Önzetlen szerelem – 4. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, és igazán remélem, hogy tetszeni fog nektek. :) 

Örülnék, ha ezt a fejezetet is véleményeznétek! És köszönöm az előzőhöz érkezett megjegyzéseket, nagyon örültem nekik. Itt is tartom magam ahhoz, hogy több komi és pipa hamarabb hoz fejit ;)

Péntekre szerettem volna feltenni a frisst, de sajnos a munka keresztbe tett. DE ez csak ideiglenes, amolyan beugró vagyok - szívességből. Mivel reggel nem érek rá, és úgy általánosságban egész nap, ezért felteszem. És még valami: A blogom már 3 éves. Elhiszitek ezt? Nekem egy kicsit nehéz feldolgozni, hogy ennyi idő eltelt azóta, hogy elhatároztam magam. Köszönöm nektek, hogy itt vagytok és voltatok nekem. :)

Nem ígérek semmit, de cserébe, ha az időm is engedi, akkor meglepit is hozok valamikor a közeljövőben. :D 

Jó olvasást! :)

Egy könyv hatalma

A percek lassan teltek, de szerencsémre legyen mondva, Clapp edző sikeresen elterelte a figyelmem, így a gondolataimat is. Miután átöltöztem, Alice karon ragadott, és mesélésbe kezdett. Figyeltem is rá, meg nem is, de olyan beszélőkéje volt, ami szó szerint megdöbbentett és egy idő után már képtelen voltam követni, miről is beszél. Megfordult a fejemben, hogy talán azért teszi ezt, hogy elterelje a figyelmemet és Edward ne tudja kiolvasni azokat a gondolatatokat, amiket mélyen magamban tartok. Ezért hálás is voltam tulajdonképpen. Jasper a házunk előtt fékezett le, s miután kiszálltam, Alice letekerve az ablakot azt kiabálta, ne menjek el sehova, hamarosan megszerelik az autómat. Így hát elővettem a kulcsomat, benyitottam és az utam a konyhába vezetett. Úgy döntöttem, az evés még pont belefér, holott különösebben nem is voltam éhes.

Megkentem két szelet piritóst, felvágottat tettem a tetejére és felvágtam néhány paradicsomot. Az első pár falatot nehezen gyűrtem le, aztán csak azt vettem észre, hogy elfogyott én pedig még mindig éhes vagyok. Az órámra pillantottam, és úgy döntöttem, majd később foglalkozom ezzel, hiszen bármelyik pillanatban itt lehetnek. Nem csoda, hogy ennyire megjött az étvágyam az ebédlőben történtek után. Eszembe jutott édesanyám arca, a pillantása, ahogy akkor engem nézett, és ujjaim a nyakláncomat keresték. Egy egyszerű kristály volt, amit még tőle kaptam, mesélte Lyndsy néni. Őt is hiányoltam. Annyira szerettem volna valakivel megbeszélni a történteket, és már vele se tudom. Pedig érdekelt a véleménye. Vajon miért láttam ma őt? Ez egy látomás lett volna? Vagy szellem ahogy Emmett mondta? Bárhogy is volt, abban biztos voltam, hogy nem akartam diliházba kerülni.

Hamarosan kopogtak, én pedig rögtön felpattantam, hogy ajtót nyithassak nekik. Igazán hálás voltam, hogy segítenek nekem, és úgy tűnt, örömmel is teszik. Emmett és Jasper rögtön munkához látott, Alice pedig leült mellém a lépcsőre, miután biztosított, nem kell nekik a segítségem. Valójában úgy gondoltam, csak hátráltatnám őket.

- Edward miattam nem jött, ugye? – kérdeztem rá hirtelen, és Alice bármennyire is hazudni próbált, végül meggondolta magát. Az arcáról mindent leolvastam. – Sikerült őt is ellöknöm?

- Dehogy, ne butáskodj már. Tudod, én ezt nem így mondanám, nem miattad nem jött. Nézd, ez eléggé bonyolult. Egyikünk sem tudja kikapcsolni a képességét, és mindannyian megértjük, hogy ez mennyire feszélyez téged. Ezzel tisztában van Edward is, és úgy látta, jobb, ha hagy neked egy kis időt. Tudod, hogy megemészd a dolgokat – mondta, és hatalmába kerített a bűntudat.

