A farkas nyomában - 16. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a frisst, és ezúttal szeretnék minden kedves olvasómnak Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánni!!! :)
Nagyon örülnék, ha Karácsony alkalmából írnátok kommentet, ez lenne a legjobb ajándék, amit kaphatnék... :)
Mint ahogy megígértem, holnap jön a meglepetés fejezet, ami nem is lesz annyira meglepő... :)
Jó olvasást kívánok, és köszönöm, hogy vagytok nekem!

“Az élet egyik legszebb jutalma, hogy miközben az ember másokon segít, egyben önmagán is segít.” Ralph Waldo Emerson

Kölcsönös segítség

Kedd este valóban elmentem a Cullen villába, és olyan jól elhaladtunk, hogy másnapra már kész is lettem a házi dolgozatommal, és a szerda délutánomat is Emmett társaságában töltöttem. Biztosított arról, hogy ő már mindent tud – ami felől egy szemernyi kétségem sem volt, vámpírként aztán nem kellett sokat készülnie rá, és mivel nekem már csak a töri tanulás hiányzott, hát, éltem a lehetőséggel. Meglepően jól magyarázott, bár tekintettel arra, hogy akár több százéves lehet, nem csoda, ha megy neki, hiszen élt abban a korban és érdekesebben és érthetőbben adja elő, mint maga a tanár. Egy percre arra gondoltam, simán mehetne tanárnak is, a nagy testalkata miatt még talán ki is néznék belőle, hogy a húszas éveiben jár, viselkedése azonban olyan, mint egy gyereké. Vagy még annál is rosszabb…

Csütörtökön szintén elmentem hozzájuk, és nagy döbbenetemre ezúttal Mr. Cullen is ott volt. Sosem találkoztam még vele, de nem csalódtam benne. Ugyanolyan rendes, mint a család többi tagja, sőt… Igazán aranyosak voltak Esmével, öröm volt őket nézni. Amikor felmentem Emmett szobájába, kissé kellemetlenül éreztem magam, ugyanis végig magamon éreztem a tekintetüket, és figyelnem kellett arra, hogy jobb lábam után a ballal kell lépnem. Szinte megkönnyebbülés volt belépni a szobájába, hangosan fel is sóhajtottam, és behunytam a szemem, miközben az ajtajának támaszkodtam. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy csapdába esett apróvad.

- Na, mi van? Magasan lakunk? – kérdezte vigyorogva, és felállt, hogy kikapcsolja az xboxt, amivel még az imént játszott.

- Ö, nem. Csak… semmi – legyintettem, és levetődtem az ágyára. Furcsán nézett rám, de nem foglalkoztam vele különösebben, elővettem a könyveket. Azért elvártam volna, hogy legalább kicsit szétszórja az övéit, mintha tanult volna ő is, így olyan fellengzősnek hatott.

Egyre izgatottabb lettem, ahogy a napok teltek. Be kellett látnom, összeugrott a gyomrom már csak az érettségi gondolatától is, de szerettem volna már túl lenni az egészen. Csak egy púp volt a hátamon, semmi szükségem sem volt ennyi felesleges stresszre. Nem sokat találkoztam Paullal az utóbbi időben, én tanultam, és ha az időmből tellett, őrjáratozni is elmentem. Ő is elfoglalt volt, Sam folyton utasítgatta, sőt, Billy is a segítéségét kérte, nem csak neki, a fiúknak is. Rendbe kellett tenniük Rachel szobáját – mint később kiderült, Jake testvéréről volt szó –, mert hamarosan hazajön, és ez teljesen lefoglalta. Ezért is örültem a hétvégének, hogy egy kis időt kettesben tölthetünk, nyugodtan. Már előre vártam, ezt találtam a legjobb dolognak, ami rám nézett az érettségi után.

