzá, ő a karjaiba zárt és megpörgetett.

- Daisy, el sem hiszem, hogy itt látlak! - csendült fel a számomra mély, de kellemes hang.

- Huh… de megváltoztál! Gyúrsz, mi? – kacsintottam rá, bár fogalmam sem volt, hogy miért. Ő csak elnevette magát, és végignézett rajtam.

- Így is mondhatjuk, de te sem panaszkodhatsz, igazán csinos vagy. – Legyintettem egyet mosolyogva. 

- Seth… Ó, Istenem! Ez lehetetlen. Mégis mit keresel itt? - engedtem el végül.

- Elfelejtetted, hogy la pushi vagyok? – Tényleg! Ki is ment a fejemből. Az egy közeli indiánrezervátum. Kiskoromban rengeteget meséltek nekem a törzsük legendáiról. Még jártam is náluk, nemegyszer.

               

- Igen, emlékszem. És arra is, hogy régen barátok voltunk – feleltem. Ezek tényleg valós emlékek volt, hiszen senkitől sem tudtam, hogy kivel van együtt. És most, mintha beugrott volna az egész. Emlékeztem a napra, amikor Seth és Jacob beállítottak ide, és Seth karjaiba vetettem magam. Rájöttem, hogy gyermekkorom óta ismerem őt és a családját. Az anyukáink nagyon jóban voltak. Aztán, amikor megtudtam, hogy bevésődött Lissába, olyannyira mérges és kétségbeesett voltam, hogy rátámadtam, és behúztam neki. Akkor még nem érezte ütésem erejét, az én kezem pedig annál inkább, majdnem el is tört. Úgy káromkodtam és szidtam őt, mint egy kocsis, hiszen Lissa még csak kislány volt…

- Istenem, mennyire örülni fog ennek Seth! – kiáltott fel boldogan, és könnyeit törölgette kipirult arcáról.

Ezek után furcsán éreztem magam, mintha egy más világban lettem volna. Éreztem, hogy közel állok a falhoz, amely az emlékeimnek szabott gátat, de bármennyire is próbálkoztam visszaemlékezni, képtelen voltam. Végignéztem a Cullen családon, és lassan kezdett minden értelmet nyerni. Az első találkozásunk az ebédlőben, a döbbent tekintetük, a kedvességük, és hogy Alice megváltoztatta az órarendjüket. Ők csak szerettek volna velem lenni, és kideríteni, miért nem emlékszem rájuk. Én meg olyan goromba voltam velük.

Akkor azok a furcsa képek nem csak képzelgések voltak. Megtörtént mind. Esme és Carlisle a lányukként tekintenek rám, láttam a szemükben akkor és most is. A plázában csak úgy sugárzott Esme, és megölelt, annak ellenére, hogy tudta, mire vagyunk képesek. Amikor Emma bevésődött, felkapták a fejüket, amikor arra céloztam akaratlanul is, hogy egyszer már történt ilyen velem. Bennem van minden emlék, csak mélyen eltemetve. Bennem kell lenniük! De akkor ezek szerint Jason és én lefeküdtünk, vagy legalábbis jártunk egymással. Félve emeltem rá szemeimet. Azt sem tudtam, mit kéne mondanom, az egész annyira hihetetlen volt. Láttam tekintetében a várakozást, a vágyat, a boldogságot és a szerelmet. Magamat átkoztam, amiért ez nem tűnt fel korábban. Pedig annyi jel volt rá, én pedig mindegyiken átsiklottam, mert csak magammal foglalkoztam. Istenem, milyen szörnyű lehetett neki!

A lélek azonban még most sem vitt rá, hogy közeledjek hozzá, vagy bármiféle jelet küldjek felé. Az emlékek még nem voltak tiszták vele kapcsolatban, és bevallom, féltem.

Képtelen voltam felfogni, hogy a testvéremet, a barátomat, a családomat hogy tudtam elfelejteni. Egytől egyig csodás emberek, és mégsem emlékeztem rájuk.

Tisztán emlékszem – vagyis emlékeztem egészen idáig – hogy senkim sem volt, amikor Michael rám talált.

