A farkas nyomában - 15. fejezet

Sziasztok!

Meg jött a friss, remélem tetszeni fog nektek és írtok! :)

Köszönöm szépen a jó kívánságokat a vizsgámhoz, ugyan nem tudom még, hogy hogy sikerült, de irtó jó túl lenni rajta.

Nem is húzom tovább a szót, a fejezet végén úgy is folytatom. :D

Jó olvasást!

"A múltunk határoz meg minket, bárhogy szeretnénk is menekülni előle, attól, ami rossz benne, csak úgy menekülhetünk előle, ha valami jót teszünk hozzá.'

Foster 4 Delta

A sötét szoba minden egyes szeglete ismerős volt, hiszen hosszú időket töltöttem el köztük, amitől borzongás futott végig rajtam. Utáltam ezt a helyet, teljes szívemből. A fehér falak közt mindig úgy éreztem, begolyózok, és minden bizonnyal így is lett volna, ha nincs társaságom, aki ugyanolyan sorsra ítéltetett, mint én. 

Az ajtó halkan nyílt ki, a zárak kattogása betöltötte az egész helyiséget, és éles fény szűrődött be. A szemem elé kaptam a kezem, próbáltam eltakarni a vakító világosság elől, amikor hirtelen karokat éreztem meg magam körül. Megijedtem, és habár sosem voltam az a sikítozós fajta, a hangom hangosan zengett, még a folyosón is visszhangzott. Erősen kapaszkodtam meg az ajtófélfában, de az erőfeszítésem mit sem ért, erővel ráncigáltak el onnan. Halkan, de észleltem, hogy Trevor kétségbeesetten az én nevemet kiabálja, és erőteljesen dörömböl a cellájában, majd farkas vonyítás töltötte be a teret, ahogy elhaladtunk az ajtaja előtt. Megijedtem, és félelmemben szinte belebújtam a karokba, akik maguk után rángattak. Egy csapat férfi suhant el mellettünk, hangosan utasítva egymást, fegyverrel a kezükben. Nem tudtam hova keveredtem, de azzal tisztában voltam, hogy nincs semmi esélyem ellenük, így szó nélkül követtem őket a hosszú, már szinte végtelennek tűnő folyosón. Nem csak az én cellám tűnt gumiszobának, a fehér falak itt is azt az érzést sugallták, hogy egy diliházban vagyok.

Felsikkantottam, amikor egy szemüveges férfi lépkedett felém, egy hatalmas tűvel a kezében. Próbáltam kitörni a karok közül, de azok szorosan tartottak, nem tudtam hova menekülni. Egyre erősebben fogtak, éreztem, ahogy a körmük a bőrömbe vájódik, azon sem lepődtem volna meg, ha vér bukkant volna elő a kis sebből, amit akkor okoztak, s ahogy megpróbáltak erővel visszatartani, előttem minden elsötétült, miután megéreztem a szúrást a nyakamon. 

A gépek csipogásának hangja éles volt, sértette a fülem. Megpróbáltam befogni őket, hogy semmit se halljak, de képtelen voltam felemelni a kezem. Ágyhoz szíjazott testem tehetetlenül vergődött, és minél erősebben próbáltam kiszabadulni, annál nagyobb fájdalmat okoztam magamnak. 

Bepánikoltam, hogy képtelen vagyok mozogni, és ahogy oldalra fordultam, könnybe lábadt a szemem. Tőlem pár méterre különböző méretű ollók és szikék sorakoztak egy fémtálcán, veszélyesen csillogva a kis helységben. Sosem voltam hívő, de Istenhez fohászkodtam, hogy mentsen meg, hiszen még csak azt sem tudtam, hogy kerültem ide hónapokkal ezelőtt. Képtelen voltam kiabálni, a sikítás valahogy a torkomra fagyott, bármennyire is szerettem volna, egyszerűen képtelen voltam rá.  Az ajtónyikorgásra még hevesebben dobogott a szívem, a gépek csipogása tökéletesen jelezte, hogy milyen állapotban vagyok. Nem láttam kilépett be, még a fejemet sem bírtam felemelni, de a cipőtalpának kopogása egyre hangosabb lett, ahogy az illető közelebb ért hozzám. Gombóc nőtt a torkomban, még csak segítségért sem tudtam volna kiabálni. Úgy éreztem magam, mint egy rongybaba.