Csütörtök este úgy éreztem, kész, az agyam egyszerűen képtelen több információt befogadni, egyszerűen besokalltam. Sokak szerint nem kell utolsó nap tanulni, mert csak összezavarodik tőle az ember, de nekem muszáj volt. Világ életemben minden elintéznivalót az utolsó pillanatra hagytam, aztán majd belehaltam, hogy sikerüljön véghezvinnem. Csak Alicenek és Emmettnek köszönhettem, hogy ennyi időt fektettem a töri tanulásba, hiszen folyton nyaggattak, hogy milyen fontos, hogy jól sikerüljön, s végül úgy láttam a legjobbnak, hogy megpróbálom összeszedni magam. Az utolsó napokban már csak az adott erőt, hogy sosem kell ismét ilyen szörnyűségekkel vacakolnom, sosem lesz rá szükségem.

Este gyomorgörcsöm volt, alig bírtam elaludni, és habár tulajdonképpen ateista voltam, elnyomtam egy halk imát, sok szerencsét kérve másnapra. Alig bírtam pihenni, még az ágyban is magamban ismételtem az eddig tanultakat, ami hajnal kettőkor elég idegesítő, de végül sikerült elaludnom. A biztonság kedvéért két ébresztést állítottam be, de sikerült felkelnem már az első csörgésre is. Az a kellemetlen rándulás a gyomromban ismét visszaköszöntött, olyan ideges voltam, hogy a vezetés is alig ment.

- Szia – köszönt vidáman Alice, és felém szökdécselt. Nem értettem, hogy mitől lehet olyan jó kedve, én épp a kivégzésemre készültem, majd meghaltam félelmemben és izgalmamban. Elég gáz lett volna megbuknom…

- Szia – üdvözöltem én is, és lassítottam, hogy utolérjen. Mindenki itt volt, és Bella is legalább annyira ideges volt, mint én. Ezzel sikerült megnyugodnom, és egy mosolyt és kierőszakoltam magamból.

- Itt vagy? – kérdezte hirtelen, miközben a karomat rázogatta.

- Persze, figyeltem – vágtam rá, és idegesen az órámra pillantottam.

- Akkor mit mondtam?

- Öhm, a buliról volt szó, nálatok – vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Szerencséd van, hogy ilyen kiismerhető vagyok – mondta mosolyogva, és fenyegetően megrázta a mutatóujját. Nem volt nehéz dolgom, Alice folyton csak erről beszélt.

- Bocs, erre most nincs idegzetem – mondtam, hogy enyhítsek a helyzeten, bár tudtam, hogy nem haragszik rám.

- Felesleges, tök jól fog menni – mondta, majd hirtelen elhallgatott. – Úgy értem, rengeteget tanultál, biztos menni fog, ne izgulj te se.

Ez volt életem leghosszabb napja, de amikor kijöttem a teremből, madarat lehetett volna fogatni velem. Mintha sosem éreztem volna magam ennyire felszabadultnak és boldognak. Alig bírtam elhinni, hogy végre túl vagyok a szörnyű megpróbáltatásokon, és már őszintén nem érdekelt, hogy hogy sikerült, és nem is értettem, miért paráztam ennyire ettől az egésztől. Túlreagáltam, és eldöntöttem, ilyen többet nem fog előfordulni velem. Amint végeztem, és kellőképpen kiünnepeltem és kiugráltam magam, felkerestem Davidet, hogy megbeszéljem vele a vacsorát, és nagy kő esett le a mellkasomról, hogy nem kell ajándékvásárlással szenvednem, bár jobban belegondolva, nem is ismertem őket, tőlem aztán senki sem várhatta volna el, hogy valamivel előrukkoljak. Még Mattnek sem tudok mit venni, általában valami ostoba kuponnal lepem meg, vagy addig nyaggatom, míg el nem mondja, mit szeretne. Nem is értettem mire ez a nagy készülődés és nyüzsgés, elvégre én teszek szívességet Davidnek, akkor is örülnie kellett volna, ha valami csöves göncben jelenek meg. Egy rossz szava sem lehetett volna, ám én csak azzal voltam elfoglalva, hogy mit vigyek. Pezsgőt vagy bort? Nehéz választás volt, de végül az egyik boltban az utóbbira beszéltek rá. Szó szerint a nyakamba varrták.  Ami Pault illeti, nem akartam az orrára kötni, hogy hova is készülök majd Vasárnap, így vettem még egy üveg bort magunknak, hogy enyhítsem a bűntudatom. Titkon persze azt is reméltem, hogy leitatom, és nem fog kérdezősködni.