Michael… a kulcsszó. Ismertem az eljárás menetét, tudtam, hogy rajtam is alkalmazták, mint minden vadászon. A hatékonyabb munka elvégzéséhez szükségesnek tartotta a Tanács, hogy ezen átessünk.

Mégsem voltam mérges Michaelre, hiszen sokat segített nekem. Ezzel nem azt mondtam, hogy nem nehezteltem rá, de ő is, akárcsak mi, vadászok, a Tanács rabszolgája. Teljesíti a feladatát, még akkor is, ha nem tartja helyesnek.

Próbáltam visszaemlékezni a kezelés előtti utolsó pillanataimra, de minden olyan halovány volt. Emlékszem Sarah-ra és Michaelre, őket láttam meg elsőként, amikor magamhoz tértem. Nem kérdeztem sok mindent, megtanultam, hogy nem szabad.

Sosem volt még rá példa, hogy valaki visszakapta volna az emlékeit. Tudomásom szerint soha, senki nem esett át egynél több kezelésen.

Legszívesebben felhívtam volna Michaelt, hogy válaszolja meg az összes kérdésemet, de tudtam, nem tehetem. Még nem. Kedvelt engem, ebben biztos voltam. Segítene nekem, azt hiszem. Ha kiderülne, hogy kezdek emlékezni, és hogy Emma bevésődött valakibe, biztos vagyok benne, mi lennénk az elsők, akiken ismét alkalmaznák. Nem tudom, ez esetben ki mellett állna Michael. Nem beszélve arról a büntetésről, ha kiderülne, az ellenségeinkkel barátkozunk. Ez a sors iróniája… Vadászként egy olyan férfiba voltam szerelmes, aki az ellenségünk. Évek óta a fajtájuk ellen küzdök, és elsajátítottam az összes technikát a megölésükre. Ugyanakkor eszembe jutott Nessie. Félig vámpír, mégis egy farkasba vésődött be. Az alakváltók azért vannak a világon, hogy elpusztítsák a vámpírokat, ők mégis egymásra találtak. Nekünk is lehetne jövőnk? Persze, ha csak visszatérnének az emlékeim…

- Azt hiszem, ez így sok volt egyszerre. Szeretnék egy kicsit levegőzni. – Meg sem vártam válaszukat, rögtön megindultam a kijárat felé, ami szinte csalogatott, hívott magához. Vágytam az egyedüllétre, hogy egy pillanatra a gondolataimmal lehessek.

         

Amint kiléptem az ajtón, nem tudtam tovább tartani magam. Kapkodtam a levegőért, s szemeimet szorosan hunytam le, nehogy kigördüljön egyetlen egy könnycsepp sem. Azt hittem egyedül vagyok, miután Emma bevésődött, erre kiderül, egy egész család állt mögöttem. Bármennyire is örültem neki, ez túl sok információ volt. Idő kellett, hogy feldolgozzam a történteket.

Úgy éreztem, az életem kezd a feje tetejére állni. Gyengének éreztem magam, hogy megállítsam, és megbirkózzam a történtekkel, és azzal is, hogy emelt fővel, bátran álljak szembe a következményekkel. Nem voltam felkészülve rá. Túl váratlanul történt minden.

Halk léptekre figyeltem fel, és nem sokra rá, Jasper le is telepedett mellém az egyik lépcsőfokra.

- Minden rendben? – kérdezte, és lassan felé fordultam. Nem igazán tudtam mit mondani, de megértette. – Tudom, hogy sok mindenen mentél keresztül, csak szeretném, hogy tudd, ha valakivel szeretnél beszélni, én itt vagyok. Bármikor.

Ekkor lett számomra teljesen biztos, hogy nem érdemlem meg őket. Túl jók hozzám.

- Jól vagyok. Csak ez így túl sok egyszerre. Össze-vissza kavarognak a gondolatok a fejemben – feleltem őszintén, mire átkarolta a vállamat, és magához húzott. Készségesen bújtam oda a mellkasához. Jóleső érzés volt, és egyre nyugodtabb voltam, majdhogynem elálmosodtam. Ekkor villant be, mi is történik.