Egy fehér ruhás férfi lépett oda a monitorokhoz, és egy könnyed mozdulattal megnyomott rajta egy gombot, és az idegesítő csipogó hang megszűnt. Már csak a saját, heves szívdobogásomat észleltem, hallottam száguldozni a véremet a fülemen keresztül, és a fémtálca hangját, amiről leemeltek valamit.

A szemem hirtelen pattant ki, és kaptam levegő után, akár egy fuldokló. A testem még mindig remegett, és éreztem azt a mindent felemésztő félelmet, amit akkor. Abban a pillanatban azt sem tudtam hol vagyok, de minél előbb el akartam tűnni. Farkassá akartam változni, hogy meg tudjam védeni magam, de nem tehettem. El kellett mennem.

Idegesen pattantam fel az ágyból, és nem törődtem azzal, hogy levertem a rám terített paplant, a könyveimért nyúltam és tekintetemmel a táskámat kerestem. Nem bírtam volna tovább a Cullen villában maradni, csak egy jó meleg zuhanyra és egy pohár borra lett volna szükségem. Vagy talán több üvegre. Az ajtó kinyitódott, de nem pillantottam fel. Emmett bejött a szobába, és tudtam, nem távozhatok úgy, ahogy elterveztem, ezúttal kénytelen leszek az ajtót használni az ablak helyett. 

- Köszönök mindent, de mennem kell – mondtam rá se nézve, és lerohantam a lépcsőn.

Emmett utánam kapott, elkapott a karomnál fogva, és döbbenten engedett el, amikor feltűnt neki, milyen zaklatott vagyok. Az voltam, ezt kár lett volna tagadni, még képtelen voltam megálljt parancsolni a testemnek, az emlékek túlságosan intenzívek voltak, és akárhányszor erre gondoltam, még inkább remegni kezdtem.

Nem törődtem vele, lefutottam, és feltépve az ajtót bepattantam a kocsimba. Nem érdekelt mit gondol ő, vagy mit gondol rólam a családja, sokkal jobban aggasztott az álmom. Nem értettem, hogy ennyi idő után miért történt meg és hogy miért éltem át újra azt a borzalmas napot. Csak remélni mertem, hogy ez nem egy rossz előjel, egy figyelmeztetés, hogy tovább kéne állnom.

A félelem szinte megbénított a Cullen villában, és még otthon, a kanapén ülve is éreztem, még a csontjaimban is, már ha ez lehetséges. A sötét szobában gubbasztottam, egyedül, egészen addig, amíg Paul meg nem érkezett.

Neki is feltűnt, hogy valami nincs rendben velem, bármennyire is próbáltam jó kedvű lenni, nem mindig ment. Hajnal tájt lementem a konyhába egy pohár vízért, nem bírtam aludni, konkrétan a szememet sem mertem lehunyni, nem akartam velük álmodni, róluk. 

- Mit csinálsz itt ilyen későn? – jött hirtelen egy hang a hátam mögül, és ijedtemben majdnem ugrottam egyet. Paul szinte settenkedett a lépcsőn, meg sem nyikordult alatta a padló.

- Semmit. Csak megszomjaztam és megnéztem nem felejtettem-e el bezárni az ajtót – mondtam, és mikor éreztem, hogy mögém kerül, inkább elsétáltam, és a poharamat a mosogatóba tettem.

- Natalie – olyan lágyan ejtette ki a nevem, hogy döbbentem fordultam hátra, hogy a szemébe nézzek. – Mi történt veled? Mi bajod van? – kérdezte, és tenyerét az arcomra simította.

- Semmi – mondtam dacosan, és visszafordultam, hogy elmossam a poharat. Kezeit a derekamra tette és közelebb húzott magához. Jól esett, hogy mellettem van, így neki dőltem a mellkasának. – Egy kicsit félek – vallottam be halkan, suttogva. Szégyelltem még magamban is kijelenteni, nem hogy hangosan, így képtelen voltam a szemébe nézni. Csak egy törékeny nőnek tűntem, nem akartam, hogy annak higgyen, hogy bárki is ezt gondolja rólam. Megfogadtam, hogy bátran fogok szembenézni az előttem álló dolgokkal, és most mégis, rettegés fogott el, hacsak rájuk gondoltam. Undorodtam magamtól.

- Tudom. Azt hiszed, nem láttalak minden nap, ahogy az ablakokat figyeled, jól becsuktad-e? De nem kell félned, én mindentől megvédelek, és örökké veled leszek – ígérte, és lágy csókot nyomott ajkaimra. Engedtem a csábításnak, és követtem őt a hálószobámba.