Úgy éreztem, szinte felszabadultam. Még a levegővétel is könnyebb volt, a fák is zöldebbnek tűntek, ami kész ostobaság, de mindent annyival szebbnek láttam. Mattet is felhívtam, hogy tájékoztassam a jó hírről, aztán úgy döntöttem, megmártózom a vízben. Hideg volt, senki sem fürdött benne rajtam kívül, mégis élveztem. Felfeküdtem a felszínére és csukott szemmel élveztem, hogy a napfény melegíti a bőrömet, de mivel a víz nem tartott meg sokáig, nem fáradoztam vele többet. Egy matrac igazán jól jött volna!

A ruháimmal a karomban futottam a házamig, és meglepődve vettem észre, hogy Bella ott ült a lépcsőn. Megszaporáztam lépteimet, és már nyúltam is a kulcsaimért, hogy betessékeljem.

- Haza tudnál vinni? – kérdezte rögtön, ahogy észrevett, és felpattant. Nem kérdeztem semmit, csak kinyitottam az ajtót, és hátrapillantottam. Meglepődtem, hogy nálam van. Egy kicsit úgy tűnt, mintha mondani akart volna valamit, de közben meggondolta magát. Szomorúnak tűnt, de nem akartam faggatni.

- Persze – válaszoltam rögtön, és bementem a kocsi kulcsért. Kérsz addig egy üdítőt? – hátrafordultam, és döbbenten vettem észre, hogy a kezét szorongatja, ajkai keskeny vonallá préselődtek.

- Mi a fészkes fene történt veled? – kérdeztem, és óvatosan megfogtam a karját.

- Azt hiszem, eltört – válaszolta, és halkan felszisszent, pedig épphogy hozzáértem. – Megütöttem Jacobot – mondta még, amikor látta, ennyivel nem elégedtem meg. Majdnem elnevettem magam, de mégis sajnáltam. Nem jó ötlet megütni egy vámpírt vagy egy vérfarkast, azt hittem ezzel tisztában van, ha ilyen nagy puszipajtások.

Felkaptam egy pulóvert a még vizes fürdőruhámra, és kinyitottam neki az ajtót. Láttam, hogy nem tetszik neki, hogy besegítem a kocsiba, tényleg nem volt hadirokkant, de mentségemre szóljon, én csak segíteni próbáltam neki.

- Szeretnél beszélni róla? – kérdeztem, ahogy beültem a volán mögé.

- Nem igazán – mondta, és kinézett a kocsi ablakon. Láttam, hogy fáj neki, kezét szorosan a mellkasához emelte és beharapta ajkait.

- Akkor a kórházba?

- Nem – kiáltott fel rémülten, amivel a frászt hozta rám. – Most inkább Edwardot szeretném látni. – Biztos láthatta, hogy tiltakozni akarok, ugyanis gyorsan hozzátette, hogy Carlisle otthon van, ott is el tudja látni.

Még meg sem érkeztünk, már láttam, hogy Edward idegesen járkál fel s alá, miközben a kocsimat kémleli. Biztos azt kívánta, bárcsak egy Porschém lenne, amivel gyorsabban száguldoztam volna egészen feléjük, és mi tagadás, elfogadtam volna. Habár tulajdonképpen jogsim sem volt… Nem volt lehetőségem letenni, s bár jól vezetek, mit szerénykedek, piszok jól, ez nem változtatott a tényen, hogy hamis jogosítványom volt.

Edward szinte feltépte a kocsim ajtaját, és pedig legszívesebben leordítottam volna a fejét, hogy fogja vissza magát, nekem nincs pénzem újat venni és legyen olyan kedves, de becsülje az enyémet is.

A kocsi feljárójukon megfordultam, és indulni készültem, amikor a visszapillantó tükörben megpillantottam Alice-t, aki ugrált és összevissza integetett, hogy észrevegyem. Nagyot sóhajtva letekertem az ablakomat, mire oda futott hozzám, és megkért, maradjak náluk.

- Nézd, ez nagyon kedves tőled, de nem maradhatok. Mennem kell.

