A farkas nyomában – 25. fejezet

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok a frissre, remélem a fejezettel kárpótolni tudlak titeket. Sikerült lebetegednem, - már pálinkával is kúráltam magam -, de muszáj volt végre megírnom a fejezetet, és örülök, hogy betudtam fejezni. Ma még megpróbálok nekiesni a folytatásnak is. 
Remélem tetszeni fog nektek, és leírjátok a véleményeteket. :)
Puszi

"A hit elvesztése a bűn legszomorúbb következménye talán."

Nathaniel Hawthorne

Minden rosszban van valami jó

A szívem hevesen vert, ahogy beléptem Carlisle irodájába. Nehéz volt megállnom, hogy kibírjam és magamban tartsam  az aggodalmam, azonban ahogy beléptem a kis szentélyébe, kirobbant belőlem, rögtön azután, hogy becsukta az ajtót.

- Ugye minden rendben Mattel? – kérdeztem, és éreztem, hogy a hangom megemelkedett pár oktávval. Addig, amíg ágyban fekszik és gyengélkedik, nem tudok lenyugodni. Egyszerűen ő a mindenem, aki nélkül nem tudok élni. Nem tudtam milyen lehet a bevésődés, de úgy gondoltam, kötődök legalább annyira hozzá, mint bármelyik farkas a választottjához, persze nem olyan értelemben, mint ők. Közös múltunk volt, évekkel ezelőtt összekapcsolódott a sorsunk, amikor is megmentettem a vámpíroktól. Ekkor kezdtem igazán megváltozni, szépen, fokozatosan. Amikor láttam, hogy a vérszomjas szörnyetegek immáron felé fordulnak, úgy éreztem, cselekednem kell. Nem hagyhattam, hogy olyan sorsa jusson, mint a mellette heverő családja… Nem tudtam már megmenteni a nővérét, bármennyire is szerettem volna. Ez volt az első pillanat, amikor parancs nélkül öltem vámpírokat, és a szívemre hallgattam. Nem tudom hogy, de egyfajta kötelék alakult ki köztünk, amit el nem cseréltem volna soha az égvilágon, semmiért. Még a szabadságomért sem…

- Persze, Mattel minden rendben van. Szépen gyógyul, ne aggódj miatta, jó kezekben van – mondta mosolyogva, és megkönnyebbülten rogytam le az egyik székre, vele szemben. – Nem róla akartam beszélni, sokkal inkább a veled történtekről, de ezt te jól tudod – folytatta, és összekulcsolta az ujjait a hatalmas mahagóni asztalon, miközben előrébb dőlt, és áthatóan figyelt engem.

- Sajnálom, de nem szeretnék erről beszélni – vágtam rá, és felemelkedtem a székemről. Elegem volt már, úgy éreztem, elfáradtam. Belefáradtam a dolgokba, az életembe. 

- Segíteni szeretnék neked – folytatta, és megtorpantam az ajtónál. Hátrapillantottam, hosszú pillanatokig figyeltem a tekintetét, láttam rajta, hogy igazat mond, hogy tényleg segíteni szeretne. Egyszerűen éreztem, hogy megbízhatok benne, de már nem érdekelt. 

- Tudom, és köszönet érte, igazán hálás vagy az egész családnak, hisz oly sok mindent tettetek már értem, de nekem nem megy. Belefáradtam – suttogtam, és rá kellett jönnöm, ez valóban így van. A Mattel történtek ráébresztettek, hogy betelt a pohár. Nem bírom tovább, csak szeretnék nyugodt életet élni. Közelebb sétáltam, sután megöleltem, de mielőtt reagálhatott volna, már ki is viharoztam a szobából. Sosem ment különösebben jól az érzelgősködés, ezzel aztán senki nem vádolhatott, nehéz volt számomra, hogy kimutassam, mit is érzek igazából, és keserűen nevettem fel, ahogy lefelé lépkedtem a lépcsőn. Elérték a céljukat, végül sikerült olyanná formálniuk, amilyennek mindig is akartak, már az elejétől fogva. Hosszú idő telt el azóta, és Matt jó hatással volt rám, de sosem lehetek olyan, mint régen. 

