A farkas nyomában - 28. fejezet

Sziasztok!
Igen, igen, fejezetet hoztam. :) Tudom, hogy megvárattalak titeket, és el sem tudom mondani, hogy mennyire sajnálom! Remélem kissé kárpótol majd titeket a hosszabb fejezet.
Ugyan az előző részhez nem jött sok komment - amiért most tényleg nem is panaszkodom, azt hiszem a történtek után nincs is sok jogom ehhez, mégis kérlek titeket, hogy írjatok pár sort, elvégre ez a nap is eljött... Vége A farkas nyomában című történetnek is.
Köszönöm azoknak, akik kitartottak, és az elejétől fogva olvastátok a történeteimet, köszönöm a szép szavakat, amiket tőletek kaptam. Tudjátok, ez volt az én személyes kedvencem, nem csak Natalie karaktere miatt, hanem mert itt éreztem igazán, ti mennyire szeretitek. Sok erőt adott, hogy írtatok nekem, mert igen, ennél a történetnél vettem észre, hogy vannak azért olvasóim, bár a végére eltüntetek, és nem sok életjelet hallottam ám...
Mindenesetre szeretném még egyszer megköszönni, hogy itt vagytok nekem, és külön köszönet azoknak, akik írtak az előző bejegyzésemhez és támogattak. El sem tudom mondani, hogy mennyit jelentett nekem, sok erőt és támogatást adtatok, amiért igazán hálás vagyok !!! Nagyon meghatottatok! :)
Tudjátok, ti vagytok a legjobbam, és nagyon-nagyon szeretlek titeket!!!
Puszi,
Monya

Végső összecsapás

A napok villámgyorsan teltek, vagy az erdőben voltunk és edzettünk, vagy Emmett szobájában ütöttem el az időmet. Az első edzésünket követően sikerült pazarul összekapnom Matt-tel. Mérges volt rám, amiért nem szóltam neki a műtétemről, és ha ő mérges, én is felkapom a vizet…

- Jaj, ne már Matt! Nem olyan nagy dolog, az Istenit! Miért baj az, hogy meg akartalak kímélni a felesleges stressztől?

- Hazudtál – esett nekem, én pedig döbbenten pillantottam le rá, ahogy felkeltem az ágyáról.

- Nem, nem hazudtam neked, és ne merészelj ilyenekkel vádolni, a hangnemedet már ne is említsem. Nem mondtam meg mire készülünk, valóban eltitkoltam, de nem hazudtam. Sosem hazudtam neked – feleltem, mert valamiért úgy éreztem, ezt tisztáznunk kell, mielőtt még elfajulnak a dolgok, de sajnos nem igazán sikerült.

- Jézusom, csak azt ne játszd el, hogy te vagy a bajbajutott lány, akit senki sem ért meg.

- Mégis mi a fene bajod van? – estem neki most már én is, és ökölbe kellett szorítani a kezemet, ugyanis elég erős késztetést éreztem, hogy most azonnal beverjem a képét. – Ha sértegetni akarsz, kár volt bejönnöm ide. Sőt, egyáltalán minek jöttél Forksba, ha még csak normálisan sem tudsz beszélni velem? – kérdeztem, és láttam, hogy egy pillanatra a légzése is elakadt. Gyanakodva néztem rá, de azért tartottam a négy lépés távolságot, még most is túl dühös voltam rá. Hallottam, hogy a szívverése felgyorsult, a pulzusa az egekben volt, nem volt szükségem gépekre, hogy megtudjam, titkol valamit, hála a szuperhallásomnak és látásomnak, pontosan tudtam, a dolgom csak annyi volt, hogy kihúzzam belőle.

- Azt még nem mondtad el, hogy mi történt veled aznap este, amikor megtámadtak. Ha már így nekem esel, engedd meg, hogy én is faggassalak egy kicsit. – A hangom gúnyos volt, én is kihallottam, hogy undok vagyok, de jelenleg ez érdekelt a legkevésbé.

- A diplomaosztódra jöttem – jelentette ki, és összehúztam a szemöldököm. Nem éppen ezt kérdeztem. Úgy hangzott, mintha mentegetőzne.

- Igen, és köszönöm is. De jobban érdekelne, hogy mi történt veled aznap este. Miért támadtak rád? És miért nem maradtál a lakásomban, amikor külön megkértelek rá? – kérdeztem, és egyre idegesebb lettem.  Eddig kifejezetten hallgattam Carlisle kérésére, nem faggattam, hagytam időt neki a pihenésre, de már épp elég idő eltelt, nem kell ilyenekkel foglalkoznom. Erős ő, nem szükséges tovább kímélnem.

Zavarba jött, és még idegesebb lettem. – Matthew, most azonnal mond el nekem, hogy mit titkolsz! Ismerlek, és te fogsz rosszabbul járni, ha én magam járok utána, és mindent ki derítek – figyelmeztettem, és mint egy kisgyerek, összerándult a neve hallatán.

- Azért hagytam el a házad – mondta, és egy mély levegőt vett, mintha lelkiekben felkészülne arra, amit mondani fog –, mert találkozni készültem valakivel – folytatta, és egy pillanatra az ütő is megállt bennem.