- Mégis mi dolgod lenne? – kérdezte, és arcára nézve összefacsarodott a szívem. Túl kedvesen mosolygott, amitől mérges is lettem. Ez a kis törpe hatással volt rám. Sosem voltam ilyen érzelgős. Mivel kicsit hirtelen jött a kérdés, én csak tátogtam, mint egy partra vetett hal.  Nem gondoltam volna, hogy rákérdez.

- Hát, izé. Ki kell takarítanom a lakást meg főznöm is kéne – hirtelenjében elkezdtem hablatyolni, de igazából semmi programom sem volt a punnyadáson és a TV nézésen kívül. Ami azt illeti, a takarítás még nem igazán esedékes nálam, úgy értem, még nincs halott katona sehol sem, már amennyire láttam, főzni pedig nem tudok, és nem is akarok, de neki erről nem kell tudnia.

- Jaj, ugyan már! Mindketten tudjuk, hogy hazudsz – vágta rá, és kihűlt a vérem.

- Már megbocsáss, de hadd tudjam már jobban, hogy mit fogok otthon csinálni – vágtam vissza dühösen, és annyira felidegesített, hogy elhatároztam, azért is meg fogom csinálni. Majd’ meg pukkadtam mérgemben, de amikor megláttam az ajtóban Esmét is, kiszálltam az autóból.

Alice szinte a nyakamba vetette magát, de mivel a felsőm vizes volt, elengedett, és sopánkodott, hogy most neki is át kell öltöznie – amit persze egyáltalán nem bánt. Lehet, direkt csinálta.

Felrángatott a szobájába, és odaadott egy farmert meg egy inget, hogy vegyem át, nehogy megfázzak. A nadrág nem volt a legkényelmesebb, épphogy bele tudtam magam tuszkolni – bár a begombolás már nem ment –, és mivel Alice-szel nem azonosak a méreteink, Jasper szekrényéből vett ki egy inget.
 

- Figy, nekem tényleg jó az a pulcsi. Hipp hopp megszárad, figyeld meg.

- Ne hülyéskedj már – mondta ellentmondást nem tűrően, így hát felvettem. Elég hosszú volt, hogy takarja, nem gondoltam be a nadrágom, ezért elég kényelmes is volt, eltekintve a ténytől, hogy úgy néztem ki benne, mint egy mackó.

Mire lementünk, Carlisle már el is látta Bellát, sőt, már nem is volt a villában, dolgoznia kellett mennie. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert amikor leértünk, a nevetés hirtelen halt el Emmett és Jasper szájából. Kényelmetlenül feszengtem, nem akartam őket sem kellemetlen helyzetbe hozni, már a jelenlétemmel sem, és láthatóan belerondítottam valamibe.

Meghallottam a telefonom csörgését, kint hagytam a kocsiban. Próbáltam úgy tenni, mintha semmit sem vennék észre belőle, de bántotta a fülem, és mivel kíváncsi voltam ki lehet, vagyis hogy inkább az a bizonyos személy mit akarhat – mert konkrétan alig ismerik a számom, gyanítottam, Matt lesz az, így hát ki mentem és visszahívtam. Beültem a kocsimba, ugyanis hideg volt kint, és míg beszéltünk, előkotortam a gyógyszerem a táskámból. Mindent elmondtam neki, mármint a mai nap történéseit, kíváncsi volt, hogy is sikerült az érettségim, és örömmel ecseteltem neki, mennyire jó érzés túl lenni rajta, ő pedig csak nevetett. Ezzel az egésszel az volt a gond, hogy sajnos nem velem, hanem rajtam. Ez azért nagy különbség.

De ügyeltem arra, hogy ne legyek kint sokáig, így elhadartam mindent, és megígértem, hogy este visszahívom.

- Kaphatnék egy pohár vizet? – kérdeztem, ahogy beértem, Esmé pedig azonnal a konyhába sietett, és pillanatokon belül megjelent egy kedves mosollyal az arcán, amit muszáj volt viszonyoznom.

Mindenki leült a nappaliban, így kihasználtam, és a konyhába mentem, hogy töltsek még egy pohár vizet és bevegyem végre a fájdalomcsillapítóm. Próbáltam minél halkabban kivenni, de tudtam, ez lehetetlen feladat, de azért megpróbálkoztam vele.