Jobb dolgom híján a napaliba mentem, és helyet foglaltam az egyik fotelben, a lábaimat a karfára tettem, és kinéztem az ablakon. Az eső esett, szakadt, mintha dézsából öntenék, de a hang valahogy megnyugtatott. Nagy vihar volt kint, a szél csak úgy tépte a fákat, megadóan dülöngéltek jobbra, majd balra. Lehunytam a szemeimet, és csak hallgatom a monoton hangot, egészen addig, míg teljesen meg nem nyugodtam.

- Én azért még nem értek valamit – figyeltem fel Jasper hangjára, és fejemet kissé oldalra dűtöttem, de szemeimet még mindig pihentettem. – És mi volt akkor a monokliddal? – kérdezte, és hallottam, hogy közelebb lépett hozzám, s leguggolt, hogy megvizsgálja az arcomat. A keze hideg volt, de nem húzódtam el, engedtem, hogy a fejemet elfordítsa és megvizsgálja. 

- Ennyire nehéz elhinni, hogy farkas vagyok? – kérdeztem vissza röhögve, és rápillantottam. Így alkalmam nyílt közelről is megszemlélni a harapásnyomokat, és kissé elképedtem, hogy még az arcán is ennyi sebhely van. Több közös van bennünk, mint azt valaha is képzeltem volna, talán ő ért meg engem a legjobban, hogy miken mehettem át az évek során. Felkeltem a fotelből és hátrébb léptem, amint elengedte az arcom.

- Mit ne mondjak, nem hiszem, hogy egykönnyen rájöttünk volna, ki is vagy valójában. Az illatod más, nem olyan, mint a többi fajtádbelié.

- Ez talán azért van, mert nem vagyok egészen olyan, mint ők – feleltem és fáradtan felsóhajtottam. Még mindig itt tartunk, ezt egyszerűen nem hittem el. Egy korcs voltam, különböztem tőlük, egész sok mindenben, és úgy tűnt, ők ezt nem akarják beismerni. Talán érezték, hogy kezdem felhúzni magam, így Alice csicsergésére kaptam fel a fejem.

- De mi volt a monoklival? – kérdezte, és láttam rajta, igazán érdekli, és nem érti az egészet. Őt aztán semmi sem hagyja nyugodni, az egyszer már holtbiztos.

- Smink – válaszoltam egyszerűen, és hatalmas mosoly terült az arcomra, ahogy a tekintetét figyeltem. Meglepődött, ehhez nem volt hozzászokva, ezért is voltam ennyire önelégült. Majdhogynem mindent megért nézni a megdöbbenést, ami pillanatokig uralkodott az érzelmein.

- Tudnom kellett volna, fel kellett volna tűnnie – suttogta megsemmisülten, mire megcsóváltam a fejem. 

- Miért avatkoztál közbe? – kérdezte ismét Jasper, és tekintetét az enyémbe fúrta, mintha olvasni próbálna bennem, bár ez minden erőfeszítés nélkül ment neki. Jobban ismerhette a saját érzéseimet, mint én magam.

- Én egyszerűen csak gyanítottam, hogy a dolgok el fognak fajulni, és nem engedhettem, hogy leleplezzétek magatokat előttem, még akkor sem, ha én már régóta tudom, kik is vagytok. Nem akartalak titeket kellemetlen helyzetbe hozni. Ti nem akartátok volna, hogy megtudjam, így közbe kellett lépnem – adtam meg a számomra kézenfekvő választ, és visszaültem az eddigi helyemre.

- Igazán jó ember vagy Natalie – mondta gyengéden Carlisle, elismeréssel a hangjában, és összeszorult a torkom. Ha igazán ismerne, a régebbi énemet is, nem ezt mondaná. Kellemetlen érzések kerítettek hatalmukba, így inkább az ablakot és a kinti tájat tüntettem ki a figyelmemmel.

Vacsora után Carlisle még egyszer odajött hozzám, hogy beszéljen velem, s felvetette a műtét lehetőségét. Hallani sem akartam róla, még csak a részletekre sem kérdeztem rá. A hideg kirázott már csak a gondolattól is. Nem akartam még egyszer átesni rajta, így szó nélkül mentem fel a vendégszobába, és hamar elnyomott az álmom.

Minden olyan világos volt körülöttem, szinte vakított egy pillanatra, s tudtam, hogy csak álmodom, mégis olyan eleven és élethű volt az egész. A kezemet a fejem fölé emeltem, és nyújtózkodtam egyet. Elaludtam a karomat, s szörnyen kellemetlen volt.