- Munkaügy? – faggattam talán kissé reménykedve, és meglepődtem a saját hangomon. Túlságosan magas lett. – Csak nem becsajoztál? – kérdeztem egy pillanattal később, immáron röhögve, de valamiért mégis feszengve fordultam vissza felé.

- Te becsajoztál – állapítottam meg sokkolva, és meg kellett kapaszkodnom a szoba végében álló hintaszékben, amikor megroggyant a lábam. Reméltem, hogy nem vette észre a reakciómat, bár a tekintetét le sem vette rólam, szemeivel élesen vizslatott.

- Valami olyasmi – mondta, és halvány mosoly ült ki az arcára. Gombóc nőtt a torkomba, ahogy rápillantottam. Boldognak tűnt, már csak a nő gondolatától is. Nem tudtam, hogy mit kéne mondanom vagy tennem, csak ott álltam némán, és őt figyeltem. – A reptéren ismertem meg, amikor utánad jöttem a rendőrségi jelentésekkel, közvetlenül azután, hogy ideköltöztél.

- Hát, ez… – kezdtem bele tétován, miután jelentőségteljesen rám nézett, a reakciómat várva – megdöbbentő. Úgy értem, azért annyira nem meglepő, mert hát neked is lehet barátnőd. Jobb szó rá a… – folytattam, amikor is látványosan oldalra kaptam a fejem, és füleltem. –  Uh, most dolgom van. A többieknek kell segítenem – mondtam már az ajtónál járva, meg sem halva a felháborodott kiáltását. – Majd innen folytatjuk, ne haragudj! – kértem, és már ki is jöttem a szobájából, nem hagyva időt az ellenkezésre.

- Te aztán hazug vagy. – A hang irányába fordultam, és fáradtan felsóhajtottam.

- Nem vagyok az, és most nem vagyok kíváncsi a megjegyzéseidre – vágtam rá mérgesen, holott pontosan tudtam, Emmettnek teljesen igaza van. – Egyszerűen csak nem tudtam rá mit mondani, váratlanul ért ez az egész. Jobb, ha hagyja, hogy megemésszem, mielőtt olyat mondok vagy teszek, amivel esetleg megbántanám. És még egyszer mondom, nem kérek kommentárt – vágtam rá, belé fojtva a szót, nem voltam kíváncsi a miféle barátja vagy megjegyzésekre. Nem mondott semmit, csak bólintott, és közelebb lépet felém. Ajkán pimasz vigyor jelent meg, a következő pillanatban kezét a derekamra fektette, és gyengéden megcsókolt. Sosem gondoltam volna, hogy Emmett ilyen is tud lenni.

- Szerinted gonosz vagyok? – kérdeztem hirtelen, és fejemet a mellkasára fektettem, ő pedig azonnal közelebb vont magához, és a vállamat kezdte simogatni. Kint hideg volt, a heves széltől a fák jobbra-balra dülöngéltek. Jól esett kibámulni az ablakon, mégis felpillantottam, hogy lássam Emmett arcát.

- Igen – vágta rá gondolkodás nélkül, én pedig rácsaptam a mellkasára. Nevetve simogatta meg a bőrét a pólóján keresztül, ott, ahol megütöttem. – Meglepő módon gonosz kis hárpia tudsz lenni, nem tagadom – kezdett bele, én meg már ütésre emelt kezekkel néztem rá, ő pedig nevetve emelte fel az övét, hogy megadja magát. – Mint most is, de az esetek többségében egyszerűen csak csodálatos vagy – mondta, és kissé ellágyultam. A szavai őszintének hatottak, de tudtam, nincs igaza. Szerettem volna az ellenkezőjét hallani más szájából, de pontosan tudtam, hogy mi az igazság. – Jó ember vagy, és jó barát.

- Nem vagyok az – ellenkeztem rögtön, egyszerűen képtelen voltam tovább hallgatni őt, a hazugságai sértették a fülem, szavaival mintha tűrt szúrt volna a szívembe. – Ha jó barátja lennék, minimum a nyakába kellett volna ugranom örömömben, de nem tettem semmit. Ha pedig azért mondasz ilyeneket, hogy sikerüljön megfektetned, csak annyit mondok, nem fog beválni. Nem fekszem le veled – tisztáztam, mielőtt félreértések lehettek volna ebből. Nem akartam elkapkodni, bármennyire is szerettem volna. Most az egyszer szerettem volna helyesen csinálni, úgy, mint bárki más.