Betettem a poharat a mosogatóba, és kinéztem az ablakon. Beborult, és biztos voltam abban, hamarosan elered az eső. Nem tudtam, mit csináljak. Nem akartam csak úgy otthagyni a poharat, mosatlanul, de bunkónak sem akartam tűnni, hogy csak úgy elmosom. Habár mondta Esmé, hogy érezzem otthon magam, de ezek csak szavak. Egy ekkora lakásban sosem tudnám otthon érezni magam, túlságosan elit az én világomnak. És egyébként is, én is mondok sok mindent, amit igazából nem is gondolok úgy…

- Miért szedsz fájdalomcsillapítókat? – kérdezte Emmett, a hangja messziről szólt, de léptei egyre hangosabbak voltak a padlón, ahogy felém sétált. Megpróbált olvasni bennem, szinte kutakodóan vizslatta a szememet, és meglepődtem, amikor kivette a kezemből, és ujjai közt forgatta a kis dobozt.

- Semmi közöd hozzá – vágtam rá indulatosan, és kivettem a kezéből.

Egy hosszú pillanatig csak nézett engem, végül felsóhajtott, és felült a szemközti pultra, miközben elvett egy almát, és dobálgatni kezdte.

- Tudod, Carlislre orvos. Biztos vagyok abban, hogy tudna segíteni, és hogy szívesen is tenné – kezdett bele, bennem pedig elpattant valami, talán a kétségbeesettség hatására.

Oda akartam kiáltani neki, egyenesen a képébe, hogy nem tud segíteni rajtam, hogy senki sem tud. De nem tettem. Csak ott álltam előtte, és erősen küzdöttem az érzelmeimmel és az emlékekkel.

- Ezt nagyra értékelem – bólintottam végül kimérten, és megindultam a nappali felé, de elkapta a karom.

- Komolyan mondtam, Nat. Ha meggondolnád magad, vagy bármi, nyugodtan keresd fel őt – mondta, mire némán bólintottam. Nem igazán tudtam mit reagálni rá. – Ha tartasz ettől az egésztől, tudod, őt köti az orvosi titoktartás – mondta nagy sokára, és láttam rajta, hogy zavarban van, és hogy nem szívesen beszél róla. Hát én sem hallgattam őt szívesen.  Az első gondolatom az volt, hogy szó sem lehet róla. Nem leszek senki kísérleti patkánya!

Nem volt időm válaszolni, és őszintén szólva nem is akartam, mert Edward hirtelen tépte fel az ajtót, és nézett az erdő irányába. Követtem a tekintetét, és bepillantva a nappaliba láttam, hogy a többiek teste megfeszült. Beleszimatoltam a levegőbe, és megéreztem Jacob illatát. Bella kivételével mindenki tudta, hogy ide tart, és hogy nem fog jól végződni. A feszültség szinte tapintható volt.

- Mi ütött belé? – kérdeztem Emmettől, és az ablak felé intettem, ahonnan tökéletesen láttuk, hogy Jacob kilép az erdőből.

- Megcsókolta Bellát – mondta halkan, és összeállt a kép. Hogy miért volt ennyire kiakadva Bella, és hogy mi történt a kezével… Ami pedig Edwardot illeti, én sem tűrtem volna szó nélkül, ha a pasimat valaki megcsókolja.

Kisiettem az ajtón, próbálva csillapítani az indulatokat, leginkább Jake-t. Valahogy úgy éreztem, mivel ő is farkas, az én feladatom, hogy megfékezzem őt, vagy inkább a száját. Tény, hogy én is pofán vertem volna, mert akkora vigyorral sétált a ház felé, miközben kihívóan nézte Edwardot, hogy azt hittem, be sem férne vele az ajtón. Mit ne mondjak, még nekem is idegesítő volt.

Az egész család kijött, de hirtelenjében senki sem tudta, hogy mit kéne tenni. Esmé próbálta a fiát jobb lelátásra bírni, de az nem reagált rá. Jasper Bella elé állt, mintha attól tartana, itt bármelyik pillanatban fák és autók repkedhetnek.

