Önzetlen szerelem – 15. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, remélem értékelitek a gyorsaságom. :P Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommenteket, remélem ehhez is írtok majd, még talán többen is. ;)

Sajnálom az esetleges helyesírási hibákat! Előbb-utóbb bétázva lesz. :)

Az előző bejegyzésemhez még várom a véleményeteket, valamint a szavazást illetően is. :)

Nem húzom tovább az időt, jó olvasást kívánok, azt hiszem, sikerült ebben a fejezetben megválaszolnom 1-2 dolgot. :)

Puszi,

Monya

Lehull a lepel

Az érzéseim kuszák voltak, és néha azt kívántam, bár ne emlékeznék semmire. Bizonyos szempontból jó volt a tudatlanságban élnem, mert egyszerűen képtelen voltam felfogni és elfogadni, hogy valóban én vettem el Alice életét. Könnybe lábadt a szemem, az erdőben történtek ismét megelevenedtek lelki szemeim előtt. 

- Jól vagy? – hallottam meg egy ismerős hangot, és ijedten kaptam oda a tekintetem. Sűrűket pislogtam, nehogy kicsorduljanak a könnyeim, s megköszörültem a torkom, mielőtt válaszoltam volna. 

- Igen, én csak… elgondolkoztam – feleltem, és magamra erőltettem egy mosolyt is. Nem volt őszinte, de jelenleg csak ennyire futotta. Az órámra pillantottam, és hangosan felsóhajtottam. – Lassan haza kéne indulnom – mondtam Bellának, és felálltam a fotelből. – Carlisle itt van? – kérdeztem, és az emelet felé mutattam. Teljesen elmerengtem, azt sem tudtam, hogy mikor jöttem ide, vagy hogy beszélgettem-e egyáltalán a többiekkel. 

- A dolgozószobájában van – válaszolt, és miután bólintott, megindultam az emeletre. Megálltam az ajtaja előtt, és nagy levegőt kaptam. Felemeltem a kezem, hogy bekopogtassak, de miután meghallottam Carlisle engedélyt adó hangját az irodájából, gondolkodás nélkül nyomta le a kilincset és léptem be az ajtón. Kissé zavarba jöttem, ahogy Jaspert is megpillantottam a dolgozóasztal másik végében, és zavartan álltam meg tőlük pár méterre.

- Ha zavarok, visszajöhetek később – kezdtem bele, és kissé reméltem, hogy a válasz igen lesz, de miután Carlisle kedvesen megrázta a fejét, minden remény összedőlt bennem. Tegnap engedtek ki a kórházból, és miután megkaptam a zárójelentésemet, Carlisle hazavitt, mondván, lejárt a műszakja, és úgy is egy irányba megyünk. Még aznap eljött a rendőrség, és a biztosítást is sikerült elintéznem, de hogy hogy fogok iskolába menni, hát, arról halvány lila dunsztom sem volt. 

- Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen, és az ajkamba haraptam. 

- Én… hát… csak szerettem volna megkérdezni, hogy… esetleg, tudod...– Nem csodálkoztam, hogy ebből aztán semmit sem értett meg, én magam sem értettem volna, azt sem tudtam, hogy nyögjem ki a mondanivalómat. Jasperre pillantottam, tekintetem szinte lyukat égetett a hátába, de ő makacsul előre nézett. Gyanítottam, hogy még most is mérges rám, és ezért nem hibáztathattam. Miután minden az eszembe jutott, elrohant Carlisle irodájába, és nem jött vissza, azóta nem is találkoztunk. Talán nem gondolta, hogy ilyen hamar visszajönnek az emlékeim. Úgy gondoltam, abban bízott, hogy több ideje lesz megszokni engem a környezetében, az életében. Miért kell neki is itt lennie? – kérdeztem magamtól, és mély lélegzetet vettem. Csak kinyögöm, és kész. Minél hamarabb túl vagyok rajta, annál jobb. – Csak arra lennék kíváncsi, hogy van-e valamiféle gyógyszered – fejeztem be sután a mondatot, és a képzeletbeli szöszöket szedegettem le a nadrágomról. 

- Minden rendben? Fáj valamid? – kezdett bele aggódva Carlisle, és felállt a székéből, hogy felém jöjjön, de tiltakozóan felemeltem a karomat. – Ha gondolod, nagyon szívesen megvizsgállak, van is itthon fájdalom csillapítom. Tudtam, hogy nem kellett volna még hazaengedjelek a kórházból – nézett rám megrovóan, és halkan felkuncogtam. A csillagokat is leígértem Carlisle-nak, ha kienged, és jól esett, hogy ennyire aggódik miattam. 

