A farkas nyomában - 5. fejezet

Sziasztok!
Remélem ez is legalább  annyira fog tetszeni nektek, mint az előző fejezet. Megköszönném, ha ide is írnátok és pipálnátok. :)
Jó olvasást!

"Amit az ember magára hagy, amivel nem törődik, az bekoszolódik... Ez a lelkünkkel is így van. És a kosz a koszt vonzza. Sötét gondolat a sötétséget, félelem a félelmet, hiúság a hiúságot, önzés az elvakultságot és a halált. Amire hangolod magad, azt fogadod magadba. Annak leszel médiuma, eszköze, tettestársa és megvalósítója. Ez a törvény a láthatatlan világra is vonatkozik. Jó pillanatainkban angyalok vannak körülöttünk. Ha nem is látjuk, de érezzük őket."

Müller Péter

A buli és egy nem várt vendég

A pénteki napom nem volt vészes, vagyis úgy értem, sikerült nem látványosan szenvednem, és némán végigülni az egész napot. Persze a Daviddel való közös óra mondhatom felvillanyozta a napomat, az volt az utolsó csepp a pohárban, bár ha jobban belegondoltam, ma visszavett a stílusából a tegnapihoz képest. Emmettet persze legszívesebben lecsaptam volna, mint egy legyet. Idegesítő volt, és folyton provokált. Ne is beszéljünk arról, amikor a szemöldökét húzogatta, és jelzésértékűen az oktató felé nézett. Először meghökkentem, de ahogy egyre többször csinálta, már kezdtem unni, de még inkább ideges voltam, szóval egyszer-kétszer jól hasba vágtam, bár tudtam, nem érezte meg túlságosan, magamat pedig nem buktathattam le, így egyre ingerültebben figyeltem, hogy ő mennyire jót mulat ezen. 

Persze arról fogalmam sem volt, hogy miért volt ilyen, hogy miért kellett cukkolnia az ex-katonával. Jó, azt be kellett ismernem, hogy megbújni a háta mögött, nem éppen hőstett volt, de azért ebből nem vonhatott le olyan következtetést, amiért ennyire taplón kellett viselkednie. Rólam meg aztán pláne nem tudott leolvasni semmit, mármint az arcomról. A vonásaim akár a szikla vagy az acél, megrendíthetetlenek. Vagyis ezzel vigasztaltam magam, de valójában tudtam, hogy nem vagyok egy nagy színész, bármennyire is szerettem volna azt hinni. De a hazudozásban aztán igazán jó voltam, bár erre inkább talán nem kéne büszkének lennem, de hát az évek során csak a rossz tulajdonságaim erősödtek és fejlődtek. És hát, hé! Én ezt is értékeltem.

Olyan alapvető dolgokat tanultunk meg, vagyis a többiek, én csak gyakoroltam, miként kell átdobni a vállunk felett az ellenfelünket, és meglepve vettem tudomásul, hogy a lányok többségénél nagy gondot okozott. Döbbenetemben még a számat is eltátottam, és minden bizonnyal ők is ilyen fejet vághattak, mikor nekem sikerült ezt megcsinálnom a nagy mangalicával, esetünkben Emmettel. David persze mindentudó mosollyal az arcán megdicsért minket, és maga mellé állítva ismét be kellett mutatnom a mozdulatot.

- Ennyit igazán megtehetsz a társaidért – mondta, mikor ellenkezni készültem, és látta, kelletlenül ácsorgok mellette. Részben igaza volt, nagyobb részben nem. Borúsabb pillanataimban legszívesebben kikapartam volna a szemét, és átkoztam magam a korábbi majdnem botlásomért, és azon ritka pillanatokban, amikor kellemesebb perceim voltak, szinte elbűvölt. A mozgása kecses volt és gyors. Sugárzott minden mozdulatából a nyersség, a vadság és a szenvedély. Lélegzetelállító volt, akárcsak korábban, a ringben. Ha nem léteztek volna vámpírok, és semmilyen természetfeletti lények, teljes magabiztossággal kijelenthettem volna, hogy legyőzhetetlen.