- Foster 4 Delta – összerezzentem a hangra, amely a hátam mögül zengett. Lassan fordultam meg, és próbáltam határozottan pillantani az oktatóm szemébe. – Nem azért vagy itt, hogy pihenj. Szedd össze magad, és tedd a dolgod – dörrent rám, és felém dobott egy botot. A kezem szinte magától, reflexszerűen mozdult, hogy elkapja, és támadóállásba lendültem. Annyiszor küzdöttem már így, hogy a mozdulatokat kívülről, gondolkodás nélkül hajtottam végre. 

Greg nem habozott, villámgyorsan közeledett felém, és érzékeimet ráirányítottam. Minden apró rezdülését figyelemmel kísértem, és szorgosan védekeztem. Jobb volt nálam, de nem hagytam magam. Minden erőmmel azonnal voltam, hogy legyőzzem őt, és hogy rajtam legyen a támadás sora. Alacsonyabb voltam nála jóval, így megpróbáltam kihasználni ezt, de nem volt alkalmam rá, ugyanis a földre terített. Dühösen csaptam a földre, és ugrottam fel ismét. Elmosolyodott, amiért nem adtam fel, és nem sápítoztam, de különösképp nem reagált rá így sem. Neki csak annyi dolga volt, hogy megtanítson nekem mindent, amire ő is képes. Még farkassá válásom előtt kezdődött ez az egész… Fiatalnak tartottak, hogy bevonjanak a kísérletekbe, így sok más „diákkal” együtt kiképeztek minket. Megismertettek minket a legkülönfélébb harcművészetekkel, egész nap edzettünk, és a legtöbben keményen bántak velünk. Én voltam a legfiatalabb közülük, de ez senkit sem érdekelt. Ugyanannyit vártak el tőlem, mint bárki mástól, és én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy én legyek a legjobb. Nem is tudom mire vágytam, talán egy kis elismerésre, vagy dicsérő szavakra. Naiv agyammal azt hittem, ha minél előbb válok profivá, könnyebben meg tudok szökni, így ottani életem minden pillanatát ezzel töltöttem el, a pihenést leszámítva – bár az nem volt valami sok.

- Nem ez a kobudo lényege – hördült rám egyik alkalommal Greg, és fáradtan pillantottam rá. – Ez egy fegyveres harcművészet, eggyé kell válnod vele, akkor könnyebben fogod tudni használni, mint fegyvert. Ide nem elég az, hogy jól fogd a botot, és megtanuld az alapvető mozdulatokat. Ne gondolkozz, csak harcolj. Emlékezz a mozdulatsorokra, de ne engedd, hogy azok lelassítsanak. – Értettem, mit akar mondani, de nem találtam könnyűnek még az instrukciók alapján sem. A szobámban is ezt gyakoroltam éjszakánként, álmomból felkeltve is tudnám, hiszen betanultam az egészet, de épp ez teszi darabossá és akadozóvá mozdulataimat. Azt kell elérnem, hogy a mozdulataim természetesek legyenek, gondolkodás nélkül jöjjenek. Egy lépéssel Greg előtt kell járnom, ki kell ismernem a mozdulatait… Néha sokkal többet elárul az ember tekintete, mint a mozdulatai. Ha meg tanulunk olvasni bennük, kiszámíthatóvá válnak, és onnantól könnyű dolgunk lesz.

Farkasszemet néztem vele, éreztem, hogy folyik rólam a víz, és bármit megtettem volna, hogy végre leülhessek egy székre, feltegyem a lábam valahova és megigyak egy jó hideg üdítőt, vagy éppenséggel tejet. Nagyot nyeltem, és támadásba kezdtem. Az egész termet betöltötte a botok csapkodása, már csak mi ketten voltunk bent, mindenki más vacsorázott a közös helységben. Próbáltam az arcára is összpontosítani, kiszámítani a lépéseit, és mozdulatait. A szeme azonban gyakran elárulta, tudtam, mikor fog rám támadni, és mikor próbál csőbe húzni. Felugrott a levegőbe, amikor megpróbáltam kirúgnia alóla a lábát, minden bizonnyal számított erre a mozdulatra, de gyorsabb voltam, megpördültem, és egy jól irányzott csapással a földre küldtem, a bot végét a torkának szegeztem. Minden csak egy pillanat alatt történt, de a büszkeségtől majd szétfeszült a mellkasom, fel sem tudtam fogni, hogy legyőztem őt. Hitetlenkedve nézett rám, láttam, ahogy a pupillája kitágult, majd elnevette magát, és felült. Segítettem neki felállni, elfogadta a karomat udvariasságból, mégis a saját lábán kelt fel. Kis borsó voltam hozzá képest, csupán tizenöt éves.