- Jó barátja vagy, csak hirtelen ért ez az egész. Amikor megsérült, teljesen kiborultál, bármit megtettél volna, hogy segíts rajta. Még a véredet is felajánlottad volna, a farkas véred… Az, hogy most kicsit összezavarodtál, nos, ez teljesen normális emberi reakció. Ami pedig a másik dolgot illeti – kezdett bele, és rám nehezedett, bár az alkarján tartotta magát, mintha attól félne, összetörök a súlya alatt –, nem vagyok a szavak embere, sosem voltam az. A bókolásnál sokkal jobb módszereim lennének, hogy meggyőzzelek, ez a tökéletes idő rá – mondta, és már a szavaitól is lázba jöttem. A szívem hevesen dobogott, és epekedtem a csókja után. – A végén pedig azt kívánnád, bár visszaszívhatnád a szavaidat – folytatta, és csak az járt a fejemben, hogy végre fogja be a száját, és csókoljon meg. Nem bírtam tovább, kissé felemelkedtem az ágyról, és felé nyújtózkodtam. Értette a célzást, és azonnal lecsapott az ajkamra. 

Sikerült ellenem fordítani a legveszélyesebb fegyverem, sosem volt jó önuralmam, így meg sem lepődtem, amikor a meztelen mellkasán simítottam végig. Még csak arra sem eszméltem fel, mikor vettem le róla a pólóját, mégis élvezettel játszadoztam ujjaimmal a testén, és elégedettség töltött el a sóhajtozását hallva. Sosem mondtam még pasiról, hogy szép, de Emmett egyértelműen az volt. A legtökéletesebb, bármilyen nehéz is volt beismernem.

Szinte elgyengültem, amikor a nyakamat kezdte csókolgatni. Az ujjaimat a hajába túrtam, és csukott szemmel élveztem érintését a testemen. Vámpír volt, de még csak meg sem fordult a fejemben, hogy fogait belém mélyessze, pedig pontosan tudtam, hogy milyen veszélyesek is tudnak lenni.

Sosem voltam szemérmes, talán a farkaslétemnek köszönhető, vagy csak a jelenlétének, ugyanis megrészegített a közelsége, de egyáltalán nem voltam zavarban, amikor levette a melltartómat is. A tekintete teljesen feltüzelt, egy pillanat alatt annyi lett az önuralmamnak. Már nem finomkodtam többet, kapkodva szabadítottam meg őt a felesleges ruhadaraboktól.

Halványan, a tudatom legmélyén bennem volt, hogy ez helytelen, és épp most készülök megszegni a saját magamnak tett ígéretem, de nem érdekelt. Emmett igazán értett a nőkhöz, lefogadtam volna, hogy még egy apácát is meg tudott volna győzni a szex előnyeiről, és senki sem tudott volna ellenállni neki.

Ráültem a csípőjére, és a testemen végigfutott az izgalomhullám. Kívánt engem, akárcsak én őt. Felnyögtem, és mosolyogva pillantottam rá, miközben a csípőmmel játékosan, lusta köröket írtam le. Tetszett, hogy ezzel felhúzhatom őt. Ujjait körém fonta, és maga alá fektetett. Durva volt velem, az ágytámlába valami csodával határos módon be is vertem a fejem, de egyáltalán nem bántam. Felnevettem, és mielőtt bármit mondhatott volna, belefojtottam a szót egy érzéki, vad csókkal. Úgy csókolt vissza, mintha elevenen akarna felfalni, és ez teljesen megőrjített. Az illata, a teste még inkább fokozta a vad izgalmam, és habár a vámpírok bőre hideg, az érintése mégis égetett.

A combom köze fájdalmasan megsajdult, annyira kívántam őt, és felért egy pofonnal, amikor vámpírsebességgel felpattant az ágyról. Megráztam a fejem, hogy kissé kitisztuljanak a gondolataim, és egy pillanat múlva dühösen meredtem rá. – Mi bajod? – kérdeztem tőle flegmán, hogy eltakarjam a zavarom.

- Talán jobb lenne, ha várnánk vele – kezdte, kissé akadozva.

- Jaj, ne már! Ha most valami ostoba önmegtartóztatásról beszélsz, inkább bele se kezdj – mondtam, és öltözködni kezdtem. Nem volt már kedvem a társaságához.

- Vámpír vagyok – kezdett bele, minta ez mindent megmagyarázna, és a tekintete fájdalmat sugárzott.

- Én meg farkas. És akkor mi van? – értetlenkedtem, és kíváncsian pillantottam rá.

- Te ezt nem érted. Vámpír vagyok, és nehezen tudom visszafogni magam. Eddig sosem kellett – kezdett bele, de azonnal félbehagyta, gondolom az arckifejezésem azt súgta, ideje lenne befogni a száját. Nem kellett kimondania, el tudtam képzelni, hogy Rose-zal milyen vad estéket élhettek át együtt. Hogy nem kellett semmivel sem törődniük, és összeszorult a szívem. Talán még mindig szereti őt? A gondolatra végig futott rajtam a düh, és felálltam, hogy minél hamarabb itt hagyjam a szobáját. Elegem lett mindenből, csak túl akartam lenni a csatán, ahogy megígértem, és talán elhúzni innen. Ez a város mindent felborított az életemben.

Persze, hogy nem kellett. Volt egy vámpír csajod, akit agyba-szájba dughattál kedved szerint – mondtam volna ingerülten, de lenyeltem a haragom. – Értem – mondtam inkább, immáron higgadtabban. – Talán nem vagyok olyan, mint Rose, de azt azért ne felejtsd el, hogy farkas vagyok, és én sem vagyok olyan törékeny, mint gondolnád. Feleslegesek a kifogásaid – mondtam még, és durván félrelöktem őt, hogy kinyithassam az ajtót, de a sebességét használva visszarántott, becsapta az ajtót, és az ágyra dobott.

