Önzetlen szerelem – 1. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, immáron otthonról jelentkezem. Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok rá. Ugyan a fejezet nem lett izgalmas és kissé döcögősnek érzem, örülnék, ha írnátok. Tényleg segítene és sokat jelentene ha biztatnátok, ugyanis elszoktam az írástól. Kissé nehezemre esett megírni a fejezetet, de tudom, hogy vissza kell rázkódnom. Higgyétek el, ha írtok, én is hamarabb fogom hozni a fejezetet. Valahogy erőt ad nekem a folytatáshoz, és szeretném tartani magam a régi heti egy frissítéshez.

Remélem tetszeni fog nektek!

Puszi,

Monya

Forks, a poklok pokla

Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy beszálltam az autóba. Mindig is utáltam vezetni, de muszáj volt, csak így tudtam iskolába járni, és most a költözésnél is szükséges volt. Nem fértem be a másik kocsiba, pont én, így egyedül hajtottam az autópályán, apám kocsiját követve. Nehéz dolgom volt, már az elejétől kezdve. Mindig is gyorsabban hajtott a megengedett sebességnél, és hogy őszinte legyek, nem is vezetett jól. Indexelni majdnem mindig elfelejtett, és a tolatás is nehézkesen ment neki, féltem azon ritka pillanatokban, amikor ugyanabban az autóban ültünk, és ő volt a sofőr. Már órák óta hajtottunk, és mindig résen kellett lennem, ha nem akartam szem elől téveszteni a szürke autót. Úgy kacsázott és sorolt be a kocsik közé, hogy egy pillanatra sem vehettem le róla a szemem, ha nem akartam eltévedni. GPS nem volt a kocsimban, így csak magamra számíthattam, mint mindig.

Bekapcsoltam a rádiót, és ittam pár kortyot a kávémból, amit a benzinkúton vettem vagy másfél órája. Kihűlt, de a célnak még megfelelt. Áldottam az eget és a rádiósokat, amikor megszólalt az egyik régi kedvenc számom, az egyik régi kedvenc bandámtól. Akárhányszor meghallottam az American Idiotot a Green Daytől, úgy éreztem, legyőzhetetlen vagyok. Feltöltött, felpörgetett, és a régi szép időkre emlékeztetett, amikor még nem volt ennyi gond és bánat az életemben. Lyndsy nénivel boldog életet éltem, annak ellenére, hogy a szüleimet nem is ismertem. Az apámnak nem kellettem, az édesanyám pedig meghalt, amikor megszülettem, így sajnos nincs semmi emlékem róla. A nagynéném persze minden tőle telhetőt megtett, minden éjszaka mesélt róla, még tinédzser koromban is, így szép emlékek élnek bennem, még úgy is, hogy egyre sem emlékszem, hogy egyáltalán nem is ismertem.

Ilyenkor gyakran teszem fel saját magamnak a kérdést, hogy mit is keresek itt, és azt hiszem, hogy mások is jogosan értetlenkednének, hogy mi a fészkes fenéért követem akkor az apámat –, aki nem mellesleg elhagyott évekkel ezelőtt –, mint egy elvetemült, de elég nehéz lenne rá válaszolnom. Még jó, hogy az iskolai beszélgetések és bemutatkozások nem ilyen mélyrétűek, mert ha rákérdeznének, elbőgném magam. Mindig is érzékenypont volt az életemben a család, talán azért, mert nem tudtam milyen lehet normális körülmények között felnőni.  Lyndsy néni egy évvel ezelőtt halt meg, és rengeteg minden történt az életemben, amit még nem tudtam teljesen feldolgozni. Habár elmúltam már tizennyolc éves, és nem lett volna kötelező apámnak befogadnia, mégis megtette. Egyszer csak beállított és közölte, hogy ő az apám, és szeretné, ha hozzáköltöznék. Még csak azt sem tudtam, hogy szerzett tudomást a nagynéném haláláról. Nincs más élő rokonom, ő pedig talán megsajnálta, hogy elhagyott kiskoromban, legalábbis kezdetben azt hittem, ezért fogadott be.

A telefonom csörgése rántott ki a gondolataimból és a múltamból, s mosolyogva hangosítottam ki, amikor barátnőm nevét láttam a kijelzőn. 