- Tudod, nagyon tehetséges lány vagy – mondta pár perccel később, miután összecsomagolt, és a kezembe nyomott egy Twix szeletet, mosolyogva rám kacsintott, és miután alaposan összeborzolta a hajamat, kiment a teremből. Évek óta nem ettem csokit, egyszerűen kiéheztem rá, mégsem tudtam mit kezdjek vele. Legszívesebben megettem volna, a győzelmi mámor ezt követelte, mégsem bontottam ki. Berohantam a szobámba, és a párnám alá tettem. Nem érdekelt, ha elolvad, szükségem volt arra, hogy lássam. Sokat jelentett nekem, mintha érmet nyertem volna vagy kitüntetést.

Boldogan sétáltam a menza felé, a fehér falak közt haladva, amikor éles csipogás hangzott fel. A fülemre kellett tapasztanom a kezem, és kérdőn fordultam körbe, hogy rájöjjek, mi folyik itt. A vészjelzők pirosan világítottak, és hatalmas emberáradat jött felém, futás közben meglöktek, és minden erőmmel azon voltam, hogy megtartsam az egyensúlyom, és ne nyaljam fel a padlót. 

- Gyere – hallottam egy hangot a közvetlen közelemből, és megragadva a karomat áthúzott a tömegen, s befordultunk az egyik folyosóra. Nem ismertem a srácot, olyan idős lehetett, mint én, de még sosem láttam korábban. – Jól vagy?

- Igen – kiabáltam vissza, amikor hirtelen az a szörnyű szirénázó hang megszűnt, szörnyű fej és fülfájást hagyva maga után. A fülem még egy ideig csengett és zúgott, de rájöttem mire ez a nagy felhajtás. A többieket bevetésre küldték – döbbentem rá, és kirázott a hideg. Akkor még nem igazán tudtam, ez miből is áll, de sokat hallottam már róla, főleg a történtek után. A falka nagy része elesett, ők pedig tovább folytatták a kísérleteket.

- Ki vagy? – kérdeztem tőle, hogy eltereljem a figyelmemet a zűrzavarról, ami az épületben uralkodott.

- Zack – felelte szűkszavúan, és felém nyújtotta a kezét. –  És téged hogy hívnak? – Egy hosszú pillanatig rámeredtem, mielőtt én is elárultam volna a nevem. Oldalra fordultam, és megláttam magam; az igazi, mostani énem. Már nem csak visszaemlékezés volt ez az álom, hirtelenjében ott voltam, átéltem a történteket. Külső szemlélőként álltam ott, és figyeltem magam. Könnyek csordultak végig az arcomon, ahogy a fiúra néztem. Jó barátok lettünk, és én megöltem őt. Ennek nem így kellett volna történnie.

Ezen a napon ismerkedtünk meg, még a csokimat is megosztottam vele, de titokban tartottuk, hogy ismerjük egymást. Féltünk, hogyha rájönnek jóban vagyunk, eltiltanak egymástól. Együtt elhatároztuk, hogy kiderítjük, mi is zajlik körülöttünk. Rengeteg időt töltöttünk azzal, hogy az igazgatóság után nyomozzunk. Sikerült belopóznunk a szellőzőn keresztül, ahonnan tökéletesen hallottuk és láttuk őket. Az egyik ilyen alkalomkor is a szertárba mentünk, felmásztam az egyik szekrényen, és bemásztam a szellőzőbe. Magam után húztam Zacket is. Nekem kellett előre mennem, hiszen könnyebb és hajlékonyabb voltam nála.

- Engem nem érdekel a véleményük! – összerezzentem a kiabálástól, ami bentről szűrődött, és Zack védelmezően körém fonta a karját. Láttam rajta, hogy fél, mégis erősnek mutatkozott előttem. – Azt akarom, hogy vessék be a következő csapatot, most azonnal.

- Uram, a legnagyobb tiszteletem az övé – kezdett bele alázatosan Dr Davidson –, de nem támogatom ezt az ötletet. Maga is tudja, milyen kockázatokkal járhat. Még nem vagyunk felkészülve, hogy újabb csapatokat vonjunk be a kísérletbe. Mindenki azon dolgozik, hogy kiküszöböljük az apróbb hibákat.