- Értem – feleltem szűkszavúan, és a fiúkra pillantottam. Mit meg nem adtam volna, ha olyan családban növök fel, mint ők – gondoltam, és a visszafojtott könnyek szinte marták a szemem. Homályosan, de láttam, hogy Jasper egy pillanatra felém fordult. Érzi, amit én – figyelmeztettem magam, és ideiglenesen kivertem ezeket a gondolatokat a fejemből.

- Nem szimpla defekt volt, igaz? – kérdezte Jasper mint egy mellékesen, és döbbenten pillantottam rá, hogy végül lehajtsam a fejem, és a lábammal izgágán köröztem összevissza.

- Hát nem – válaszoltam, tudván, hogy felesleges hazudnom. – A testvéreim nem kedvelnek engem, finoman szólva. – Valahogy mindig keresztbetesznek nekem, de már hozzászoktam.

- És miért nem szállsz szembe velük? – kérdezte Emmett magától értetődően, őszinte kíváncsisággal a hangjában, és felpattant a kocsim motorháztetőjére. Úgy tűnt, már végeztek is.

- Ugyan, mit érnék el vele? Mindig az ő szavuk szent az enyémmel szemben. Próbálkoznom is felesleges – vallottam be, és hosszú pillanatokig néma csend volt, csak a madarak csiripelését hallottam. Ahogy rájuk néztem, láttam a szemükben, hogy nem értenek egyet velem. Szerintük harcolnom kéne, kiállni magamért. Hogy őszinte legyek, ehhez sosem volt elég bátorságom. Kiállni magamért. Másokért megtettem, de magamért képtelen voltam.

A napok gyorsan teltek, és édesanyám szelleme nem hagyott nekem nyugtot, minden éjszaka vele álmodtam, így nem meglepő, hogy hulla fáradtan jártam iskolába, de szerencsémre legyen mondva, előttem állt a hétvége, csak egyetlen napot kellett kibírnom. Az órák kíméletlenek voltak, borzalom volt az egész, ne is beszéljünk az irodalom dogáról, amire ugyan készültem, mégis úgy éreztem, katasztrofálisan sikerült. 

- Igazán elmondhattad volna, hogy milyen kérdések lesznek benne – mondtam Alicenek búslakodva, miután kijöttünk az állampolgári ismeretekről is. Ugyan az órarendünk nem egyezett, és ő ezáltal nem is volt kitéve ennek a szenvedésnek, úgy gondoltam, ettől függetlenül még tudnia kellene a kérdéseket. – Tudtad egyáltalán? Fogalmam sincs, hogy milyen korlátai vannak a képességednek.

- Ezt majd később megbeszéljük. Most mesélj te. Nem vagy ma jó passzban. Mindenki látja rajtad – mondta, és nagy levegőt vettem. 

- Rosszat álmodtam – feleltem, és különválva a többiektől spanyol órára tartottunk. Úgy nézett engem, hogy muszáj volt beavatnom. Nem figyeltünk tanárra, ahogy leültünk az asztalunkhoz, megérintettem a kezem, és már mesélni is kezdtem. Kicsit érdekesnek találtam, hogy ennyire megnyíltam neki és ilyen könnyedén beszéltem neki a gondjaimról, de úgy tűnt, tényleg érdekli, mi van velem, egyáltalán nem játszotta meg magát. 

- Tudom, hogy furcsa, de folyton kísért engem. Az ebédlő utáni jelenet után alig mertem belépni oda másnap. Tisztára kiborultam – magyaráztam neki nagy hévvel, és vissza kellett fognom magam, nehogy hadonásszak. Hajlamos voltam gesztikulálni, és sejtettem, a tanárunk nem igazán díjazta volna.

- Tudom – válaszolta szomorúan. – Jasper érezte, hogy nem vagy jól.