- Szia, Zoey – köszöntöttem őt, és összefacsarodott a szívem, ahogy arra gondoltam, nem láthatom már nap, mint nap. Rá igazán a testvéremként tekintettem, mindent elmondtam neki, vagyis majdnem mindent. Sosem gondoltam volna, hogy lesz egy olyan ember az életemben, aki annyira megért, mint ő. 

- Adne, olyan jó hallani a hangodat – mondta, és hallottam a hangjában a megkönnyebbülést. – Nem is tudom, hogy mi lesz velem nélküled…

- Majd meglátogatjuk egymást, és ott van a Skype is. Mindennap tudunk majd beszélni.

- Tudom, de az nem olyan – válaszolta, és egy pillanatra beállt közénk a csend. Erre nem igazán tudtam mit felelni, mindketten tudtuk, hogy megváltoznak a dolgok, minden sokkal nehezebb lesz. – Kivel beszélsz, kicsim? – hallottam meg a telefonba Susie hangját, és mosolyognom kellett. Zoey szülei nagyon édesek voltak, szerettem őket, s mi több, ők is engem. – Csak nem Adne az? Puszillak szívecském. Minden rendben van? Megérkeztetek már? Vigyázz magadra, tudod, hogy milyen sok idióta van az úton – mondta, és mosolyogva előztem meg egy kocsit. – Mire vársz még Zoey, hangosítsd ki, hadd halljuk mi is.

- Anya, légy szíves. Most én beszélek vele – hallottam meg tompán a hangját, és magam előtt láttam, hogy kipirult arccal a szüleire dörren és megpróbál egy üres szobát keresni, hogy nyugodtan tudjunk beszélni. – Ne haragudj, tudod milyen anya. Folyton kíváncsiskodik. Az agyamra megy…

- Csak aggódik, ne haragudj rá – mondtam, bár tudtam, hogy a helyében én is mérges lennék. 

- Tudom – sóhajtott fel drámaian, immáron higgadtabban. – Jaj, jut is eszembe. Nálam hagytad a könyved, holnap feladom postán, jó?

- Ugyan, felesleges. Neked adom, de vigyázz aztán rá – mondtam, bár teljesen feleslegesen. Az életemet is rábíztam volna, tudtam, hogy nála sokkal jobb helyen lesz. Sokáig trécseltünk még, aminek örültem is, hiszen elfelejtkeztem a fáradtságról. Habár még messze volt a nyár, mi már boldogan tervezgettünk, a szülei megengedték, hogy az egész nyarat ott töltsem náluk, Európában. Úgy szerettem őket, mintha az igazi, valódi családom lenne, így érthető volt, ha ez volt az egyetlen kapaszkodóm ebben az időszakban.

Forks. Éreztem, hogy ez lesz a poklok pokla. Szörnyen mérges voltam, amikor Tony közölte, hogy ide fogunk költözni. Zoey-val együtt kerestünk rá az állandóan esős városra, Washington államban. Itt jóformán mindig esik az eső, és a népessége mindössze háromezer százhúsz fő. Itt aztán képtelen leszek titokban tartani bármit is, rá fognak jönni, hogy más vagyok, mint ők.

Felrémlett bennem barátnőm arca, ahogy felháborodva mondta, hogy nem érti, hogy hívhatnak egy várost Forksnak. Annyira hiányoltam azt az időt, és most, ahogy megláttam a kis, zöld táblát, legszívesebben visszafordultam volna. Nem akartam itt lenni. Sosem kötöttem könnyen barátságot, mindig is különcnek tekintettem magamra, és hogy őszinte legyek, féltem. Az új kezdettől, a környezettől, és a mostoha testvéreimtől is. Szerettem volna beilleszkedni, és tisztában voltam azzal, hogy ott fognak keresztbe tenni, ahol csak tudnak. Az életem kissé klissésnek hat, a testvéreimmel, és a mostohaanyámmal együtt, aki szívből gyűlöl engem, de az én történetem nem lesz happy end. Nem hittem benne.

Láttam már képeket a házunkról, és habár gyönyörű volt, mégsem ájultam el tőle. Nem éreztem magam eléggé a család részesének, hogy a magaménak tudjam. Amolyan megtűrt személy voltam, még apám számára is. Leparkoltam a ház elé, és elszörnyedtem kissé. A házunk az erdőben volt, a semmi közepén. Az biztos, hogy esténként nem szívesen mászkálnék itt egyedül, nem tudhattam, hogy milyen vadállatok mászkálnak itt.