- Magának apró hiba, hogy nem követték a mi parancsainkat és egymásra támadtak? Tudja, hogy hány millió dollárba került ez a kísérlet? 

Aznap éjjel nem tudtam aludni…

A napjaim unalmasan teltek, ha nem lehettem vele. Nem beszélhettünk senkivel sem, az edzőinkkel sem, és végül tényleg, a barátságunk nem tartott addig, amíg szerettem volna. Két évig boldognak éreztem magam – persze csak a körülményekhez képest. De aztán, közeledett az idő, hogy lassan minket is bevessenek, így jobban odafigyeltek ránk és bekapcsolták a chipünket. Nem is emlékszem azokra az időkre, valahogy emlékeim sincsenek egészen odáig, amíg farkassá nem váltam. Ép hogy betöltöttem a tizenkilencedik életévem, akkor váltam igazi gyilkológéppé. Öt év alatt sikerült elérniük a céljukat. Tökéletesen érzelemmentes lettem mindenre.

Hatalmasat dobbant a szívem, ahogy megláttam magam az erdő közepén. A fogaimat kivillantottam, és fenyegetően mordultam fel az áldozatomra. A mancsaimat izgatottan vetettem meg a földben, hogy elrugaszkodjam, és a vámpírra vessem magam. Gyorsabb volt nálam, és ellökött magától, de talpra érkeztem, és megráztam magam. Az ellenfelünk erős volt, de nem volt esélye ellenünk, a falkánkkal szemben. A többiek rávetették magukat, de kitartónak bizonyult, és sokáig ellenállt. Fogaimat a nyaka köré szorítottam, és erőteljesen összezártam az állkapcsom. Pillanatokon belül abbahagyta a rángatózást, és amint végeztünk vele, erőteljes késztetést éreztem, hogy változzam vissza, és menjek ki az erdőből. Visszahívtak minket – hördültem fel magamban, és meghökkenten figyeltem magam, ahogy üres tekintettel sétálok el a falkám egy tagja mellett, aki holtan feküdt előttünk. Semmiben sem különbözött tőlem, csupán nem volt szerencséje…

Ez volt az első bevetésem, és semmi mást nem éreztem az elégedettségen kívül. Akkor boldog voltam, ezt éreztem helyesnek. 

Ki akartam szabadulni az álmomból, nem akartam végig nézni, ahogy érzelmek nélkül gyilkolok, de nem ment. Az ajkamat harapdáltam, nehogy felsikoltsak, és erőteljesen a mögöttem levő fa törzsébe ütöttem – magamat képzeltem oda –, mely hatalmas dörrenéssel a földre zuhant. Úgy éreztem begolyózok, ha tovább kell néznem, mit is művelek. 

A bundám fekete volt, a szememben csak undort láttam. Belemartam a társam nyakába, amikor végezni akart a vámpírral. Fenyegetően mordultam rá, és karmoltam bele, hogy tudatosítsam, hol is a helye. A legnagyobb higgadtsággal vetettem rá magam az ősi ellenségemre. Én akartam megölni, és mivel az évek során alfa lettem, majdhogynem szabadkezet kaptam.

Ilyenkor utáltam magam, egész testemben remegtem, és fohászkodtam, hogy legyen vége ennek a szörnyű álomnak. Undorodtam magamtól, és még nem tettem túl magam az emlékképen, Zack vidáman csillogó arca előttem volt, ahányszor csak lehunytam a szemem.