Korán felkeltem, alig aludtam valamit, mindenesetre Paul karjaiban sikerült egy kicsit elszenderednem. Felültem az ágyban, és magam köré csavartam a takarómat, egy kicsit hideg volt a lakásban. Pár percig figyeltem Pault, ahogy szuszogott, végül elkalandoztak a gondolataim, a változatosság kedvéért ismét a múltamra.

Az ébresztőórám csipogni kezdett, de azonnal kinyomtam, nehogy fel kelljen, olyan békésen pihent az ágyamban. A haja szerteszét állt, és a meztelen felsőtestére tökéletesen ráláttam, mondván alig volt betakarva. Csak farkas volt a kis szent…

Hallottam, hogy ébredezik, mégsem reagáltam rá. Csak ültem, és néztem a falat. Kicsit bűntudatom volt, hogy kihagyom a reggeli tai-chit, de nem volt hozzá se idegzetem, se kedvem és energiám se, hogy kimenjek.

Halkan felült az ágyban, hallottam, hogy nagyokat sóhajtozik nyújtózkodás közben, majd közelebb jött hozzám, félresöpörte a hajamat, és megpuszilt.

- Ez mi? – kérdezte, és végigsimított a nyakamon.  – Foster 4 Delta? – kíváncsiskodott tovább Paul, s azon nyomban görcsbe rándult a gyomrom. Ujjai lágyan érintették a bőrömet, végighúzva azokat a feliraton. Az érintése nyomán libabőrös lettem, de amint megértettem mire is céloz, úgy pattantam fel mellőle, mintha megégetett volna. 

- Csak egy tetoválás, nem fontos – vágtam rá, és egy pillantásra sem méltattam.  – Mennem kell – kezdtem bele sietve, és magamra kapva az ingemet, már ki is léptem a szobámból.

Padlógázzal haladtam a suli felé, az ujjaim remegtek, miközben a kormányt szorítottam. Próbáltam elterelni a figyelmemet a történtekről, de nem jártam sikerrel. Az órákon is ezen kattogott az agyam, semmire sem tudtam összpontosítani. Igazából, még étvágyam sem volt. Az ebédlőasztalnál ültem, és minden falatot nehezemre esett lenyelni, olyan volt, mintha fűrészport ennék, aztán csak tologattam az ételt a villámmal. Így történt, hogy kivételesen több hangsúlyt fektettem a környezetemben lévőkre – máskor minden megszűnt körülöttem, csak én voltam és a tányérom. 

Kikaptam Claire kezéből az újságot, nem törődtem a felháborodott visításával, olvasni kezdtem a sorokat.

„Seattle-t újabb gyilkosságsorozat tartja rémületben

Még tíz év sem telt el azóta, hogy Seattle városában újabb és újabb áldozatra lesett Amerika történetének legtöbb áldozatot követelő sorozatgyilkosa. Gary Ridgway-nek, a Zöld Folyó-parti gyilkosnak 48 nő halála száradt a lelkén.

És most Seattle-nek azzal a csapással kell szembenéznie, hogy ebben a pillanatban egy még ennél is rémisztőbb szörnyeteg garázdálkodik a falai között.

A rendőrség mindazonáltal nem biztos benne, hogy az utóbbi időkben megszaporodott gyilkosságokért és eltűnésekért egyvalaki a felelős. Hihetetlennek tartják, hogy egyetlen ember képes lenne ilyen méretű mészárlásra. A gyilkosnak – föltéve, hogy csakugyan egyetlen személyről van szó – csak az elmúlt három hónapban 39 gyilkosság és eltűnés szárad a lelkén. Összehasonlításképpen: Ridgway a maga 48 gyilkosságát 21 év alatt hajtotta végre. Ha a mostani bűntényeket csakugyan egyetlen ember követte el, akkor az amerikai történelem legkegyetlenebb és legtébolyultabb gyilkosával van dolgunk.”  – összepréseltem a számat és tovább folytattam az olvasást. Tisztában voltam azzal, hogy csak felhúzom magam a történteken, de tudnom kellett mi áll a lapokban, még akkor is, ha közel sem jártak az igazságoz, bár azt be kellett ismerni, az elkövetők kegyetlenek és tébolyultak. 