Kivettem a bőröndjeimet az autóból, és leraktam a bejárati ajtó elé. Apám a kezembe nyomta a kulcsokat, és türelmesen megvártam, hogy a testvéreim kiválasszák maguknak a legjobb szobákat. Felcsörtettek az emeletre, és már lentről hallottam, ahogy benyitottak az összes szobába. Az idők folyamán megtanultam, hogy a legjobb dolog, amit tehetek, ha rájuk hagyok mindent. Kapják csak meg a legjobb szobákat, én már úgy sem leszek velük sokáig. 

Komótosan ballagtam fel az emeletre, küszködve a bőröndömmel. Próbáltam nem leverni a festéket a falról vagy felsérteni a lépcsőfokokat, de nem voltam elég erős.

- Segítsek? – hallottam meg magam mögül Ryan hangját, és meg sem várva a válaszomat, egy könnyed mozdulattal felkapta a cuccaimat, és pillanatokon belül már az ajtóm előtt hevertek a bőröndjeim. 

- Köszönöm – válaszoltam, mire gúnyosan felhúzta a szemöldökét, és a lábával arrébb taszította a csomagjaim. 

- Ne képzelj ebbe túl sok mindent. Csak az utamban voltál, és nincs időm végignézni a szerencsétlenkedésed, bármennyire is vicces – mondta, és idegesen beharaptam a szám. Utáltam, amikor ilyen bunkó, legszívesebben behúztam volna neki egyet. – Jó lesz ez a szobába? Ha akarod, cserélhetünk – mondta végül érzelemmentes hangon, s anélkül, hogy tudtam volna milyen a szobám, visszautasítottam őt. Nem volt energiám ilyenekre. Nem értettem Ryan-t, sosem tudtam kiigazodni rajta. Nem volt különb a testvéreitől, ő is sokszor szívatott engem, ugyanakkor udvarias is tudott lenni. Ebből a szempontból Julie jó munkát végzett…

Szépen, komótosan csomagoltam ki a bőröndömből. Nem volt sok cuccom, így mindennek meg volt a maga helye, ráadásul, szerencsénkre legyen mondva, a ház be is volt rendezve. Bekapcsoltam a TV-t, miközben a CD állványom tartalmát rendezgettem, és hátrafordultam, amikor a híradó szünetében kisorsolták a heti nyertes számokat. Öt, negyvennyolc, harminchat, hatvanhárom, ötvenkettő – jelentek meg előttem a számok tisztán, és a távirányító után nyúlva hangosabbra állítottam az adást.

- A negyvenkettedik hét nyerőszámai a következők – kezdett bele a nő lassan, és csodával határos módon, ugyanazokat a számokat mondta vissza, mint én.  Az elégedettség érzése abban a pillanatban végig futott rajtam, és mosolyogva terültem el az ágyon, azon gondolkozva, mit is kezdenék a nyereménnyel, ha megraktam volna ezeket a számokat. Persze tisztában voltam azzal, hogy nem élhetek vissza a „hatalmammal”, vagy bárminek is nevezzük, de jó volt eljátszani a gondolattal, hogy új életet kezdhetnék, valahol máshol. Talán Európába mennék, és végül haza költöznék. 

Este lementem a nappaliba, hallottam, hogy valaki focimeccset néz, így inkább a konyhába vettem az utam, és elvettem egy szelet pizzát a nagy dobozból. 

- Drágám, holnap reggel meg kéne látogatnunk a szomszédjainkat. Örülnék, ha időben jönnél haza – kezdett bele a mostohaanyám, és a hűtőnek támaszkodva figyeltem, ahogy próbálta meggyőzni őt.

- Nincs kedvem hozzá, nem akarok idegenek előtt bájologni – válaszolta Julie-nak, aki mérgében kissé felhúzta az orrát. Kíváncsi voltam a végkimenetelre, hogy végül ki fog nyerni, de nem akartam tanúja lenne egy esetleges vitának. Megpróbáltam halkan felosonni, de sikertelenül.