Így hát magatehetetlenül álltam előtte, és nem kerülte el a figyelmem Emmett önfeledt vigyorgása, és hogy karba tett kézzel a falnak dőlve bámul. Óvatosan pillantottam Rosalie felé, aki „ha szemmel ölni lehetne” pillantással jutalmazta minden mozdulatom. Vele szemben jobb lesz elővigyázatosnak lennem, emlékeztettem magam, mert én már csak tudtam, hogy a féltékenység nagy úr, még akkor is, ha Claire azt állítja, már nincsenek olyan jóban.

Minden mozdulatunkat magyarázta David, hogy mikor hol fogom meg a karját, mennyire kell előrehajolnunk, és hogy milyen fontos a lendület szerepe. Akkor lepődtem meg igazán, mikor helyet cseréltünk. Nekem kellett hátulról rárontanom, és még túlságosan eleven volt a kép a fejemben, amikor meztelen mellkasát és hátát simítottam. Nagyot nyeltem, miközben arra gondoltam, erős vagyok, és nem csinálok semmi ostobaságot, végül tettem amit mondott. Hatalmas erővel érkeztem a földre, de kezemmel tompítottam az esést, és ügyeltem, hogy a fejem ne érje a talajt. Persze a technikámat is elmagyarázta a népnek, mert habár már átvettük, ez sem ment sok mindenkinek tökéletesen, pedig fontos, hogy helyesen landoljanak a földön, mert könnyű betörni a fejünket vagy éppenséggel eltörni a könyökünket. Nekem már nem is kellett erre figyelnem, berögződött ez a mozdulatsor az évek folyamán, és ha netán mégis történne valami baleset, hamar vagyis hamarabb meggyógyulnék, mint az emberek. 

Miután elismételtük még párszor, és akadtak, akiknek még most sem sikerült, megkért, hogy segítsek neki a tanításban. Magamban felröhögtem a gondolattól és a kérésen, mert ostobaság volt az egész. Már miért kéne nekem segíteni? Elvégre ő a tanár, és nem én, egyébként meg ezért kapja a fizetését. Különben sem ment a türelmes magyarázás, mert éppenséggel nem erről a tulajdonságomról voltam híres, és a magyarázás sem volt az én asztalom. Akármit próbáltam megértetni, eddig senkivel sem sikerült. Majd olyan tudok a titkodról nézéssel David elérte, hogy odasétáljak Claire-hez. Szegényt már előre sajnáltam, mit fog kezdeni az egyik sráccal az osztályból, ha még Larát sem tudta átdobni. Mert miután mindenkinek sikerül, a csajok kénytelenek lesznek megcsinálni még egyszer, most valósághoz hűen, nagyobb „ellenféllel”.

- Milyen küzdősportokat csináltál már?  Csak mert nagyon ügyes vagy – kérdezte meg David az óra vége felé közeledve.

Kihasználta, hogy kötelességem a válaszadás, így ezt nem tagadhattam meg, de hát, hazudtam. Vagyis elferdítettem az igazságot, így azért jobban hangzott a valóság. És még én csodálkoztam, hogy ezzel az egésszel büntetnek? – jutott hirtelen az eszembe, és elszégyelltem magam. De az igazat nem mondhattam el.

- Kiskoromban a szüleim edzőtáborokba küldtek, és judóztam tizenkét éves kormomig. A mozdulatok csak úgy jönnek, az évek folyamán már berögződött – feleltem, és farkasszemet néztem vele. Láttam rajta, hogy tudja, nem mondtam igazat, de nem reagáltam rá. Némán tűrtem a kíváncsi tekinteteket is, és imádkoztam a csengőért. Az óra végét jelző hang után én voltam az első, aki kiviharzott a teremből. Természetesen bevártam Claire-t, és megbeszéltük, hol találkozzunk, és hogy majd még értekezünk telefonon. Persze ehhez a bulihoz még kevesebb kedvem volt, mint eddig, ami nagy szó, mert eleve nem volt sok, és biztos voltam, most még nagyítóval sem igazán látszana.