- Mégis mi a fenét képzelsz magadról? – estem neki ingerülten, de belém fojtotta a szót. Megcsókolt, és habár eleinte még túl dühös voltam, addig csókolt, míg minden haragom el nem szállt. Mérges is voltam magamra emiatt, hogy ennyire le tudott venni a lábamról, így hogy kicsit bizonyítsak magamnak, jó erősen vállba vertem. Ha én nem is, majd ő tudja, miért is kapta.

Felszisszent kissé, és hitetlenkedve pillantott rám. – Farkas vagyok, és mint mondtam, közel sem olyan törékeny, mint hinnéd – ismételtem magam, és nem bírtam ki, teli szájjal vigyorogva néztem őt.

- Te kis dög – mondta, és hangosan felnevetett. Nem sértődtem meg, bár egy nő közel sem ilyen szavakra vágyik.

Hosszú ideig feküdtünk ott, Emmett ágyán. Fejemet a mellkasára hajtottam, és szórakozottan simítottam végig rajta ujjaimat újra és újra, lábamat pedig átvetettem az övén, majdhogynem rajta feküdtem.

-  Én nem akarom, hogy az egész… az, ami köztünk van, erről szóljon. Szexről…– kezdett bele végül halkan, bár így is tökéletesen hallottam. Megtámaszkodtam a mellkasán, és kissé feljebb tornáztam magam, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön. 

- Igazad van. Élvezetesebb lesz a kis világvégénk után – ugrattam, és megkönnyebbültem, hogy nevetni hallom őt. 

***

- Szia, Matt! Zavarok? – kérdeztem, és tétován megálltam az ajtóban.

- Nem, dehogy is. Épp ellenkezőleg, örülök, hogy látlak. Az utóbbi időben nem voltál itt sokat – felelte, és habár sosem mondta volna ki, tudtam, hogy neheztel rám.

- Hát, igen. Sokat edzettünk a srácokkal, nem volt túl sok időm. Tudod, holnap itt a csata ideje, és még rengeteg dolgunk volt – kezdtem bele, és tulajdonképpen nem hazudtam sokat. Éppenséggel kerültem őt, ez igaz, de mindennap az erdőben voltunk, hogy felkészüljünk a vámpírhadsereg érkezésére.

- Igaz is. Nagyon nem örülök, hogy részt veszel benne – mondta, és a hangja gyengédséggel telt meg. Ekkor döbbentem rá igazán, hogy szörnyű barátja vagyok. Örülnöm kéne annak, hogy boldog, mert ő a legfontosabb ember az életemben. 

- Tudod, hogy muszáj. Segítenem kell, ez a minimum, amit megtehetek értük. – Nem mondott semmit, tisztában volt azzal, hogy igazam van. Közelebb mentem hozzá, és amikor félrehúzódott, szó nélkül feküdtem fel mellé az ágyra. – Nagyon örülök, hogy itt vagy – kezdtem bele, és átöltem. – Persze, nem ilyen állapotban szerettelek volna itt látni, de jobb, mint a semmi. – Öröm volt a nevetését hallani, a gondtalan élet jutott eszembe, és egyszerre úgy éreztem, átlagos, hétköznapi lány vagyok. 

- Tudod, nem voltam teljesen őszinte veled – kezdtem bele pár perc után habozva, de minél tovább beszéltem, egyre biztosabbnak éreztem, hogy meg kell tennem, és hogy helyes. Tisztáznom kell vele mindent, így hát oldalamra fordultam, és felkönyököltem mellette. – Őszinte leszek veled, hiszen te is mindig az voltál velem. Amikor elmondtad, hogy megismerkedtél valakivel, nem reagáltam jól. Azt hiszem, egy kicsit féltékeny voltam – mondtam habozva, és láttam a meglepettséget az arcán, de nem hagytam, hogy közbeszóljon. – Nem igazán tudom megmagyarázni az érzéseimet, gőzöm sincs, mi ütött belém. Talán túlságosan hozzászoktam a gondolathoz, hogy mindig mellettem voltál, bármi hülyeséget is csináltam. Tudod, mindig mellettem voltál, és számíthattam rád, bármiről is legyen szó. Amikor megsérültél, szörnyen megijedtem, azt hittem meg fogsz halni és örökre elveszítelek. Mindenképp meg akartalak menteni, az is felmerült bennem, hogy olyan legyél, mint én. Csak a vérem kellett volna hozzá... És most, hogy barátnőd lett, ismét megijedtem. Megrémített a gondolat, hogy talán sosem lesz olyan a kettőnk közti kapcsolat, mint annak idején. Csak hogy tudd, azokban az időkben, te jelentetted nekem a mindent, és azt szeretném, hogy boldog legyél – vissza kellett nyelnem a könnyeimet, még most is féltem a gondolattól, hogy én leszek a második nő az életében, vagy hogy elfelejt. De tisztában voltam azzal, hogy min kellett átmennie az évek során, hiszen ott voltam vele, és ő a legjobbat érdemli, ebben biztos voltam. Ha valamiért mégsem a legjobbat kapná az élettől, hát, velem fog megbirkózni a csaj…

- Bármi is történjék, mindig te fogsz az első helyen állni a szívemben – mondta gyengéden, és szeretettel teli arccal simított végig az enyémen. – Szeretlek – folytatta még, és magához húzott, én pedig boldogan simultam bele az ölelésébe. Jól esett ez a kis beszélgetés, a régi idők jutottak róla az eszembe, amikor elszöktem, és csak egymásra számíthattunk.