- Fiam, vendégeink vannak – próbálta még egyszer Esmé, de még ekkor sem reagált. Jobbnak láttam, ha tényleg közbelépek, nem szerettem volna, ha felfedik magukat előttem. Tulajdonképpen őket is védtem, vagyis szerettem volna.

Az egész olyan furcsa volt, csak némán nézték egymást, egyikük sem szólalt meg, mégis izzott köztük a levegő.

- Jól van srácok, ebből elég – álltam be közéjük, és mindkettőjükre ránéztem, hogy felfogják, mit is mondok. Láttam, hogy Emmett közelebb lépett, és le sem vette a tekintetét a számukra ellenszenves kis indiánról.  Te – néztem Jake-re, és megragadtam a karjánál fogva – most szépen velem jössz, beülsz a kocsiba, és hagyod, hogy hazavigyelek.

Tétován ugyan, de utánam eredt, ám Edward meg indult felénk, amit Jake egyértelműen támadásként fogott fel – bár nem volt az. Visszarántottam őt, erősen, és ahogy a vámpír egyre közelebb ért, Jacob ütésre emelte a kezét, de mivel ellöktem Edwardot, én kaptam be a jobb horgost. Könnyen el tudtam volna hajolni, de csak így érhettem el, hogy befejezzék a kis csatájukat. Különben sem akartam leleplezni magam, és ők sem akarták volna magukat.

A levegő megfagyott egy pillanat alatt, Emmett és Jasper indulatosan lökött félre mindenkit, hogy megnézzék, hogy vagyok. Szerencsére nem vérzett semmim, nem is fájt különösebben, de ezt már végre megéreztem. Gyanítottam szép kis monoklim lesz, de nem aggódtam túlságosan. Hamar el fog múlni, a vacsorán már semmi sem fog látszani, nem is beszélve a diplomaosztóról. Holnapra már hűlt helye lesz.

Alice persze már el volt szörnyülködve és felajánlotta, hogy eltünteti nekem a nagy napomon, amitől rémület fogott el. Nem a sminkelés gondolatától, bár nem örültem neki túlzottan, inkább attól szörnyedtem el, hogy is nézhetek ki, ha neki már ezen jár az esze.

Jacob szó nélkül beült a kocsiba, amikor rámeredtem, villámokat szóró tekintettel. Megcsóváltam a fejem, és én is úgy tettem, mint ő. Alig akartak elengedni, azt mondták, várjam meg Carlisle-t, hiszen nem ártana, ha megvizsgálna. Kaptam már ezerszer rosszabbat, de ezt nem akartam nekik megemlíteni, nem tartozott rájuk.

Egész úton nem is szóltunk egymáshoz, de amikor leparkoltam a házuk előtt, kirobbant belőle, és nem győzött bocsánatot kérni. Tényleg nem haragudtam rá, hiszen nem engem akart megütni, ami azt illeti, én vetődtem elé, és ha akarta sem tudta volna abbahagyni a mozdulatot.  Mindig is elítéltem azokat, akik védtelen nőket bántottak, de ez nem tartozott egyik kategóriában sem.

- Nem gond, nem haragszom. De ha megfogadsz egy baráti tanácsot, hagyd abba. Ezzel csak azt éred el, hogy összekuszálod a dolgokat és ellököd magadtól Bellát. Nem ér ennyit az egész – mondtam, és barátságosan integettem, amikor kinyitotta az ajtót.

Amint hazaértem, a fáradtság elemi erővel csapott le rám, így bementem a fürdőbe, hogy felfrissítsem magam. Nem dőlhettem ki pont most. Beérve a kis helyiségbe, nem kellett csalódnom. Pocsékul festettem, a szemem alatt hatalmas, és sötét monokli éktelenkedett, mire akaratlanul is, de egy sóhaj tört fel belőlem. Eszembe jutott, mit fognak szólni a többiek, ha csak úgy eltűnik, szinte egyik pillanatról a másikra.  Talán mégis jó ötlet a smink, bár épp ellenkező értelemben használnám. Nem eltűntetném, megteremteném. Nem hagyhattam, hogy ilyen kis piti dolgon kapjanak el. Nem, ha rajtam múlik. Beálltam a zuhany alá, és próbáltam időre elkészülni. Jól esett a hideg víz a felhevült bőrömnek, a sampon egy kicsit csípte a sebet, de nem foglalkoztam vele. Egy farkasnak ez meg sem kottyan.