Kelletlenül szálltam be a kocsimba, a gázt pedig padlóig nyomtam, s közben eldöntöttem, úszom egyet. Reméltem, hogy meg fog nyugtatni, és így is lett. Két órával később naprakész és edzett idegekkel estem neki a hűtőmnek, hogy a TV előtt kényelmesen felfaljam annak tartalmát. Majd mikor azzal végeztem, lassan készülődni kezdtem.

Miután megbizonyosodtam a tartalék ruhámról a járgányomban, útnak is indultam először Claire, majd Seattle felé. Úgy beszéltük, hogy én fogom őt fuvarozni, a többiekkel pedig ott találkozunk, a szórakozóhely bejáratánál.

A zene iszonyat hangos volt, mérföldekkel korábban hallottam, és amint leállítottam a kocsit, megfordult a fejemben, inkább haza kéne mennem, és annyiban hagyni ezt az egészet. Aztán mégis erőt vettem magamon, és együttes erővel megindultunk a többiek felé, akik már ránk vártak. Persze én időben indultam el, de Claire nem tudott dönteni két magassarkú között, ez volt késésünk oka. Eléjük érve, vissza kellett fognom magam, a hangos zene nem tett jót az érzékeimnek, a farkas hangosan tiltakozott bennem, de amíg kint beszéltünk, kezdtem hozzászokni, így újult lendülettel vetettük be magunkat a szórakozóhelyre, a Bronze-ba. 

Korán volt még, de a pia és az izzadtságszag rögtön megütötte az orromat. Sokan voltak bent, alig lehetett közlekedni, de Claire és Lara nagy szakértelemmel vágtak neki a tömegnek, én pedig szorgosan követtem őket.

- Te mit kérsz? – fordult felém a szőkeség, miután kikapta a rövid italt, amit magának rendelt.

- Vezetek – emlékeztettem őt, de azért kikértem magamnak egy Colát. 

Az volt a legjobb dolog, hogy nem kellett innom ahhoz, hogy jól érezzem magam. Önfeledten táncoltam, énekeltem és nevettem. Nem foglalkoztam senkivel és semmivel, csak ringattam a csípőm a zene ritmusára, és szórakoztam, válogatva a sok pasi közül, akik bepróbálkoztak az éjszaka folyamán. Akkor igazán boldog voltam, olyan boldog, amilyen már régóta nem. 

A többiek is jól érezték magukat, ami még inkább dobott a hangulatomon, s hol velük, hol a srácokkal táncoltam, bár hogy őszinte legyek, egyikük sem nyerte el a tetszésemet, nem ütötték meg azt a bizonyos lécet, de ez sem faragott le a kedvemből, főként azért, mert egyiküket elég cukinak tartottam, hogy hosszabb figyelmet fordítsak rá, és ne küldjem el őt egy-két szám után. 

Helyes volt nagyon, számomra inkább csak cuki, de legjobban a szemei fogtak meg. Gyönyörű mogyoróbarna szeme szinte fogságba ejtett, nem tudtam elszabadulni a tekintetétől. Pillantása égetett, majd figyelmét a számra szegezte. Önkéntelenül nyaltam meg alsóajkamat, és mosoly kúszott az arcomra, amikor felém közeledett.

A csók majdhogynem tökéletes volt. Teljesen tisztában volt azzal, mit csinál, határozott volt, ami igencsak elnyerte tetszésemet. Ujjaimat a selymes, barna hajba túrtam, és még közelebb húzva magamhoz, visszacsókoltam. Nyelveink érzéki táncba kezdtek, és egy pár pillanatra minden megállt körülöttünk. 