- Nem, nem erről van szó – feleltem halkan, mintha ettől Jasper nem hallaná minden egyes szavamat. – Gondjaim vannak az alvással – mondtam, és idegesen helyeztem át a testsúlyomat a másik lábamra.

- Oh, értem. – Carlisle figyelmesen végigmért, majd tekintete megakadt az arcomon. Úgy éreztem, a gondolataimban olvas, hogy átlát rajtam. Összehúzta a szemöldökét, megkerülte a dolgozóasztalát és neki támaszkodott.

- Szeretnél beszélni róla? Az álmaidról…

- Nem, nem igazán. Ezek csak álmok, tudod, semmi értelmük – válaszoltam, és kinéztem az ablakon. A szél hevesen fújt, sötét gomolyfelhők gyülekeztek az égbolton.

Carlisle a fiókjába nyúlt, és a kezembe nyomott egy kis üvegcsét. – Csak egyet vegyél be belőle, értetted? – kérdezte, és miután bólintottam, megsimogatta az arcomat. Egy pillanatra behunytam a szemem, és legszívesebben a karjába vetettem volna magam. Hogy lehet ilyen kedves velem a történtek után is?

- Köszönöm – nyögtem ki végül, és elhúzódtam tőle kissé. – Most mennem kell, rengeteg pótolnivalóm van – folytattam, és grimaszba rándult az arcom. Ott volt az elzárás, aztán a baleset… Csoda, ha le fogok tudni érettségizni. – Sziasztok – köszöntem el végül, és már majdnem elértem az ajtót, amikor meghallottam a nevem. Kérdőn fordultam hátra, és pillantottam Carlisle-ra. 

- Tudom, hogy tegnap beszéltél a rendőrséggel a baleset körülményeiről, és mivel nekünk nem volt alkalmunk nyugodtan beszélni erről a kórházban, örülnénk, ha elmondanád a történteket – mondta, és Jasper háta megfeszült. 

A szívem heves kalapálásba kezdett, kiszáradt a torkom, és ahogy lepillantottam, láttam, ahogy remeg a kezem. Zsebre tettem kezeimet a pulcsim zsebében, és szorosan markoltam a kis üvegcsét. 

- Én… azt hiszem, gyorsabban vezettem a kelleténél és elvesztettem az irányítást a kocsim felett – mondtam, és szorosan összezártam a számat. Jasper hirtelen pattant fel a székéből, és viharzott ki az irodából. Nagy léptekkel szelte át a helységet, de még csak rám sem pillantott.

- Miért mondtad, hogy… Alice veled volt akkor? – kérdezte, és a mellkasom szúrni kezdett, ahogy az arcára pillantottam. Gyászolta a lányát.

Nem láttam értelmét tovább hazudni, nagy levegőt vettem, és leültem a székre, ahol eddig Jasper ült. – Mert ott volt – mondtam, és a fülem mögé tűrtem egy hajtincset. Carlisle összeráncolta a homlokát, én pedig mesélni kezdtem. Elmondtam, hogy rémálmaim voltak, és hogy nyugtató teát készítettem, de nem vált be. – Láttam őt, Carlisle, és azt hittem megőrülök. Folyton csak őt láttam, a legváratlanabb pillanatban bukkant fel, és csak engem nézett. Féltem – suttogtam halkan, és az asztallapot kezdtem el piszkálgatni, körkörös mozdulatokkal simítottam végig a felületén. – Aztán nem bírtam tovább az iskolában maradni, minden olyan nyomasztó volt, mintha összezárult volna körülöttem a terem, egyszerűen alig kaptam levegőt, úgy éreztem, összepréseli a mellkasomat. Így kirohantam az épületből, a kocsimhoz siettem, és akkor megjelent. Láttam őt a parkolóban, és engem nézett. – Éreztem, hogy a szívem hevesebben ver, és már a gondolattól is felállt a szőr a hátamon. – Minél előbb haza akartam érni, eluralkodott rajtam a pánik, egyszerűen távol akartam kerülni tőle és az iskolától, nem akartam semmire sem gondolni, és… amikor fel akartam hangosítani a rádiót… megint ott volt. Mellettem ült az anyósülésen.

Sokáig hallgathattam, mert Carlisle segítőkészen fejezte be helyettem a történetet. – Igen, így volt – folytattam, és a szemébe néztem. – Megijedtem, és félrerántottam a kormányt. Minden olyan gyorsan történt, a kocsi felborult, és nem tudtam kinyitni az ajtót, az autóban ragadtam. – Hosszú ideig hallgattam, töprengtem, aztán mégis tovább meséltem. – Segítségért kiáltottam, és… Alice ott volt előttem, engem nézett, aztán elveszthettem az emlékezetemet – fejeztem be, és kissé megkönnyebbültem, hogy elmondhattam valakinek, ugyanakkor nem akartam erről beszélni, nekik, és megsértené Alice emlékét.