Amint elkészültem, átmentem Paulhoz. Az ajtó nyitva volt, így nem haboztam belépni, egyenesen a szobájába mentem. Meglepődtem, mert nem szűrődött ki onnan semmi fény, olyan volt, mintha itthon sem lett volna. Pedig ő kért meg, hogy jöjjek át hozzá.

Mielőtt lenyomhattam volna a kilincset, kinyitotta az ajtót, és egy csókkal fogadott. Mosolyogva öleltem át a nyakát, bár nem értettem miért tette. Mármint szó se róla, örültem neki, de nem tudtam mire ez a nagy hűhó.

- Szeretnék mutatni neked valamit – mondta, és nem is törődve a válaszommal, mögém lépett, és befogta a szememet. Ez nem igazán nyerte el a tetszésemet, szerettem tudni, mi történik körülöttem, és az, hogy megfosztottak a látásomtól, még ha csak ideiglenesen is, éberré tette a bennem szunnyadó vérfarkast.

Hallottam, ahogy halkan kinyitódik az ajtó, és óvatosan beterelt a szobájába, de a padló nyikorgása szinte sértette a fülem. Felkaptam a fejem, amennyire csak tudtam, és beleszimatoltam a levegőbe, hogy megbizonyosodjak arról, amit az érzékeim már korábban a tudtomra adtak. A mosoly egy pillanat alatt leolvadt az arcomról.

- Boldog első hófordulót – mondta, és elemelte kezeit a szemem elől. A szobában mindenhol gyertyák égtek, az ágy tele volt rózsaszirmokkal, és kellemes áfonya illat terjedt a levegőben.

Döbbentem vettem le a pillantásom a kivilágított ágyról, és hátrafordultam. Izgatottan nézte a reakciómat, így elmosolyodtam. Sosem gondoltam volna, hogy valaki egyszer ilyet fog tenni értem, ezért is lepődtem meg annyira. Még csak szerelmes sem voltam soha, ez pedig váratlanul ért.

- Nem is tudtam, hogy ilyen romantikus is tudsz lenni – feleltem, és gyengéden megcsókoltam, hogy leplezzem a zavarom, és hogy megköszönjem neki a fáradozásait, hiszen igazán kitett magáért.

- Megérdemled – válaszolta, és homlokát az enyémhez érintette. – És hogy őszinte legyek, szerettem volna emlékezetessé tenni neked ezt a napot, és kiengesztelni, amiért vasárnap nem lehetünk együtt. Úgy gondoltam, előrehozom a hófordulónkat, és egész este együtt leszünk – suttogta, miközben a karomat simogatta. Ettől el kellett volna olvadnom, minden normális nő ezt tette volna, de képtelen voltam rá. A gyomrom görcsbe rándult, és legszívesebben elrohantam volna, de nem tettem.

Nem akartam megbántani, azon voltam, hogy gatyába rázzam magam, és viselkedjek úgy, ahogy bárki más tenné a helyemben, így megpróbáltam élvezni a figyelmét, ami csak is rám irányult.

Hátrébb húzódtam, hogy a szemébe pillantsak, és közben átkaroltam a nyakát.

- Köszönöm – mondtam neki őszintén, és ismét meg akartam csókolni, de elhúzódott.

- Mi történt veled? – kérdezte, és a feszültség egy pillanat alatt körbe lengett minket. Óvatosan az arcomhoz nyúlt, nem húzódtam el, hagytam, hogy megérintse a felpuffadt, kissé fájó pontot a szemem körül.

Nem akartam erről beszélni, nem akartam semmiről sem, így mosolyogva löktem le őt az ágyra, és levettem a blúzomat.

- Csajbunyó ezért a dögös fehérneműért – válaszoltam, és kihívóan pillantottam rá. Örültem, amikor mindenről elfeledkezett, ilyenkor nem létezett számára semmilyen probléma, csak mi ketten voltunk.