- Milyen volt? – kérdezte hirtelen, megtörve a hosszúra nyúlt csendet. Mintha egy álomból rángatott volna ki, fogalmam sem volt, hogy miről beszélhet. A tekintetére kíváncsiság ült ki, azonban szemeiből sütött a fáradtság. Laposakat pislogott, mégis érdeklődve nézett engem.

- Mi milyen volt? – kérdeztem vissza, és felé fordultam.

- A műtét. Sajnálom, hogy nem voltam ott, amikor felkeltél – felelte, és válaszként gyengéden rámosolyogtam.

- Nem emlékszem sok mindenre, csak apró dolgokra, és érzésekre. Leginkább a félelemre – mondtam, és nem kellett magyarázkodnom, ő igazán megértett. – Nehéz volt lenyugtatnom magam, de Carlisle nagyon kedves volt és megértő. Különben meg fölösleges lett volna küzdeni, pillanatokon belül elaludtam, ahogy rám tette a maszkot. Mégis, tudod, elevenen bennem élt a pillanat, amikor az ágyhoz szíjaztak, és összevissza vagdostak. – Túlságosan élethű volt, az elmémben újra és újra megjelentek a képek, így jobbnak láttam, ha lezárom ezt a témát, mielőtt ismét feltépném a sebeimet. – De amikor felkeltem, rájöttem, hogy nem volt mitől tartanom. Túléltem, szenvedések nélkül, és csak ez számított. Szóval összességében nem volt olyan vészes – folytattam, és mielőtt visszahajtottam volna a fejem a párnára, rákacsintottam.

A földszinten mozgást hallottam, így óvatosan leemeltem magamról Matt kezeit, és lesiettem Edwardhoz. Bellával épp indulni készültek, én pedig szerettem volna elbúcsúzni tőlük. Sajnáltam őket, hogy ilyen sok akadályba ütköztek, és mivel nem szerettem volna még jobban felhergelni Bellát, megvártam, hogy kimenjen a kocsihoz, hogy nyugodtan tudjak Edwarddal beszélni. Türelmesen megvártam, míg becsukódik az ajtó, bár esélye sem lett volna, hogy meghalljon minket.

- Izgul? – kérdeztem, miközben áthelyeztem a testsúlyom a másik lábamra. – Tudom, tudom, ostoba kérdés –vágtam rá rögtön az arckifejezését látva. – Ne nézz így, valahogy be kellett indítanom a beszélgetést, és ez egy logikus kérdés volt – mondtam, és ingerülten megráztam a kezem, jelezvén, ostobaságokon készültünk összekapni. – Biztos, hogy ne menjek én is veletek?

- Nem, a többieknek itt van szüksége rád.

- És mi van, ha Jacob helyet én mennék? Erősebb vagyok nála – próbálkoztam, de mindhiába. Nem gondoltam át alaposan ezeket az érveket.

- Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha te jönnél helyette, de nem lehet. Jake illata elnyomja Belláét, a tied sajnos nem. Csak így tudjuk megtéveszteni a vámpírokat. Mi sem tudtuk egészen idáig, hogy farkas vagy. Sajnálom, de nem jöhetsz velünk.

- Rendben – mondtam kissé csalódottan, és tétován álldogáltam előtte. Tudtam, hogy Bella kulcsfontosságú a tervünkben, vagyis Jasper tervében, így nem ellenkeztem.

- Különben is, az illatod megzavarja majd az újszülötteket. A vadászösztön eluralkodik rajtuk, és meg fogja őrjíteni őket. 

- Rendben, vállalom a csali szerepét, ha nincs más. Nyugi, nem kell győzködni – mondtam vigyorogva, és vállon veregettem. – Aztán ne hagyd, hogy Jake felhúzza az agyad. Tudom, hogy igazán ért hozzá, de ez nem a legmegfelelőbb pillanat, hogy összezördüljetek…

- Tudom – sóhajtott fel gondterhelten, és kilépett az ajtón.

***

Másnap izgatottan járkáltam fel-alá, és végül hevesen dobogó szívvel sétáltam le a földszintre, hogy gyülekezzünk. Élveztem, már a csata gondolatától is lázba jöttem. Az egyik énem folyton dorgált ezért, és szembe jutatta, hogy egy komoly csata előtt állunk, és nem csak Bella, de mindenki élete veszélyben van, de a nagyobbik részem még így is örült. Most igazán szabadjára engedhetem a bennem élő farkast, úgy, mint már évek óta szerettem volna. 