Leültünk az egyik boxba, de úgy helyezkedtem, hogy jól rálássak a lányokra. Nevetgélve beszélgettünk szinte mindenről, miközben a tőle kapott Colámat szürcsöltem. Jobban megismerve egész szimpatikusnak ítéltem meg, de a szemei még most is elbűvöltek, ez tetté őt vonzóvá, mert igen, be kellett ismernem, hogy az volt. És egy kis jó indulattal még izmosnak is mondhattam volna.  

Megtudtam, hogy egyetemista, és szeretett volna művészetire járni, de a szülei közölték, ha mégis a zenélés mellett döntene – mert mint kiderült, van egy bandája is –, nem támogatják őt és a karrierjét. Így nem volt más lehetősége, most építészmérnöknek készült, és látszott rajta, hogy utálja, és neheztel a szüleire, amit meg is értettem. És amíg beszélt, volt időm alaposabban végignézni rajta, és a hasonlóság közte és Aaron között megdöbbentő volt. Azonnal összeszorult a szívem a fájó emlékek hatására, és mint később kiderült, nem csak az. Kezeim közt olyan könnyen tört szét az üdítőm üvege, mintha csak virágszirmokat morzsoltam volna. Chris persze aggódva vizsgálta a kezemet, és zsebkendők tömkelegével próbálta letörölni a foltokat a felsőmről és a nadrágomról. Azonnal rákaptam a tekintetem, amikor ujjai a mellemnél jártak, de a zavaron kívül semmit sem láttam rajta, totálisan nem volt tisztában azzal, mit csinál, és legfőképp hová nyúlkált. Ez mosolyt csalt az arcomra, és sikerült elfeledkeznem mindenről. 

- Hagyd csak, majd inkább én – szóltam kedvesen, és próbáltam eltüntetni a foltot, de mindhiába. 

Mivel sötét volt, nem igazán foglalkoztam ezzel a kis problémával, de feltűnt, hogy beszélgetés közben egyre többször pillantott a folt felé, és néha-néha mér leplezetlenül bámulta a melleimet. Persze nem hibáztathattam érte, hiszen, hát, egy kissé átázott a felsőm. Láttam rajta, hogy kezd beindulni, de ahogy a feje fölött átpillantottam, más is feltűnt.

Komótosan álltam fel az asztaltól, és egy „bocsi, örülök, hogy megismertelek, de mennem kell”- t elrebegve, barátosnémhez siettem. Szegény teljesen kivolt, alig bírt megállni a lábán, így összeszedtem a bandát, betereltem mindenkit a kocsiba, és szépen sorjában hazavittem őket.

Miután Claire-t lefektettem, szó szerint, ugyanis nekem kellett felcipelni őt az emeletre a szobájába, levenni a cipőjét, és egy vödröt készíteni az ágya mellé, hazaindultam. Kezdtem fáradt lenni, ugyanis hajnali fél öt volt, így alig vártam, hogy végre valahára én is ágyba bújhassak. Bekapcsoltam a rádiót, küzdenem kellett a fáradság ellen, és a zene sem tette könnyebbé a dolgomat. Az is megfordult a fejemben, hogy az erdőben alszok, vagy lehúzódok valahol, és a kocsim ülése lesz a pihenőhelyem, de vágytam a kényelmes, megszokott környezetemre. Ha lett volna erőm, még a földet is megcsókoltam volna, ahogy kiszálltam, vagy éppen kiestem a kocsiból, nézőpont kérdése. 

Ép a kulcsommal szöszmötöltem, mikor zajt hallottam a hátam mögül. Az adrenalin löket segített csak igazán, rögtön felébredtem, és az erdő felé sétáltam. Arról hallottam a különös hangokat, éreztem, hogy van ott valami. Felállt a szőr a karomon, a farkas pedig készenlétben állt, hogy bármelyik pillanatban átváltozhassak. Nem éreztem vámpírszagot, mégis tudtam, hogy van ott bent valami, és abban is biztos voltam, hogy nem vadállat. Azt éreztem volna. És akkor, tőlem pár méterre, hirtelen előbukkant a fák közül egy hatalmas farkas. Egy vérfarkas, akárcsak én.