- Persze. Mindegy, nem is ez a lényeg. Már negyedik napja ugyanazt álmodom, és ez teljesen kikészít. Úgy érzem, nem bírom idegileg. Olyan érzésem van, hogy valamit közölni akar velem. Látnod kéne a tekintetét, egyszerűen halálra rémít, ne is említsem a tényt, hogy egy erdőben vagyunk, és senki nincs ott rajtunk kívül. Ijesztő az egész. Előttem lépked a fák között, aztán hirtelen eltűnik, csak úgy elsuhan, a Nap sugarai pedig sejtelmes fényt kölcsönöznek a helynek, és ahogy körbe pillantok, meglátom őt, pár méterrel előttem áll és rám vár. Én pedig vakon követem, és miután elé értem, nem néz rám, szemét a földre szegezi. Én is lenézek, de az égvilágon semmit sem látok, aztán felriadok. 

Alice hosszú pillanatokig semmit sem mondott, csak engem nézett, de mintha nem is látott volna. Valamibe nagyon belemerült, majd kissé közelebb hajolt hozzám.

- Mit gondolsz? Megtalálnád azt a helyet? Azon gondolkoztam, hogy ha elmész, és látod, hogy az égvilágon semmi sincs ott, talán elmúlik az egész.

- Alice, nem is tudom – ráztam meg tanácstalanul a fejem, majd körbe pillantottam. Senki sem figyelt minket. – Ez csak egy álom volt. Ott tudtam, hogy merre kell mennem, és hogy hol kell megállnom. Éreztem, de ez csak egy álom volt. Nem a valóság. Gőzöm sincs, hogy mit takar ez az egész, arról meg pláne nem, hogy merre kell mennem.

- Talán meg kéne próbálni – mondta, majd mintegy végszóra, ki is csengettek. Együtt indultunk meg az ebédlő felé, de nem válaszoltam neki, a szavain gondolkoztam. Vajon ha megpróbálnám, végül minden abbamaradna? Az álmok és a furcsa látomás? Eltűnne az életemből? Tudtam, hogy ez furán hangzott, hogy ki akarom zárni őt, de most komolyan. Ő meghalt, ez pedig egyáltalán nem normális dolog. Nem szabadna látnom őt ilyen formában, bármiről is legyen szó. A jól megpakolt tálcámmal indultam meg feléjük, amikor ismét megjelent előttem, és ezúttal nem tűnt el. A lábam megbicsaklott, de Alice azonnal elkapott, és erősen fogott. Összeszorítottam az állkapcsom, és előre léptem. Ő pedig ott állt, mögöttük, és végig engem nézett, majd lassan elfordult, és kipillantott az ablakon. A hideg is végigfutkosott rajtam, a szememet képtelen voltam levenni róla. 

Letettem a tálcám az asztalra és kissé megkönnyebbültem. Az erő kiment belőlem, képtelen lettem volna tovább tartani.

- Itt van, megint őt látom – mondtam a többieknek is, ők pedig követték a pillantásom, majd aggódva pillantottak felém.

- Mi semmit sem látunk – mondta valamelyikőjük, de nem tudtam volna megmondani, hogy ki. Túlságosan letaglózott a látvány.

Tengerkék ruhát viselt, szőke haja csillogott a fényben, mintha angyalként jelent volna meg előttem, tekintete pedig szomorú volt, bánatos, ugyanakkor elszánt. Annyira különbözött az álmomtól, mégis ugyanolyan volt sok tekintetben.

- Kövess – hallottam meg bársonyos hangját, és ijedten rezzentem össze. Felém nyújtotta a kezét, és bátorítóan maga felé intett, de képtelen voltam teljesíteni, amit kért, automatikusan elhátráltam, beleütközve Alice-be.

- Azt akarja, hogy vele menjek – közöltem velük, és csak most tűnt fel, hogy Alice kezébe csimpaszkodtam.

- Talán vele kéne mennünk – mondta Alice, és sikerült elérnie, hogy elpillantsak édesanyámtól, és felé nézzek.

- Dehogy kéne – förmedtem rá, és hitetlenül ráztam meg a fejem. Ha azt hiszik, hogy utána megyek, akkor nagyot tévednek. Méghozzá orbitálisat. Nem vagyok hülye!

- Mindannyian veled tartunk, nem lesz semmi baj – mondta Edward, és meg sem várva a reakcióm, Alice a kijárat felé húzott. Kétségbeesetten pillantottam a többiekre, de ők azonnal felálltak az asztaltól, és követtek minket. El sem hittem, hogy sikerült rávenniük erre az ostobaságra.