- Ne gyertek majd a közelembe – figyelmeztettem őket utoljára, és átváltoztam. Az ismerős érzéstől grimaszba rándult az arcom, a bőrömet szűknek éreztem, s ahogy fájdalmasan megnyúlt, minden porcikám égett, de nem törődtem vele. Oldalra pillantottam, és miután megbizonyosodtam arról, hogy így is tesznek majd, futásnak eredtünk.

Hála Alice képességének és Jasper múltjának, pontosan tudtuk, hogy mit kell tennünk. Így hát hozzá dörgölőztem Emmetthez, és megnyaltam a kezét, ahogy a bundámba túrt, majd berohantam a fák közé, a többi farkashoz, és a helyemre álltam. Tökéletesen rájuk láttam, egy hosszú pillanatig egymást néztük Emmettel, aztán a túloldalra fordítottuk a tekintetünket. Szorosan egymás mellett álltunk, a falka tagjai feszülten meredtek előre, és sajnáltam, amiért nem tudtam, mire is gondolnak. Nálam nem működött a falkán belüli gondolatolvasás, pedig megkönnyítette volna a dolgunkat. 

Még nem harcoltak újszülöttekkel, de a vámpírok iránti gyűlölet elég erőt adott nekik, hogy helytálljanak. Tudtam, hogy nyerni fogunk, járulékos veszteségek nélkül. Győznünk kellett. 

Behunytam a szemem, és megpróbáltam az érzékeimre figyelni. Hallottam a madarak csicsergését, a közelben élő vadak neszét, a folyót, és messze innen, meghallottam őket… Közelednek. Kipattantak a szemeim, és megvetettem a mancsom. Karmaimat belemélyesztettem a földbe, és izgatottan kaparásztam. A többiek felém fordultak, én pedig jeleztem a közeledésüket. Izmaik megfeszültek, és támadóállásba lendültek.

Eljött hát az idő. Élve vagy halva, de ma lezárjuk ezt a csatát. Az újszülöttek kirontottak az erdő túloldaláról és megörültem, hogy valóban hatásos volt Bella illatával idecsalni őket. Figyeltem, ahogy Cullenék nekik rontottak, és legszívesebben melléjük szegődtem volna. A csata pillanatokon belül kiszélesedett, és megremegtem, ahogy Jasper egyetlen mozdulattal lefejezett egyet. Olyan összhangban mozogtak, hogy büszke lettem rájuk, mindenkire. Nem az én érdemem volt, mégis már csak a gondolatnak is örültem, hogy ismerem őket.

A farkasok kirontottak, és belevetették magukat a küzdelembe, csak én és Paul maradtunk a fák takarásában. Vonyítani kezdtem, és hamarosan ő is csatlakozott hozzám.

- Hogy micsoda? –Edward döbbent hangja megállásra késztetett, és miután kissé felragyogott a szeme, bátrabban folytattam.

- Felnagyítás – feleltem egyszerűen, mintha mindenkinek értenie kellene. Ed már tisztában volt, hogy ez mit is takar, így a többieknek is elmagyaráztam. – Arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű ötlet lenne, ha megfélemlítenénk és összezavarnánk a vámpírokat, miután a farkasok kirontottak. És mivel? Hát a felnagyítással – csaptam a lábamra örömtelien, büszke voltam, hogy ez az eszembe jutott. – Ha gyors hangszínváltásokkal modulálják a vonyítást, két farkas akár húsznak is hangozhat. Mivel nem tudnak a vérfarkasok létezéséről, és a többiek meglepetés szerűen csapnak majd le rájuk, valakivel a falkából rájuk ijeszthetnénk. Ha pedig minden a terv szerint megy, bepánikolnak az esetleges túlerővel szemben, és bumm! – ökölbe szorítottam a tenyerem, s belecsaptam a tenyerembe, hogy szemléltessem is a tökéletes tervem.

- Az újszülöttek nem igazán pánikolnak be, de megtévesztené és összezavarná őket. Ezt a javunkra is fordíthatjuk. Tetszik a terv – mondta mosolyogva Jasper, én pedig vigyorogva düllesztettem ki a mellkasom. Úgy éreztem magam, mint egy alsós diák, akit a tanár bácsi éppen megdicsért a helyes válasza miatt. 

A tervünk bevált, az újszülöttek megdermedtek egy pillanatra, a fejüket felkapták, hogy a hang irányába forduljanak, ezt használtuk ki. A mészárlás kezdetét vette, a vámpírok végtagjai ide-oda röpködtek a levegőben, a kiáltásuk betöltött mindent. Kirontottunk hát mi is az erdőből, és besegítettünk a maradék vámpírral szemben. Ráugrottam az egyikre, akivel éppen Carlisle harcolt, és fogaimat a nyakába mélyesztettem. Nem volt ideje még csak kiabálni sem. 