- Már megint használod rajtam a képességed – mondtam, bár cseppet sem megrovóan. Rám mosolygott, de semmit sem felelt rá. Tudtam, hogy megviselheti, hiszen az érzéseim annyira kuszák voltak, de elmondhatatlanul jólesett ez a kis békesség. Hálás voltam neki, és ezt szó szerint érezte. Megnyugtatott, de lehet, hogy egy kicsivel több dózist kaptam a kelleténél. Mégsem ellenkeztem, és megadtam magam az ólomsúllyal rám nehezedő fáradtságnak.

Jasperre és a képességére mindig is számíthattam, amikor szükségem volt. Egy hullámhosszon voltunk, teljesen megértett, még akkor is, amikor próbáltam eltitkolni előle az érzéseimet. Nem tudtam már számon tartani, hányszor próbált meg segíteni, méghozzá önzetlenül.

Amikor magamhoz tértem, Jasper és Alice halk suttogására lettem figyelmes. Az ágyam mellett ültek, és arra vártak, hogy magamhoz térjek.

- Mennyi az idő? – kérdeztem halkan, rekedt hangon.

- Nyugodtan feküdj még vissza, nem sokat aludtál. Nem rég múlt fél tíz – mondta Alice kedvesen, és megpróbált szépen visszafektetni az ágyra, és betakarni, mint egy kisgyereket.

- Köszönöm, de már nem vagyok fáradt – válaszoltam, miközben lerúgtam magamról a takarót. Felültem, és ismét végigfutattam a tekintetemet a szobában. Ugyanott voltam, ahol pár órája egyszer már felébredtem.

Alice válaszolt ki nem mondott kérdéseimre:

- Ez a te szobád volt, egészen addig, amíg nálunk éltél – felelte, és ismét körbenéztem. Nem igazán emlékeztem semmire sem ebből a helységből. – De miután Jasonre rátaláltunk, és úgy döntött, elfogadja az ajánlatunkat, hogy ideköltözzön, az övé lett a szobád. Ragaszkodott hozzá, és mindent úgy hagyott, ahogy te elmentél. Egy széket sem tolt arrébb.

Alice ezek után kiment a szobából, talán érezte, hogy ezek után szívesebben lennék egyedül, de Jasper nem moccant, tekintetét végig rajtam tartotta.

- Mi az? – kérdeztem, és én is rápillantottam.

- Ezt én magam is kérdezhetném. – Megráztam a fejem, jelezvén, nem akarok erről beszélni, és hogy minden rendben van. Tudtam, hogy megérti anélkül is, hogy kinyitnám a szám. Megpaskoltam magam mellett az ágyat, és bár habozva, de leült mellém.

- Nyújts ide a karod – mondtam, és szorosan lehunytam a szememet. Mivel segített nekem, úgy gondoltam az a legkevesebb, ha én is adok neki valamit, amit más nem tud. Ujjaimat lassan végighúztam a tenyerén, az alkarján, végül lágyan végigsimítottam a bicepszén, egészen addig, míg a pólója megengedte. Érintésem nyomán eltűnt az összes vámpír okozta harapásnyom a bőrén, ami olyan tökéletese lett, mint az összes többi vámpíré. Egy pillanat alatt eltűnt az összes, mintha sosem létezett volna.

Jasper elhűlve nézte meg a karját, és tekintetét rám emelte. Láttam a szemében a hálát és a döbbenetet, pedig már láthatta, amint használtam ezt a képességemet is. De persze egészen addig reagál így az ember, amíg meg nem tapasztalja a saját bőrén.

Karját rengeteg harapás tarkította, és el nem tudtam képzelni, mennyi lehet még szerte a testén. Ugyan nem tudom, milyen lehet a vámpírharapás, szerencsémre még nem volt hozzá szerencsém, de azzal tisztában voltam, egyáltalán nem kellemes érzés. Még vámpíroktól is kegyetlenség ilyet művelni. Ezért is döntöttem úgy, hogy segítek eltávolítani a hegeket, ahol csak tudom. Reméltem, hogy ezáltal talán a múltja okozta sebeket is eltüntethetem a szívéből. Legalábbis már nem fogják annyira emlékeztetni a napra, amikor ezeket szerezte… Bár tudtam, hogy ez nem könnyű, hiszen tökéletes memóriával rendelkeznek. Mégis kellemesebb a gondolat, hogy amikor a karjára pillant, azt gondolja: ezeket a sebeket tüntették el rólam, inkább, mint hogy felidézze magában az eseményeket.