„Bizonyos módszerbeli egyezések arra utalnak, hogy a gyilkosságok összefüggenek. Valamennyi áldozat, akinek a holtestét megtalálták, annyira összeégett, hogy csak fogorvosi karton alapján tudták azonosítani őket. Az égés hevessége valamilyen égésgyorsító, például benzin vagy alkohol jelenlétére utal, ugyanakkor egyetlen esetben sem bukkantak ilyen segédanyag nyomára. Valamennyi holttestet egyszerűen otthagyták a tett színhelyén, meg sem kísérelték elrejteni őket. 

Még ennél is hátborzongatóbb, hogy a maradványok brutális erőszakról árulkodnak – a csontok eltörve és összezúzva, mintha rettenetes erejű nyomásnak lettek volna kitéve –, és ezeket a sérüléseket az áldozatok valószínűleg még haláluk előtt szenvedtél el, bár szakértők sem mernek biztosat állítani, tekintettel a holttestek állapotára.” – Meg kellett állnom az olvasás közben, egyszerűen felfordult a gyomrom, hogy ilyen fájdalmakon kellett keresztülmenniük az áldozatoknak.  Fájt a mellkasom, az érzés szinte szétfeszítette azt. Nem tudtam, hogy ittlétem során hány embert sikerült megmentenem, de azzal tisztában voltam, hogy ehhez holmi kevés vagyok. Nem tudtam ennyi felé szétszakadni, nem csak őrjáratozásból állt az életem, tanulnom és pihennem is kellett. A tekintetem automatikusan Cullenék felé irányult, akik megérezték, hogy őket nézem, és felém fordultak. Nagy volt bennem a késztetés, hogy odamenjek hozzájuk, és kihívjam őket, hogy a segítségüket kérjem. Hogy elmondjam, ki vagyok és segítsenek. De nem tehettem, ez volt benne a legszörnyűbb. Nem értenének meg, és veszélybe is sodornám őket. Épp elég, hogy Matt tudta mi vagyok, és hogy honnan jöttem.

„Egy másik hasonlóság szintén arra utal, hogy egyetlen elkövetővel van gondunk: a gyilkos egyetlen helyszínen sem hagyott nyomot, magát a holttestet kivéve. Sem ujjlenyomat, sem keréknyom, sem idegen személytől származó hajszál sem maradt a tetthelyen. Az eltűnések esetében pedig egyetlen szemtanú sem akadt, aki gyanús személyt látott volna a közelben.”

Nem bírtam, az asztalra csaptam az újságot, és felálltam az asztaltól, teljesen elment az étvágyam. Kint álltam a folyosón, a tájat kémleltem, és az erdőt, ami szinte hívogatott. Le akartam vadászni a vámpírokat, akik ennyi fájdalmat okoztak minden hozzátartozónak. A régi falkámmal egy pillanat alatt végeztünk volna velük, de egyedül tényleg kevés voltam. Előhúztam a telefonomat, és kikerestem Matt számát. Fel akartam hívni, hogy megkérjem, ne jöjjön ide. Nem akartam, hogy bármi baja is essen, bár egy pillanatra sem engedtem volna el magam mellől. De azzal is tisztában voltam, hogy ha lemondanám, még inkább el szeretne jönni, és valami ostobaságot csinálna. Mindketten gyakran viselkedtünk meggondolatlanul, így inkább a nadrágom zsebébe süllyesztettem a mobilom.

Lepergett előttem, hogy is indult a mai napom, és ujjaimat akaratlanul is végig húztam a tetkómon. Megbélyegeztek. 

Hogy mit is jelent a Foster 4 Delta? Nem tudtam volna erre Paulnak válaszolni. Ez voltam én, bármennyire is próbáltam lerázni magamról ezt a nevet, nem tudtam. Ott virított a nyakamon, és alatta a szimbólum, amit minden farkasnak viselni kellett. Egy mancs nyom. 

Csodáltam is, hogy még nem jött rá ebből Paul, hogy ki is vagyok, bár meg is értettem. Az illatom más, nem olyan, mint az övéké. A hosszú hajam pedig úgyis eltakarta nagy részét, bár volt, amit nem tudott.

Az átváltozás fájdalmas folyamat, mintha szétrobbanna a tested ezer és ezer darabra, a farkas egyszerűen csak kiugrik a bőrödből, mintha levetkőzné az emberi külsőd. Abban a pillanatban, hogy ismét alakot váltok, a hátamon megjelenik egy tetoválás, de csak egy rövid pillanatra. Élesen felizzik, majd beleolvad a bőröm színébe. Mintha a testem és a bőröm mélyen eltemetné a bennem élő farkast, és elzárná őt, addig, amíg újra szükségem lesz rá.