- Mond meg kérlek apádnak, hogy muszáj jönnie. Ez a szokás – mondta nekem, és határozottan pillantott rám, miután nem reagáltam. – Ilyen példát akarsz mutatni a lányodnak? Tony! – dörrent fel, és a harsány hangtól kissé összerezzentem, váratlanul ért. 

- Igaza van Julie-nak. Így illene – feleltem, és megpróbáltam kislisszolni az ajtón, amikor elkapta a karom. Fapofával fordultam vissza, ő pedig azonnal engedett a szorításon, végül gyengéden megsimogatta az arcom, de átláttam rajta.

- Köszönöm. A tányért hagyd csak a mosogatóban, majd én elmosom – mondta nagyvonalúan, mire vissza kellett fognom, nehogy felciccegjek. Rámosolyogtam hát én is, és bezárkóztam a szobámba.

Éjfél után kimerészkedtem onnan, s miután meggyőződtem, hogy mindenki alszik, megindultam a fürdőbe, hogy letusoljak. Bekapcsoltam a telefonomon a zenét, és hosszú percekig élveztem a forró cseppeket a bőrömön. Honvágyam volt, hiányoztak a barátaim, akiket igazán a családomnak tekintettem. Összeszorult a szívem, és könnybelábadt a szemem a gondolattól, hogy milyen pocsék is lesz itt. Eszembe jutott Zoey arca, ahogy eltökélten próbált pozitív gondolkodásra sarkalni, így letörölve a könnyeimet, törölközőbe csavartam magam.

A tükörbe nézve azonban teljesen elszörnyedtem. Nyúzottnak tűntem, olyannyira, mint másfél évvel ezelőtt. Az volt életem legrosszabb időszaka, bármennyire is utáltam ezt bevallani. A szemem alatt óriási, sötét karikák éktelenkedtek, szőke hajam összevissza, csapzottan állt. Épp azon voltam, hogy felfogjam a hajam, amikor az ajtó kinyílt, és Ryan döbbent tekintetével találtam szembe magam. Amint tudatosult bennem, karomat leengedtem, és szégyenlősen takargattam magam, bár a törölköző némileg azért takart, sajnos így is eleget láthatott fedetlen combomból, nem beszélve arról, mennyire felcsúszott az imént a testemet fedő anyag.

-  Húzz már ki innen – ordítottam rá ingerülten, és ahogy kihátrál, erőből csaptam rá az ajtót. Mérges voltam, remegtem az elfojtott dühtől, és megkapaszkodva a mosdóban a tükörbe néztem. Utáltam, hogy sosem lehettem egyedül, ezek mindig ott voltak, mindenhol. Magamra kaptam a pizsamám, fogat mostam, és bedörömböltem a szobája ajtaján, nem törődve azzal, hogy a többiek esetlegesen aludnának. Nem nyitott ajtót, így dühösen belerúgtam egyet az ajtófélfába, és lefeküdtem aludni. Talán jobb is, hogy nem került a szemem elé. Az, hogy fülhallgató van a fején, még nem mentség. Igazán kopoghatna, mielőtt belép valahova…

Reggel korán keltem, hogy sütit süssek a szomszédjainknak. Nem repestem az örömtől, amikor a mostohaanyám megkért rá, de szó nélkül teljesítettem. Nem mondanám, hogy tudnék sütni-főzni – konkrétan tök béna voltam ezekhez. A meggyes pite volt a szakterületem, ez az egyedüli sütemény, amit tökéletesen el tudok készíteni, és még finom is. Az utolsó pillanatban mentem le a garázshoz. Nem öltöztem ki túlságosan, elvégre ez csak egy kötelező pofavizit, nem? Meglátogatjuk a szomszédokat, tök nyolc, hogy mi van rajtam. Így hát felvettem egy farmert, egy zöld atlétát, és egy fehér kötött kardigánt. Ez volt az első kezembe kerülő ruhadarab, és szó nélkül sétáltam el Ryan mellett. Habár próbáltam a végsőkig húzni a pillanatot, nem maradhattam örökké a szobámban. Nagy levegőt vettem, és próbáltam lenyugodni. Igazából sosem voltam kifejezetten haragtartó. Tudtam, ha ránézek, és látom, hogy mennyire sajnálja, elszáll a haragom. Ezért próbáltam eleve ellentétesen cselekedni. Jól esett, hogy végre valami mást is érezhettek a folyamatos lehangoltság mellett. Tony szokás szerint késett, és bosszankodva ült be a volán mögé, én pedig ismételten majdhogynem halálfélelmet éreztem, hogy be kell szállnom. Jobban örültem volna, ha a kocsi még tele lenne pakolva a költözés miatt, és nem férnék be, de így nem volt más választásom, becsatoltam a biztonsági övem, és erősen markoltam a kilincset.