- A másikat – kértem kedvesen, és a jobb karjáért nyúltam.

- Szeretném… – kezdett bele halkan, mire kérdőn néztem fel rá – Szeretném tudni, hogy mit érzel ilyenkor. Megengeded, hogy…? – hagyta félbe a mondatot, de tudtam mire gondol.

- Így jó? – kérdeztem, mert nem voltam biztos abban, hogy sikerült. Régebben rettentően fel tudtam húzni őt és Edwardot, amikor elzártam előlük a gondolataimat és az érzéseimet. A falat, amit az elmém és a szívem köré állítottam, anno könnyedén tudtam használni, amikor csak akartam. Most mégsem voltam biztos benne.

Bólintott, és ismét becsuktam szemeimet. Magamon éreztem a tekintetét, minden mozdulatomat figyelemmel kísérte, pillantása szinte égetett. Melegség járta át a lelkemet, és tenyeremet az övére simítottam. A bizsergő érzés a mellkasomtól lassan kúszott végig rajtam, de a tenyeremen összpontosulva a bizsergés fokozódott. Elégedettség járt át, a gyógyítás erejének sikerességétől. Mindig ezt éreztem, amikor segíteni tudtam másokon. A véget nem múló boldogság, gyönyör és szeretet. Pontosan el tudtam képzelni, min megy most keresztül Jasper, hiszen minden egyes alkalommal én is átélem. Lélegzete elakadt, szinte kővé dermedt.

- Na, milyen volt? – kérdeztem rögtön, miután kinyitotta szemeit.

- Fantasztikus! – kezdett bele nehezen forgó nyelvvel. Még nem tért magához teljesen, látszott rajta. – Mintha a mennyben lettem volna. Sosem gondoltam, hogy vámpírként tapasztalhatok ilyet, de tényleg olyan volt, mintha ott jártam volna. Az a rengeteg békesség, boldogság, szeretet és tisztaság, ami körbelengett… egyszerűen lenyűgöző.

- Örülök, hogy ennyire tetszett – vigyorogtam rá, és felkeltem az ágyból.

- Köszönöm, hogy megmutattad – mondta, mikor megindultam a földszint felé.

- Ugyan, említésre sem érdemes. Én köszönöm, hogy… hogy segítettél – feleltem, s miután bólintott, lementem a földszintre. Tudtam, hogy a többiek fültanúi voltak az egésznek, de nem adtak különösebb jelet arra, hogy hallgatóztak volna. Ezt is tiszteltem bennük.

Kótyagosan indultam hazafelé, zűrzavaros gondolatokkal. Megígértem Lissának, hogy nem hagyom magára, és tartottam is magam hozzá. Különben sem akartam egyedül hagyni a nőt, akit megmentettem, holott már teljes mértékben megbíztam Cullenékben, a családomban. Össze akartam pakolni pár cuccomat, így úgy döntöttem, hazaugrok értük, hiszen nem tart semeddig, pár perc az egész. Sietni akartam, így már magamban, fejben megfogalmaztam a levél tartalmát, amit Emmának hagyok a hűtőn, ha esetleg keresne. A hűtőről egy pillanatra eszembe jutott, van-e otthon kaja számára, aztán megnyugtattam magam, miszerint nem fog éhen halni. Óvatosan léptem ki a fák közül, és immáron lassan, emberi léptekkel közeledtem az otthonom felé.

A kulccsal ugyan elbabráltam egy kicsit, de megkönnyebbülten léptem be a házba. Olyan volt, mintha már egy éve nem jártam volna itt. Ledobtam a táskámat a földre, és furcsa érzés fogott el. Meg mertem volna esküdni, hogy valaki figyel engem. Megperdültem a tengelyem körül, és észrevettem Őt. 

    

- Jézusom! – kiáltottam fel rémülten, amint megláttam, hogy a kanapén ül, és sötét szemeit rám emeli.

***

Na, kire tippeltek? Szerintetek kitől ijedt meg Daisy? :)

A tegnapi bejegyzésben már említett kérdezz-felek dologhoz van kedve valakinek?