- Merre van? – kérdezték, miután kiértünk az épületből.

Az erdő szélén állva pillantottam meg őt. – Ott – mutattam az irányába. Felé indultunk, de a lábaim bizonytalanok voltak, gyengék. Legszívesebben haza futottam volna, vagy el innen. Bárhová.

Hamar rájöttünk, hogy sosem fogunk odaérni, ha az én tempómban közlekedünk, így Edward felém lépett, és a karjaiba kapott.

- A gondolataid majd elárulják, hogy merre kell mennem – mondta, és nagyot dobbant a szívem. Nem akartam odaérni, de bennem volt a kíváncsiság, hogy mire is képesek a vámpírok, így végül belementem, és karjaimat a nyaka köré fontam. 

Hihetetlen gyorsan mentünk, hosszú pillanatokig behunyt szemmel próbáltam hozzászokni a tempóhoz, végül kinyitottam és immáron élvezettel pillantottam előre. Olyan gyorsan futott, hogy minden összemosódott előttem, anya szellemét sem láttam, de éreztem, hogy merre kell mennem, akárcsak álmomban. 

El sem tudtam képzelni, hogy milyen gyorsan mehettünk, de egy idő után megérintettem Edward kezét, ezzel fékezésre bírva. Ugyan a táj nem volt ismerős, mármint nem ismertem fel, ugyanis számomra minden négyzetcentije ugyanúgy nézett ki, mint álmomban, mégis éreztem, hogy közel vagyunk, nem tudtam volna válaszolni arra, hogyan. Megérzés…

Szorosan mögöttem lépkedtek, mintha féltenének és Jasper a kezét nyújtva segített átlépni egy hatalmas, kidőlt fán, de még így is sikerült majdnem hasra esnem. A szívem hevesen dobogott, és ijedten rezzentem össze, amikor ráléptem egy fagallyra, amely hatalmas csattanással adta meg magát a súlyomnak. Idegesen felnevettem, és hátra pillantottam.

- Jézus Isten – ordítottam fel hangosan, ezáltal visszhangot keltve, amikor közvetlenül mögöttem állt anya szelleme, vagy akármije is legyen. Még nem láttam ilyen közelről, de nem is volt időm alaposabban végignézni rajta, ugyanis elsétált mellettem, és megállt az egyik fa tövénél. Minden úgy történt, ahogy az álmomban.

- Ez az a hely? Mi van itt? – kérdeztem, de nem kaptam választ rá. Idegesen morrantam fel: Miért nem mondod el? Hallottam, hogy tudsz beszélni. Akkor áruld el, hogy miért rángattál ide – kiabáltam, de meg sem rezzent, tekintetét a lábam elé szögezte.

- Itt vagyunk mögötted – szólt Jasper, minden bizonnyal érzékelve a félelmet, ami összeszorította a gyomrom és a mellkasom. Haboztam. Úgy éreztem, levegőt sem kapok, így csak tétován bólintottam, és leguggoltam. A kezem remegett, de félretoltam az avart és ásni kezdtem, egészen addig, amíg a kezem valami keménynek nem ütközött. Ijedten pillantottam fel, de addigra már eltűnt anya szelleme, mintha sosem lett volna ott.

- Találtam valamit – közöltem a többiekkel, és őszintén szólva, rajtuk is láttam a döbbenetet. Nem gondolták, hogy találni is fogunk valamit. Nem hibáztathatom őket ezért, én sem hittem benne. Abban sem, hogy normális vagyok. Most pedig, itt volt a bizonyíték, előttem.

A fiúk egy pillanat alatt toltak el az útból, és ásni kezdtek, akárcsak én, néhány perccel ezelőtt. Közelebb sétáltam, és egy láda tárult a szemem elé. Lehajoltak, hogy kiemelhessék azt, de káromkodva ugrottak el és néztek össze, amikor hozzáértek.

- Mi az? Mi történt? – kérdeztem és tanácstalanul figyeltem őket.

- Megrázott minket. Olyan, mintha valami védené az idegenek elől.