Egyszer-kétszer a frászt hozta rám, amikor bevágta a satuféket, de mivel nem mentünk messzire, hamar megkönnyebbültem. Öröm volt kiszállni a kocsiból, és döbbentem néztem a hatalmas villára. Gyönyörű volt, bár őszintén szólva nekünk sem kellett panaszkodnunk. Tony építész és nagyon is értett a munkájához. 

Félszegen álltam meg az ajtó előtt, egyáltalán nem éreztem a helyem a családban. Kívülálló voltam, egy megtűrt személy, és ezt ők is tudták, így tétován álltam meg mellettük, tartva a távolságot.

Egy kedves, barna hajú nő nyitott ajtót, megjátszott meglepetéssel. Döbbenten és egyben érdeklődve figyeltem az arckifejezését, olyan volt, mintha számított volna az érkezésünkre. Gyönyörű asszony volt.

- Jó napot – mondta, és bársonyos hangja a lelkemet simogatta. – Miben segíthetek önöknek? – kérdezte kedvesen, és máris megkedveltem őt. Zoey édesanyjára emlékeztetett. 

Julie szokásához híven behízelgő hangnemben mutatkozott be és a nő szívélyesen engedett be minket a házukba. Láttam, hogy mostohaanyám lélegzete elállt, ahogy betettük a lábunkat a lakásukba. Mi tagadás, lélegzetelállító volt, de csak egy ház… Felcsillant a szeme, és rögtön tudtam, ez mit is jelent. Mindent meg fog tenni, hogy a család közelébe férkőzzön, ő már csak ilyen volt. 

- Elnézést, hogy csak így beállítottunk, de tegnap költöztünk a szomszédságba és szerettük volna megismerni a szomszédjainkat – folytatta Julie, és megforgattam a szemem.

Pillanatokon belül felbukkant a család többi tagja, és egy pillanatra elakadt a lélegzetem is. Gyönyörűek voltak, egyszerűen szavakat sem találtam rájuk. Olyanok, akár az angyalok.

- Üdvözlöm önöket, én Carlisle Cullen vagyok – vette át a szót egy szőke férfi, és kezeit automatikusan a nő köré csavarta. Szépek voltak együtt, és mosolyt csaltak az arcomra. Egy pillanatra végig futott rajtam az irigység. Az voltam, igen, felesleges lett volna tagadnom. A gyerekeik talán nem is tudják, hogy milyen szerencsések. Sütött róluk, hogy összetartó család, és ez fájt. Miután bemutatta a feleségét, önkéntelenül is a gyerekeire pillantottam. – A nagyobbik fiam Emmett, ő pedig Edward – szememmel követtem a mozdulatot, ahogy feléjük intett, és első reakcióm az volt, hogy hátráljak egyet, ahogy a nagy óriásra néztem. Nem ijedtem meg tőle, csak meglepődtem. Kérdőn pillantott rám, minden bizonnyal feltűnt neki a különös reakcióm, mire szégyenlősen, de elmosolyodtam, és intettem neki. Olyan bénán jött ez ki, teljesen a torkomra fagyott a szó és legszívesebben elsüllyedtem volna. Hogy eltereljem a gondolatom, inkább a testvérére pillantottam, aki vigyorogva nézett engem, és udvariasan kezet nyújtott. 

A bőre különösen hideg volt, mégis jól esett az érintése.

- Örülök, hogy megismerhettelek. Adne vagyok – kezdtem bele, és rámosolyogtam. Edward körbe ment, és bemutatkozott a családom többi tagjának is. Utáltam, hogy engem is elrángattak ide, egyszerűen sosem tudtam, hogy mit kéne tennem vagy mondanom. Mindig elgondolkoztam, hogy én mutatkozzak-e be először, nyújtsak-e kezet, esetleg pusziljam meg az illetőt? 