Ismét sírva fakadtam, ahogy megláttam őt magam előtt. A legutolsó találkozásunk volt, ami hónapokon keresztül kísértett, minden áldott este. Mindketten sírtunk, ahogy tudatosult bennünk, tényleg nincs más választásunk. Ott álltam vele szemben, szökésre készen, és eszembe jutott az összes közös emlékünk. Mindent megadtam volna, hogy ő is velem jöhessen. Nem akart ilyenné válni, talán valami groteszk módon még hálás is, hogy véget vetettem az életének, kétség sem fér hozzá, én is az lettem volna – de ez nem segített, most sem segít rajtam. Félreugrottam, ahogy rám vetette magát, és megpróbálkoztam a lehetetlennel. Emberi alakban maradtam, és megpróbáltam a lelkére beszélni, sikertelenül. A vádlimba harapott, mire a földre rogytam a fájdalomtól. Tudtam, hogy vagy ő, vagy én. Önző voltam, és a saját életemet választottam. Alakot váltottam, a fejemet hátravetettem, teljesen kitekeredtem, és a nyakába martam. Jobb harcos voltam nála, többet edzettem, és hamarabb váltam farkassá, min ő. Igazából én voltam az első a falkámból. Gondolom először rajtam akarták kipróbálni a mellékhatásokat. Talán spórolni próbáltak. Ha bekergülök, csak egy farkassal kell leszámolniuk, nem egy egész csapattal, és tovább folytathatják a kísérleteiket, ha balul sülne el valami. Ismertem a korlátaimat, és hogy a chip már nem befolyásolt, az ösztöneimre hallgattam. Túl könnyű dolgom volt, mégis legyőzöttnek éreztem magam. Egy hosszú pillanatig még néztem őt, majd elfutottam, pont úgy, ahogy igazából is tettem.

Most azonban nem tudtam levenni róla a szemem, lassan lépkedtem felé, és ujjaimat a bundájába túrtam. Elvesztettem Trevort, azt, aki éveken keresztül az életet tartotta bennem a szobám falának túloldalán, majd a legjobb barátomat. Zack alakot váltott, üres szemekkel nézett, és azon gondolkoztam, hogy süllyedhettem ilyen mélyre. Csak egy átlagos lány voltam, aki megszökött az árvaházból. Nem voltam olyan különleges, és mégis engem választották ki valamiért. Nem bírtam tovább mellette maradni, óvatosan lecsuktam a szemét, és felálltam, de akkor hirtelen elkapta a karomat, én pedig sikoltva hőköltem hátra. 

Ijedten ébredtem fel, a szemem kipattant, és farkassá változva ugrottam neki a kéz tulajdonosának. Letepertem, és fenyegetően morogtam, állkapcsomat a nyakára szorítottam, készültem összeroppantani a légcsövét, amikor is eljutott a tudatomig, hogy Emmett fekszik alattam. Lassan tisztult ki teljesen a fejem, és halk nyüszítésbe kezdtem, ahogy felfogtam, majdnem megöltem őt is. Egy pillanatra azt hittem, a régi Natalie vagyok, Foster 4 Delta, és piros köd telepedett rám. Láttam magam előtt Emmettet, hogy az ajkai mozognak, halottam, hogy a lányok ijedten sikoltanak fel, de nem jutott el a tudatomig, hogy ő az, és hogy valójában mit is teszek. 

Feltápászkodtam róla, és bánatosan néztem a szemébe. Nem tudtam volna megmondani, mit láttam benne. Nem küzdött ellenem, és ez még jobban aggasztott. Ha egy pillanattal később eszmélek fel, még egy élet ragadna a kezemhez. Azt már tényleg nem bírtam volna elviselni, úgy éreztem, így is az idegösszeroppanás szélén állok. 

Hátraléptem, engedtem, hogy fel kelljen, és a szoba hátuljába hátráltam. Lefeküdtem a földre, és mancsaimmal takartam az arcom, miközben keserves hangon nyüszíteni nem kezdtem. Sírtam, ami még inkább erősödött, ahogy alakot váltottam. Rám dobtak egy takarót, és szorosan magamra húztam.

- Nincs semmi baj – hallottam a vigaszt magam mellől, ami még inkább bőgésre késztetett. Emmett karjaiba borultam, fejemet a mellkasához fúrtam, és folyton csak azt hajtogattam, mennyire sajnálom, mintha ezzel mindent lerendeznék. Ez a szó nem fejezte ki a megbánásomat és a bűntudatomat, nem tudtam meg nem történté tenni az elmúlt pár percet. Ekkor határoztam el, hogy nem érdekel. Harcolok a vámpírok ellen, nem érdekel, ha rám találnak. Életem legjobb cselekedete lesz, ha segítek nekik, és megmentem Bella életét. Erősebb vagyok, mint a La Pushi farkasok, az évek során felfedeztem igazi erőmet. Ezzel talán kárpótolhatom őket, és a halálommal minden megoldódik. Jobb esetben élve megúszom és elmenekülök, rosszabb esetben végeznek velem. Vagy a vámpírok vagy a falkám. Nem nagy veszteség…