Vámpírok és farkasok olyan összhangban harcoltak, hogy legszívesebben minden szó nélkül őket figyeltem volna. Láttam, hogy Jacob megérkezett, és egyszerre vetettük magunkat a vámpírra, aki hátba akarta támadni Emmettet. Az ijedtség, hogy baja eshet, észhez térített, és én is kivettem a részem a csatából. Egyikük felém lódult, kitértem az útjából, de sajnos nem elég gyorsan. Éreztem, hogy az oldalamból vér szivárog, de ez benne volt a pakliban, így a lábaira vetettem magam. Megpördültem, és a három vámpírra morogtam, akik felém tartottak. Felugortam, és hason haraptam az egyiket, amelyik megpróbált átugrani felettem, hogy aztán hátba támadjon. Undorodva engedtem el, és fordultam a nő felé, letéptem a karját, majd a másik fejét. Esmé a közelemben volt, szétcincálta a nőt, majd a többiek segítségére siettünk. 

Emmett épp letépte az egyik újszülött karjait, amikor egy újabb vámpírral végeztem. Kisegítettük egymást, ezzel megkönnyítve a csatát. A csata zaja egyre inkább elhalt, és döbbentem vettem végül észre, hogy végeztünk, nem volt több újszülött a közelben. Körbepillantottam, és a levegőbe szimatoltam, hogy megbizonyosodjak arról, nem bujkál itt több vámpír, amikor megakadt a szemem egy lányon. Vicsorogva futottam felé, éreztem a belőle áradó félelmet, és leblokkoltam. Csak álltam előtte, és figyeltem, ahogy ijedten leguggol, és döbbent tekintetét rám szegezi. Esme azon nyomban elé futott, és védelmezően felemelte a kezét, mintha tőlem akarná megvédeni a lányt.

Hátrálásra késztetett, de nem tudtam levenni a szemem a vámpírról, túlságosan emlékeztetett valakire, egy lányra, akit szívesen elfelejtettem volna. A tűz ropogása kicsit elterelte a figyelmem, a többiekhez siettem, de oda-oda lestem. Carlisle odament hozzájuk, és halkan, suttogva beszéltek. Nem tudom, hogy maradhattam le ennyire, de a dolgok pillanatokon belül felgyorsultak, csak kapkodni tudtam a fejemet. Ott volt Alice látomása, Edwardék felbukkanása, és a tény, hogy a Volturi közeledik. 

Emmett rám kapta a tekintetét, és felém lépkedett.

- El kell menned – mondta, és idegesen pillantott körbe, az érkezésüket várva. Nem akartam visszaváltozni, nem éreztem biztonságosnak, így felhúztam az ínyemet, rávicsorítottam, hogy lássa a fogaimat, miközben megráztam a fejem. Nem akartam itt hagyni őket, ez nem csak az ő csatájuk. 

- Emmettnek igaza van. Nem csak neked, Natalie, de az egész falkának mennie kell. Nem biztonságos nektek, a Volturi nem fogja tiszteletben tartani az egyezségünket. Sajnálom, Nat, de nem szerezhetnek rólad tudomást – vette át Edward, és most már idegesen mordultam rá. Nincs az a pénz, amiért én elmennék – üzentem neki gondolatban.

- Nem láthatnak téged. Ugyan Alice látomásában nem láttam Arot, mégsem kockáztathatunk, ez egyszerűen nem változtat a tényen.

- De én meg tudlak titeket védeni – förmedtem rá gondolatban, és fél szemmel láttam, hogy egy vámpír rontott ki a fák közül. Leah elhamarkodottan támadta meg, az sokkal erősebb volt nála, Jacobbal egyszerre indultunk meg felé, hogy segítsünk, de közelebb volt hozzájuk, mint én, így hamarabb is ért oda. Hallottam a többiek kiáltást, és gyorsabb tempóra váltottam. Jake nem bírt el a vámpírral, elkövette azt a hibát, amire mind én, mind Jasper figyelmeztettük… A lény köré fonta a karjait, és mindannyian tudtuk, hogy milyen nagy erővel rendelkezik egy vámpír, csak pillanatokon múlt, mikor végez vele. Elrugaszkodtam a talajtól, és fogaimat az oldalába mélyesztettem. Jacob a földre esett, de nem volt időm oldalra pillantani, hogy megnézzem, hogy van, a vámpír már talpra is állt. A teste megfeszült, és rám ugrott. Lelapultam és a hátamra fordultam, így elsüvített mellettem. Arrébb gurultam, míg végül mögé nem kerültem, és a védtelen hátsójába haraptam. Könnyedén lerázott magáról, és felnyüszítettem, ahogy ütést mért rám, s egy hirtelen mozdulattal a hátamra ugrott. Nem haboztam, abban a pillanatban a földre vetettem magam, és habár éreztem a bőrömbe mélyedő karmait, addig hemperegtem, amíg le nem ráztam magamról, bár nem volt könnyű dolgom, szinte kapaszkodott belém. Ahogy talpra ugrottunk mindketten, a falka többi tagja a vámpírra vetette magát, én pedig Jacobhoz siettem, aki ember alakban feküdt a földön, mozdulatlanul. 