- A lányaim pedig Rose, Renesmee, ő pedig Bella – folytatta, és sorra végig néztem rajtuk. A szőke nő már most ellenszenvesnek tűnt, és felállt a szőr a karomon a pillantásától. Mintha a pokol legmélyebb bugyraiba kívánna. Legszívesebben sarkon fordultam, és elhagytam volna ezt a házat. Már a hideg is kirázott attól a lehetőségtől, hogy közös óráink lesznek. Úgy éreztem, elszívja az összes levegőmet.

Épp jókor terelődött el a figyelmem, ugyanis az emeletről mozgást hallottam, és érdeklődve fordultam feléjük, hogy végül hatalmasat dobbanjon a szívem. A srác egyszerűen lenyűgözően nézett ki, volt benne valami, ami nem engedte, hogy elszakítsam a tekintetemet.

- Végre itt vagytok – mondta Carlisle, és erővel kellett elszakítanom a tekintetemet a szőke fiúról. Utáltam magam, amiért ennyire lányosan viselkedtem. Ő csak egy srác, egy dögös srác, akinél soha, fikarcnyi esélyem sem lenne. – Ő itt a fiam, Jasper, és a lányom, Alice – mondta, és megkockáztattam, hogy még egyszer feléjük nézzek. A lány mindentudó mosollyal nézett a fiúra és kigúvadt a szemem, amikor megfogták egymás kezét. Ugyan nem volt testvérem, de ha lett volna, ilyet tuti nem csináltam volna. Ez nem normális – gondoltam magamban elszörnyedve. Biztos feltűnhetett nekik a reakcióm, bár mostoha testvéreimnél azonban jobban reagáltam – ők döbbenetükben még a szájukat is eltátották – ugyanis a vörös hajú fiú szorgosan magyarázni kezdett. Elárulta, hogy nem vérszerinti testvérek, vagyis nem mindegyikük. Kicsit bonyolult volt a családfájukat nyomon követni, és bár magamban megrajzoltam a családfát és próbáltam társítani őket, pár dolgot nem értettem. Örökbefogadott gyerekek voltak, ez tiszta sor. Jasper és Rosalie testvérek voltak, ezt még a hülye is láthatta, bár mertem remélni, hogy a belső tulajdonságaik eltérőek. Némi hasonlóságot még Edward és Renesmee között is felfedeztem, bár ezt betudtam a hajszínüknek is. A vörös eléggé ritka szín… Ami a legfurcsább volt az egészben, hogy még így is hasonlítottak egymásra, mindannyian. A szemük, a kisugárzásuk – egyszerűen meg nem mondtam volna, hogy nem vérszerinti testvérek. 

- Nagyon örvendek – feleltem halkan, szinte suttogva. Mindig utáltam szerepelni, nem szerettem, ha néznek, már akkor is a torkomban dobogott a szívem, ha kérdeztek valamit tőlem nagyobb társaságban. Talán kijelenthetem, hogy kissé szorongok.

Tony is felvette a családfő szerepét, és szép sorjában bemutatott minket, úgy éreztem magam, mintha egy díszbemutatón lennék, és még inkább felkaptam a vizet, amikor karját a derekam köré fonta. Még sosem csinált ilyet. Végig magamon éreztem a házigazdák tekintetét valami oknál fogva, és próbáltam lazán kezelni az egészet, de ne ment könnyen. Felháborodottan kaptam a fejem Julie felé, aki a tányért átnyújtva a következőket mondta: Sütöttem egy kis meggyes pitét, remélem ízleni fog nektek. Azt hittem menten lefejelek valakit, még a levegő is a tüdőmben rekedt. Ha tudtam volna, hogy ezt fogja mondani, direkt elcseszem. Mondjuk odaégettem volna. Bele kellett volna köpnöm – gondoltam gonoszan, és habár magamban mosolyra húzódott a szám, pillanatokon belül el is szégyelltem magam, amiért ez eszembe jutott. Egyék csak meg, remélem, hogy Julie ellop belőle egyet és lesz olyan szerencsém, hogy a torkán akad egy meggymag. Bár elég kicsi esélyt láttam erre, ugyanis magozott befőttről volt szó… 

Pókerarccal meredtem Edwardra, olyan különösen vizslatott engem és a családomat. Volt valami ütnivaló az arckifejezésében. Megrándult a szája, én pedig mérgesen elfordultam. Most még inkább haragudtam az egész világra.