- Mágia – suttogtam megrökönyödve, és leguggoltam, hogy jobban megnézhessem. A fiúk is követték a mozdulatot, de idegesen rájuk szóltam. – Megoldom. Senki sem szeretné, ha halálra sütne titeket. Ne nézzetek már így – dorgáltam le őket. Lehet, hogy orbitális hülyeséget mondtam, és nem tudnak belehalni, azért fájdalmaik lehetnek és nem akartam ennek kitenni őket. Edward hallhatta a gondolataimat, mert a szemembe nézve egyenesedett fel, a többiek pedig követték őt.

Tenyeremet a láda fölé helyeztem, és éreztem az erejét. Lüktetett, olyan elevenen, mintha élne. Egyszerűen elképesztett az az energia, ami körülvette. Ez még az egyszerű varázslatok egyikébe tartozott, nem okozott volna különösebben nagy erőfeszítést kiemelni onnan, vagyis kiemeltetni, de a láda súlya hatalmas volt. Éreztem, hogy izzadtságcsepp folyik végig az arcomon, és kimerülten rogytam rá a ládára, amikor sikerült magam mellé helyeznem. Rárogytam, és kellett egy perc, hogy légzésem alábbhagyjon. Bizsergett az alkarom, ahol hozzáértem, és kíváncsian pillantottam le rá. Vajon mi lehet benne?

Megpróbáltam felnyitni azt, de zárva volt. Mérgesen fordultam hátra. – Miért kell mindennek ilyen komplikáltnak lennie?

- A nyakláncod – szólt Emmett, mire automatikusan odapillantottam. – Vibrál – folytatta, és igazat kellett adnom neki. A fehér kristály felragyogott, és aranyszínben szikrázott. Levettem a nyakamból, mire az még intenzív csillogásba kezdett. Nem tudom miért tettem, de hozzá érintettem a hatalmas faládához, mire az felnyílt legnagyobb döbbenetünkre. Félve hajoltam még közelebb, hogy megnézzem mit is takar. Rengeteg mindenről azt sem tudtam mi lehet, de a nagyja leginkább különböző gazokból állt és kis fiolákkal. Úgy pakoltam ki őket a földre, hogy különösebb figyelmet nem is szenteltem nekik. Fölösleges lett volna, hiszen biztos voltam abban, hogy magamtól egy évezred elteltével sem tudtam volna megállapítani, hogy mi mire való. Valami útmutató után kutakodtam, amelyben válaszra lelhetek, amikor is megakadt a szemem egy hatalmas, fekete bőrkötésű könyvön. Furcsa érzés kerített hatalmába és teljesen elbizonytalanodtam. Ahogy hozzáértem, mintha villám csapott volna belém. 

A szemem könnybe lábadt, és a düh hatalmába kerített. Hogy tehette ezt velem Lyndsy néni? Megbíztam benne, hiszen a rokonom volt, az egyetlen élő családtagom, de ő manipulált és félrevezetett. Nagyot csalódtam benne, és pillanatokon belül porrá lett minden kellemes emlékem róla. Apám nem tudna így keresztbetenni nekem, olyan fájdalmat okozni, mint amit a nagynéném okozott nekem. 

- Mi az? – kérdezte Jasper, és közelebb lépett felém. Ingerülten csuktam vissza a láda tetejét, és fordultam szembe velük.

- Az egész életem átverés volt, egy kibaszott nagy átverés – káromkodtam hangosan, és hangom még sokáig visszhangzott az erdőben. 

- Nem értjük, hogy miről is van szó. Az lenne a legjobb, ha lenyugodnál, és mindent részletesen elmagyaráznál – kezdett bele Bella, de ingerülten szakítottam félbe.

- Nyugodjak meg? Még hogy én nyugodjak meg? Ezt nem várhatjátok el tőlem. Én nem...én – folytattam volna, de az érzéseimen sosem tudtam uralkodni, így hát sírva fakadtam.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz – hallotta meg Jasper hangját, de minden olyan különös volt. Először fel sem fogtam, hogy hozzám beszél, hangja furcsán jutott el a tudatomig, mintha valamiféle erő felfogta volna. Amikor megéreztem magamon az érintését, még intenzívebb sírásba kezdtem, és kivételesen semmit sem éreztem, amikor szorosan körém fonta karjait és a hajamat simogatta. A karjaiban kissé érzéketlenné váltam.