Visszaváltoztam hát én is, és ahogy hozzá nyúltam, láttam az alkaromon lefolyó vért. Megsérültem, és megrepedhetett egy bordám, de hála a géneknek tudtam, hamar rendbe jövök, csak a fájdalom marad majd maga után, de sajnos korántsem tudtam ezt elmondani Jake-ről. Az arca hófehér lett, és láttam, hogy szörnyű fájdalmai vannak. Azonnal utat engedtem Carlisle szakértő kezeinek, és felszisszentem, ahogy vizsgálta, még nekem is fájt.

- Helyre kell tennem a csontokat, mielőtt a gyógyulási folyamat beindulna – mondta, amikor a falka tagok felénk közeledtek. – Segíteni akartam, és habár már visszaugrasztottam korábban a vállam, mégsem vállaltam volna semmi pénzért. Azért más volt a kettő.

- Nem kockáztathatjuk, hogy a Volturi itt találjon titeket. – Edward egyszerre volt ideges, feszült és aggódó.

- Visszavisszük őt Billyhez – mondta Sam, és a fiúkkal óvatosan felemelték őt. 

Büszke voltam Jacobra, hihetetlenül tiszteltem őt, és nagyot nőtt a szemembe. Igazi alfaként viselkedett, megmentette Leah életét, amibe ő majdnem belehalt. Nekem nem volt ennyi erőm anno, elbuktam, mint alfa, és ezt sosem fogom megbocsátani magamnak. Egy farkasnak a falka jelent mindent, és miután én elbuktam, hónapokig magam alatt voltam. Nem voltam elég jó, hogy segítsek rajtuk… Megtiszteltetés volt, hogy velük harcoltam.

- Neked is menned kell – éreztem meg Emmett érintését a karomon, és halványan összerezzentem. Váratlanul ért a közelsége, és lassan fordultam felé. Kissé megkönnyebbültem, hogy mindenki más jól van, kiváltképp ő. Egy gyors csók után megragadtam a vámpírlány kezét, és elfordultam tőlük.

- Te velem jössz – mondtam még lánynak, és mielőtt átváltoztam volna, utoljára hátra pillantottam. – Kapaszkodj – utasítottam, és alakot váltva az erdőbe futottam. Olyan gyorsan rohantam, ahogy csak bírta a lábam, szerettem volna minél messzebb kerülni a Volturi közeléből, a többiek érdekében. Az izmaim fájtak, és most, hogy a csatán már túl voltunk és nem tombolt bennem az adrenalin, erős fájdalmaim voltak, mégsem álltam meg. Nem tudtam pontosan, miért hoztam el a lányt. Talán mert nem akartam, hogy még többen megsérüljenek vagy meghaljanak. Talán mert Esme és Carlisle olyan hevesen védelmezték, de a szívem legmélyén tudtam, nem ez volt a fő motiváló erő. Ahogy lefékeztem, és kissé eltávolodtam a lánytól, már pontosan tudtam, miért tettem. Ahogy a szemébe néztem, önmagamat láttam. A rémült, és ijedt tizennégy éves lányt, akinek nem volt hova mennie, aki senkiben sem bízhatott.

Nem mondtam semmit, meg sem szólaltam, csak farkasszemet néztünk egymással. Eleinte a rám sem mert nézni, de aztán megjött a bátorsága. Tudtam, hogy segíteni fogok neki, annak ellenére, hogy vámpír. Nekem éveken keresztül senkim sem volt, és nem fogom hagyni, hogy olyan szörnyűségeken menjen keresztül, mint én. Külön fajba tartoztunk, de nem törődtem ezzel a gondolattal, bárkivel ellenszegültem volna, hogy megvédjem, mert tudtam, hogy segítségre van szüksége. Nekem is az lett volna…

Egyszerre kaptuk fel a fejünket a közelgő zajokra, s mintha csak hallotta volna korábbi gondolataimat, mögém bújt, hogy megvédjem őt.

- Nem kell félned, ők nem fognak bántani – mondtam, és a hátam mögé pillantottam. – Bízhatsz bennem, nem a Volturi közeleg, érezném őket – biztosítottam, bár volt egy sanda gyanúm, hogy nem is tudja, kik is ők valójában. – Ha vállalod a vegetáriánus létet, a Cullen család segíteni fog neked, és befogadnak – folytattam, de minél közelebbről hallottam a hangokat, annál izgatottabb lettem. Amikor megláttam őket a messzeségben, hihetetlenül megkönnyebbültem. Tényleg megcsináltuk. Senki sem halt meg, s habár Jacob megsérült, farkas, így hát rendbe fog jönni.

- Örülök, hogy jól vagy – vetettem magam Emmett karjai közé, és még közelebb bújtam, ahogy körém fonta karjait. – Minden rendben volt? Mi történt? – faggattam őt, de látszólag nem volt kedve beszélni, egy csókjával elhallgattatott, én pedig megadtam magam. Ahogy ajka az enyémhez ért, az első gondolat, ami a fejembe ötlött, az a csata utánra szóló ígéretünk volt. Hogy egymásé lehetünk, teljesen.

- Szeretlek – mondta lágyan, és ezzel az egyetlen szóval teljesen leforrázott.