Carlisle sokáig hallgatott, azt hittem, már nem is fog válaszolni, amikor is váratlanul, számon kérően förmedt rám és dorgált meg. Miért nem szóltál nekünk? – kérdezte folyton, és hogy őszinte legyek, nem igazán tudtam erre reagálni. Mégis mit mondhattam volna?

A szemébe néztem, melyben kimondatlan kérdések százai cikáztak.

- Nem, nem szellem volt – adtam választ az egyikre, és tovább folytattam. – Sokáig azt hittem, hogy kísérteni jött azért… azért, amit tettem vele – mondtam, és tovább folytattam, Carlisle-ba fojtva a szót. – Mindenáron Lyndsy nénivel akartam beszélni, meg akartam idézni őt, hogy számon kérjem és kiadjam az összes haragomat, de nem álltam készen rá. Az utolsó pillanatban meggondoltam magam, és azt hittem, hogy talán nem zártam be a kaput, amely összeköti a két világot. Ezt találtam az egyetlen ideális magyarázatnak a történtekre… Hát, kiderült, hogy nem volt igazam – folytattam egy hosszú pillanattal később. – Emlékszel, hogy azt mondtam, rémálmaim vannak? – Miután bólintott, ismét belekezdtem a történetbe. – A kis főzetem nem a tervek szerint sikerült. Zaklatott voltam, és az egyik összetevőt eltévesztettem, ami hallucinációt okozott. Egész hétvégén azt ittam, és hogy őszinte legyek, nem is csodálkozom a történtek miatt...

Igen, így volt. Benéztem, és elszúrtam, de hát mindegyik gaz olyan egyformának tűnt. Mégis megfogadtam, hogy növényekkel sosem foglalkozom többet. Tegnap, ahogy a szobámban ücsörögtem egyedül, anya megjelent előttem. Bármennyire is megpróbáltam őt kizárni a fejemből, képtelen voltam rá. Ő mondta el, hogy ezek valójában hallucinációk voltak. Alig hittem el, hogy ez valójában megtörtént. Hogy emiatt haltam meg majdnem, hogy emiatt égtem volna bent a kocsimban. Az egész olyan abszurd volt és nevetséges. 

Carlisle arca tele volt érzelmekkel, de ahelyett, hogy rám förmedt volna, vagy kioktatott volna, amire számítottam, tenyerét az enyémre fektette, és halványan elmosolyodott. – Ha bármitől szeretnél beszélni, én bármikor meghallgatlak. Az ajtónk mindig nyitva áll előtted – mondta, és beharaptam az ajkam. Ez kezdett sok lenni. Illedelmesen megköszöntem, és tétova, ingatag léptekkel az ajtóhoz sétáltam és kiléptem az irodájából. 

Mély levegőt vettem, és ahogy felpillantottam, lefagytam. Jasper a lépcsőkorlátnak támaszkodott, és engem nézett. Kiszáradt a szám, és teljesen zavarba jöttem. Mondani akartam valamit, bármit, de egy hang sem jött ki a torkomon. Szótlanul néztem, ahogy elfordul tőlem, és vámpírsebességgel leviharzik a lépcsőn, aztán nem hallottam mást, csak az ajtó csapódását. Nagyszerű – gondoltam magamban keserűen, és én is lesétáltam. Nem akartam mást, csak hazamenni, és végre aludni egy jót. 

Meglepetten vettem észre, hogy Tom itthon van. Megtorpantam, ahogy észrevettem őt, és ő is hasonlóan reagált.

- Szia – köszöntöttem, miután észbe kaptam, majd sietős léptekkel indultam fel az emeletre.

- Ariadne – hallottam meg apám hangját, és kérdőn pillantottam rá. – Beszélni szeretnék veled – mondta, és biztos voltam abban, hogy látta meglepett arckifejezésemet, mert bűnbánóan intett maga felé. Felültem az egyik pultra, és próbáltam lazán viselkedni, mintha teljesen hétköznapi dolog lenne, hogy az apám beszélni szeretne velem. 

- Hallgatlak – kezdtem bele, és halvány mosolyt erőltettem az arcomra, hogy elvegye hangom élét. 

- Én… csak szerettem volna bocsánatot kérni, hogy nem voltam bent nálad eleget a kórházban – mondta, és meglepetten néztem rá. Kis híján múlt, nehogy elnevessem magam, de akkor rájöttem, komolyan gondolja.  Teljesen letaglózott, és úgy döntöttem, hagyom egy kicsit szenvedni, igazán kíváncsi lettem a mondandójára. 