A hirtelen ért fáradtság megrészegített, olyan hirtelen és intenzíven ért, hogy elaludtam Jasper karjaiban. A legelső dolog, amire emlékszem, a hangok körülöttem. Halk hangokat hallottam, suttogást, és nehezen sikerült kinyitnom a szemem, szempilláim összeragadtak a sok sírástól. A szemem égett és lemertem fogadni, hogy fel is van dagadva. Nehézkesen felültem, és mivel csak kétszer jártam a Cullen villában, kellett néhány pillanat, míg felfogtam, a nappalijuk kanapéján fekszem. Felültem, és könyökömet megtámasztottam a térdemen. Még most sem tudtam elhinni, hogy mi történt.

- A könyv mágiával volt átitatva – szóltam megsemmisülten, hangom rekedt volt és érdes. Még beszélni is fájt, teljesen kiszáradtam.

- Hogy mondod? – kérdezték, de annyira a gondolataimba és az emlékeimbe merültem, hogy a hangot képtelen voltam archoz csatolni. Az emlékeim, amelyeket elvettek tőlem. Már csak a gondolatra is harag gyúlt bennem, s felpattantam ültemből, egyszerűen nem tudtam a seggemen maradni.

- A könyv mágiával van átitatva – magyaráztam nekik fel-alá járkálva, és amikor az idegességem kezdett ismét hatalmába keríteni, a hirtelen nyugalomhullám szinte padlóhoz vágott. Meg kellett kapaszkodnom a fotel háttámlájában, és kissé neheztelve pillantottam a bűnös felé, aki kénye kedve szerint manipulálta a hangulatomat. – Ahogy hozzá értem ahhoz a francos könyvhöz, visszakaptam az emlékeimet. Az igazi emlékeimet – mondtam, és elképzeltem, mi mindent mondanék most Lyndsy néninek, ha a szemem elé kerülne.

- Ezt nem értjük – válaszolta kedvesen Bella, és felsóhajtottam.

- A családfámat már ismeritek, tudjátok, hogy anyai ágon örököltem meg ezt az egészet – kezdtem bele, de nem tudtam hangosan is kimondani a szót, ami valójában vagyok. Egy boszorkány… – Édesanyám nem gyerekkoromban halt meg, ahogy korábban meséltem. Vele, a barátjával és a testvéremmel éltem tizenhét éves koromig. Meghaltak, és hogy megkíméljen Lyndsy néni ezektől az emlékektől… módosította azokat – fejeztem be, és a dühtől ökölbe szorult a kezem. Igazából annyi mindent éreztem ebben a pillanatban, hogy úgy éreztem, a mellkasom szétfeszül. Érzelmileg teljesen kész voltam. 

Nem tudtak mit felelni erre, de nem is kellett. Még én is padlón voltam, túlságosan is. Nem volt joga ezt tenni Lyndy néninek. Az emlékeim tesznek azzá, aki igazából vagyok, nem volt joga elvenni azokat tőlem. A halál mindig fájdalmas, egy ember elvesztése gyötrelmes tud lenni, de feldolgoztam volna, mint mindent. Sok időbe telt volna, de végül sikerült volna elengednem az emléküket.

- Hogy engem megvédjen a múltamtól, nem csak az én emlékeimet babrálta meg. Erős varázslatnak kellett lennie, hogy kitartott ennyi éven keresztül, és nemcsak rám volt hatással, hanem az ismerőseimre is. Az apámra, a legjobb barátnőmre. Mindenki úgy tudta, hogy születésem után hallt meg nem sokkal – csak később jöttem rá, hogy hangosan beszélek, egyszerűen nem tudtam irányítani a gondolataimat, az érzéseimet, de még a mozgásomat sem. Kész katasztrófa voltam.

Meg akart kímélni ettől az egésztől, de ezzel nem hogy segített volna, csak ártott. A szívem legmélyén tudtam, hogy nem ez volt a szándéka, segíteni akart nekem, hiszen igazán szeretett, de úgy éreztem, ezt sosem tudom megbocsátani neki. 

- Van egy ötletem – kiáltott fel Alice, és fásultan pillantottam fel rá. – Tudom, hogy mire van most szükséged – mondta, és miután én csak bambán bámultam rá, közelebb lépett hozzám és kezét a vállamra fektette. – Egy jó kis bulira