- Szia – köszönt Emmett, de nem ijedtem meg, már az üvegből tisztán láttam, hogy felém közelít. 

Láttam, hogy pillantása a nyakamra tévedt, de szerencséjére legyen mondva, semmit sem mondott. Biztos nem álltam volna jót magamon, és neki estem volna, talán farkas alakban.

- Szia – üdvözöltem én is, és szembefordultam vele.

- Minden rendben? Tegnap nagyon zaklatott voltál, egy szó nélkül léptél le.

- Tudom – mondtam, és nagyot sóhajtva behunytam a szememet. – Nagyon sajnálom, de… dolgom akadt, és nem tudtam tovább nálatok maradni. Tisztában vagyok azzal is, hogy most az egész családod bunkónak tart, hogy csak úgy, egy szó nélkül léptem le, de… el kellett mennem.

- Nem egy szó nélkül – mondta vigyorogva – egy sziasztokot még kipréseltél magadból. – Nem bírtam ki, hangosan elnevettem magam. Valahogy sikerült felvidítania, és kedves volt velem, pedig nem érdemeltem meg. 

- Na, mi lesz? Ma is jössz hozzánk? Vagy nem érsz rá? – kérdezte már bizonytalanabbul, miközben megindultunk a terem felé. Eszembe se jutott, hogy ezzel fog elém állni, nem tudtam mit válaszoljak. 

- Öhm. Mi lenne, ha te jönnél hozzám? – kérdeztem, és besétáltam, amikor kinyitotta előttem az ajtót. Még senki sem volt bent, de az ablakhoz sétáltam, hogy kinyissam azokat. Nem mondhattam volna, hogy jó levegő volt bent. 

- Nem tudok La Pushba menni – válaszolt határozottan és hangosan. Elcsüggedtem. Jó lett volna, ha nem kell ismét hozzájuk mennem, a hirtelen távozásom miatt kellemetlenül éreztem volna ott magam. De mintha megérezte volna, barátságosan tájékoztatott, hogy nem lesz semmi gond, az édesanyja nagyon szimpatikusnak talált és örömmel látna bármikor. Mit ne mondjak, nem tudott meggyőzni. 

Elhűlten meredtem az ablakra, amikor megpillantottam ez erdőben egy farkast. A félelem azon nyomban végigcsúszott a gerincem mentén, reszketés lett úrrá rajtam, de próbáltam visszafogni magam. Elég időt töltöttem már itt ahhoz, hogy felismerjem az indián fiúkat. Ugyan nem láttam még mindjüket – eltekintve attól, amikor előttem száguldoztak el Victoria üldözése közben, mégis tudtam, bármikor megismerném őket. A legenda sokat segített. Megismertem a személyiségüket, így azonnal felismertem őket. Jacob volt itt, és kellett egy pillanat, hogy rájöjjek, biztos Bella miatt. Feltűnt, hogy Emmett is megremegett mellettem, és közelebb sétált, hogy jobban rálásson.

Tisztában voltam azzal is, hogy ha valóban ők lettek volna, nem várták volna ki, hogy elkapjanak, egyszerűen csak lerohantak és megöltek volna.

Akkor, és ott, rá kellett jönnöm, hogy nem szabadulhatok a múltamtól, s bármit is teszek, mindig is az maradok, aki voltam. Foster 4 Delta.

***

Hamarosan itt a Karácsony, és ugyan hétfőn még lesz egy ZH-m, a hét többi napja könnyebb lesz. Szóval, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szeretnék egy meglepetéssel készülni, ugyanakkor nem akarok felsülni, ezért kérném a véleményeteket. (Így már nem olyan nagy meglepetés, de ez van. :D) Örülnék, ha többen írnátok, mert ez értetek lenne. :) Kíváncsi vagyok, kit mi érdekelne...

Minek örülnétek jobban, 2 fejezetnek A farkas nyomábanból, vagy egy kis epilógusnak A sors iróniájából? 

Ha ez a két ötlet senkinek nem jön be, esetleg megírhatom az első fejezetét az Önzetlen szerelemnek, de jó volna időben hozzákezdeni. Szóval rajtatok áll. :)

Kívánságotokat itt vagy chaten elmondhatjátok, remélem jó ötletnek tartjátok. :)

És még hoztam pár képet a fejezethez:

Az átváltozás után megjelenő tetoválás

A tetkó, ami minden Nathez hasonló farkason megtalálható