- Menjetek csak be nyugodtan a nappaliba, mi még beszélgetünk itt egy kicsit – mondta Esmé, miután illedelmesen megkínált minket étellel, itallal. Alice vigyorogva ment előre, és meglepődtem, amikor karon ragadva maga után húzott. 

- Szóval, honnan jöttetek? És miért ide? Hány éves vagy? Melyik osztályba fogtok járni? – kezdett bele nagy lelkesen, én pedig döbbentem néztem vissza rá, majd kínosan felnevettem. 

- Tizenkilenc éves… – kezdtem bele tétován, de Meg félbeszakított, és olyan nagy hévvel taszított arrébb, hogy majdnem leestem a kanapéról. Ökölbeszorítottam a kezem és fogcsikorgatva fordultam inkább arrébb, ugyanis most legszívesebben megütöttem volna. Már is kezdte, mindig nekik kell a középpontban lenni, amit nem is bántam volna, ha normálisan teszik, anélkül, hogy megaláznának. El akartam menni innen, utáltam az életemet, és azt, hogy velük kellett élnem. Ha elég pénzem lenne arra, hogy eltartsam magam, már rég felszívódtam volna.

Edward különösen nézett rám, én pedig kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam. Nem is figyeltem a körülöttem zajló dolgokra, úgy sem tudtam volna hozzászólni. Sem azért, mert nem hagyták volna, sem azért, mert nem találom meg könnyen másokkal a közös nevezőt. 

- Használhatnám a mosdót? – kérdeztem, és már talpon voltam, készen állva, hogy minél hamarabb itt hagyjam ezt a helyet. 

- Persze, az emeleten van. Megmutatom – ajánlotta fel kedvesen Alice és mielőtt tiltakozhattam volna, már előttem állt, és mosolyogva húzott maga után.

A fürdő gyönyörű volt, bár csak egy futópillanatra néztem körül. A tükörhöz siettem, és erősen küszködtem, nehogy sírva fakadjak. Egyszerűen úgy éreztem, hogy kivagyok idegileg, nem bírom tovább. Amint az első könnycseppek legördültek az arcomon, megengedtem a csapot, és hideg vízzel jó alaposan megmostam az arcom. A szemem kicsit piros volt, de megkönnyebbültem. Már nem éreztem olyan nehéznek a szívem, és a torkom sem szorult össze. Utáltam sírni, még is sokszor bőgtem. Túlságosan érzékeny voltam ezt pedig gyűlöltem magamban. Annyira megnyugodtam, hogy már nem is terveztem az ablakon való kimászást.

Alice nem mondott semmit, amikor kiléptem, de az arckifejezése olyan volt, mintha tudná, mi történt bent, de kivertem ezt az ostobaságot a fejemből. A szemem nem volt bedagadva és már piros sem volt, hallani meg pláne nem hallhatta, mégis úgy éreztem, átlát rajtam.

- Körbevezetlek – mondta hirtelen, én pedig tanácstalanul pillantottam az órámra. Haza akartam menni, a szobámban szerettem volna lenni, hogy olvassak vagy filmet nézzek.

A ház hatalmas volt, három emeletes, és minden ajtó előtt megállva elmagyarázta, hogy mi található ott és kié. Közben pedig elmesélte, hogy Carlisle orvos, és annyira szereti a munkáját, hogy nem csak dolgozószobája van, hanem egy kis mini magánkórháza a legjobb felszerelésekkel. 

Valahogy sikerült elérnie, hogy nevessek. Olyan kedves volt és túlbuzgó, egyszerűen képtelenség lett volna, hogy ne kedveljem. Volt benne valami édes báj, aminek senki sem tudott ellenállni, én sem. Hangosan nevettem fel, épp, amikor leértünk a földszintre, és amikor mindenki felém fordult, egyszerűen bennem rekedt a nevetés is. 

Menni kellene – gondoltam magamban határozottan, és felüdülés volt hallani ugyanezt Julie szájából is. Tudtam, hogy nehéz dolgom lesz nem csak az iskolában, és a családommal, de velük is. A megérzéseim azt súgták, maradjak távol tőlük, annyira, amennyire csak tudok. Semmi jót nem kecsegtet a jövő, ebben az egyben halálosan biztos voltam.