- Tisztában vagyok vele, hogy nem voltam és vagyok jó édesapád. Elhagytalak téged, és amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám, akkor sem voltam melletted. De meg kell értened, hogy családom van, akik a mindent jelentik számomra – mondta, és ezzel az utolsó mondattal sikerült mindent tönkretennie. Ezek szerint én nem tartozom a családjába? Ezt akarta ezzel mondani? Hogy kevesebbet érek, mint ők? Mindig is tudtam, de így hallani ezerszer kegyetlenebb volt.

Ingerülten pattantam le a pultról, és ragadtam meg egy almát. Hátat fordítottam neki a mosogatókagylónál, egyszerűen képtelen lettem volna a szemébe nézni. Gyorsan letöröltem a könnycseppeket, és beleharaptam az almába, de attól az egy falattól is felfordult a gyomrom. 

- Nem értem ezzel a beszélgetéssel mégis hova akarsz kilyukadni, de ne aggódj, tisztán látom a lényeget – néztem szembe vele dacosan, és kezdtem sajnálni, hogy haza jöttem. – Elhagytál minket, és csak azért fogadtál be, mert nem volt hova mennem. Befogadtál, de nem fogadtál el. Napokig voltam a kórházban, majdnem meghaltam, de te arra sem méltattál, hogy mellettem legyél – förmedtem rá, és láttam, hogy elakadt a lélegzete. Nem mondott semmit, csak engem nézett meglepetten, s felrohantam a szobámba, mielőtt végül válaszolhatott volna. 

Becsaptam magam mögött az ajtót, és az ágyamra vetődtem. Nem érdekelt, hogy hisztis tininek tűnök-e vagy sem. Felgyülemlett bennem az összes haragom, bánatom, a gyász okozta fájdalmam, a csalódás és a kétségbeesés, amit napok óta éreztem, és valami kapaszkodóra volt szükségem. Nem bírtam tovább, az érzéseim szinte elemésztettek, és utáltam ezt. Életemben először szerettem volna a kezembe venni az irányítást, és rájöttem, mit kell tennem. 

Felpattantam az ágyamból és a ládámhoz rohantam. Úgy rántottam fel, mintha az életem múlott volna rajta. Magamhoz ragadtam a könyvet, s kinyitottam magam előtt, hogy az ismerős oldalakhoz lapozzak, amiket pár nappal korábban nagy figyelemmel olvastam. Az érintésemre a betűk értelmes szavakká formálódtak, ám elbizonytalanodtam. Tényleg ezt teszem? És mi lesz, ha valami babul sül el? Ismét?

Lehunytam a szemem, és a szörnyű, véres emlékképek meggyőztek az igazamról. Fájt a szívem, mintha minden pillanatban tőrt forgatnának a mellkasomban. Fájt arra gondolnom, hogy Jasper mégsem bocsájtott meg nekem, bármennyire is azt állította, és fájt, hogy az egyetlen élő rokonomnak sem kellek. 

Mély levegőt vettem, s magam elé helyeztem egy kis üvegcsét, valamint egy kristálygömböt. Gondosan követtem a részletes leírásokat, és megpróbáltam kizárni minden hangot, ami azt súgta, hagyjam abba. Szükségem volt erre… Szükségem volt arra, hogy megszabaduljak a láncoktól, amelyek fogva tartanak. Nagyot sóhajtottam, összeszedtem minden erőm és bátorságom, s megvágtam a karom, tenyeremet az üvegcse felé emeltem. Megrándult az ajkam, de nem törődtem a fájdalommal, ökölbe szorítottam a kezem, és a vércseppek egyenesen belehullottak. Szorosan zártam össze a szám, de tudtam, hogy muszáj megtennem. Hogy jobb lesz, és a bűbáj segíteni fog. Csak ez lebegett előttem.

Elvesztettem az időérzékemet, nem tudom hány percbe telt, míg mindent előkészítettem, de arra eszméltem fel, hogy készen álltam rá, az utolsó lépésre. – Emocions deessa, si us plau, privat de tota tristesa. Permetin-me que no sento molta amargor i angoixa. Avada süda – kántáltam az orrom alatt, elismételtem kétszer, és hirtelen forrt belém a szó. Elsőnek, mintha semmi sem történt volna, aztán a feje tetejére állt a világ. Nem tudnám szavakba önteni, hogy mi történt abban a rövid pillanatban, de olyan volt, mintha kiszakítottak volna egy darabot belőlem, a lelkemből. Hirtelen sokkal könnyebbnek éreztem magam, szabadnak, mindenféle aggodalom, félelem vagy bánat nélkül. Mintha leemeltek volna egy mázsás súlyt a mellkasomról, ami hónapok, sőt, évek óta rám nehezedett.  Most először éreztem úgy, hogy végre élek, és bármit megtehetek.