A farkas nyomában - 20. fejezet

Sziasztok!
Megjöttem a frissel, sajnálom, hogy sokat kellett várnotok rá, de mint ahogy megígértem, itt is van. Remélem tetszeni fog, a frissel pedig sietek. ;)
Jó olvasást!

"Soha ne becsüld le az emberek megérzéseit, ha azt mondják, hogy valami nincs rendben!"

Steve Feasey

 

A diplomaosztó buli

Nyűgösen keltem ki az ágyból, nem tudtam aludni, pedig még csak hajlani öt volt. Fáradt voltam, a pihenés mégsem ment, így úgy döntöttem, futni megyek. Sötét volt, de ez nem akadályozott meg benne. Miközben magamra vettem a tréningruhám, azon járt az eszem, vajon eljön-e Matt. Tegnap összevesztünk, letettem miközben beszéltünk, és kikapcsoltam a telefonom, jelezvén, nem akarok beszélni vele. Lehetséges, hogy úgy gondolja, nem szeretném, ha eljönne, és ebből kifolyólag nem is fog. Egyedül leszek ott, mint az ujjam. Mint egy kis árva gyerek – gondoltam magamban keserűen, de sikerült kizárnom ezeket a fejemből. Nem akartam erre gondolni. Nem nagy szám, ha egyedül leszek. Sőt!

Az erdőbe vetettem magam, edzőcipőm ritmusosan verte a földet, felverve a port a fák között. A leheletem látszott a levegőben, ilyen korán elég hideg volt, én mégis egy atlétában indultam neki. Úgy éreztem lángol a testem, ami azt illeti, nem éreztem magam csúcsformában. Ezért is gondoltam jó ötletnek, hogy fussak egyet. Mindig segített, ha megerőltettem magam vagy mozogtam. Furcsa, de így volt. 

Miközben átugrottam egy kidőlt a fatörzset a sötétben, akaratlanul is visszaemlékeztem az este történtekre, ahogy ijedten szökkentem hátra, és riadtan pillantottam Davidre. Teljesen meglepett, váratlanul ért a csók. Amikor beleegyeztem, hogy segítek neki, megegyeztünk. Tudta jól, hogy barátom volt – ez még a szakításunk előtt volt – ő mégis megtette, ezzel megszegve az első szabályt, amit világosan az értésére adtam.

- Mégis mi a fészkes fenét képzelsz magadról? – háborodtam fel, és a rémület összekeveredett a dühvel, amit akkor iránta éreztem. 

- Én, azt hittem, hogy… – kezdett bele, de ingerülten félbeszakítottam, és fenyegetően felé léptem, de a szeme sem rebbent. Meglepődtem, és még közelebb sétáltam. Még sosem fordult elő senkivel, hogy ne hátráltak volna meg. Mindig megérezték az árnyékomban lévő farkast, tudták, hogy veszélyesek vagyok, de Daviden nyomát sem láttam a félelemnek. Érdeklődve fordítottam el a fejem, miközben azon törtem a fejem, miért viselkedik így.

- Megbeszéltük, már az elején tisztáztuk a dolgainkat és te beleegyeztél – vágtam rá, és összeszorítottam a számat. Ugyanolyan őrjítő érzés volt vele lenni, mint mikor első alkalommal találkoztunk, és egymásnak estünk a sikátorban. De ez még nem változtat a dolgokon.

- Tudom, tudom. Barátod van, és túlléptem a határon – mondta, és beharaptam az ajkamat. Szakítottam Paullal, és hirtelen elbizonytalanodtam, hogy mit is kéne tennem. Mi már nem vagyunk együtt, ez a csók nem számít megcsalásnak, hiszen szétváltunk. Valamiért mégsem éreztem helyén valónak. 

- Szakítottatok? – kérdezte, és mosoly húzódott az ajkára. Te csak ne vigyorogj, hapsikám – gondoltam magamban idegesen, a halvány vigyora felhúzta az agyam.

- Mi… – kezdtem bele habozva, de nem tudtam mit felelni rá, végül kivételesen az igazság mellett döntöttem. – Igen, szakítottunk, de ez nem számít, nem ez a lényeg.

- De visszacsókoltál – mondta immáron derülten, és közelebb lépett. Meglöktem a mellkasánál fogva, de ő elkapta a karomat és maga felé húzott. – Tudom, hogy kedvelsz. És te is tudod, hogy érzek irántad. Összeillünk – folytatta, és a hangja rekedtsége izgalomba hozott.

- Én csak megdöbbentem, nagy a különbség. Ilyenkor az ember olyat tesz, amit normálisan, beszámíthatóan sosem tenne meg.

Hangosan nevetett fel, nem értettem mit tart ilyen mulatságosnak, de hamarosan rájöttem, nem játszom jól a lapjaimmal.

- Sosem tenne meg? És mi volt a sikátorban? Amikor mi majdnem… – felelte halkan, és a célozgatástól majdhogynem elpirultam. Túl közel voltam hozzá, ez nem tett jót nekem.

- Az csak a harc hevében történt. Tele voltam adrenalinnal, ennyi.

Odalökött az ajtóhoz, a teste pedig egy pillanat múlva már szorosan hozzám simult, és az ajkai felém közeledtek, amikor is a háta mögött megpillantottam Pault. Minket nézett az erdőből, ami sikeresen helyrerázott. Már kezdtem David hatása alá kerülni, de Paul tekintete meggátolt benne, szinte gombóc nőtt a torkomban. 

Megfordult a fejemben, hogy már csak azért is megcsókolom, és elengedem magam, de tudtam, ezzel nem tudnám őt féltékennyé tenni. Neki már tök mindegy, kivel vagyok együtt. És nem akartam már ezt tenni. Igazán kedveltem Davidet, és igen, vonzódtam hozzá, de nem tartottam helyesnek.

- Sajnálom – feleltem csüggedten, és beslisszoltam az ajtón. Hallottam, hogy egy perc múlva megindult a kocsija felé. Nem szerettem volna megbántani, de nem akartam egy újabb kalandba belekeveredni. David talán jobban kedvel a kelleténél, és nem akarom őt azzal megbántani, ha egyszer csak úgy lelépnék szó nélkül, az ő érdekében. Jobb lányt érdemelne. Óvatosan az ablakhoz settenkedtem, és kikukucskáltam rajta. Elhajtott, de Paul még mindig az erdőben állt, a házamat figyelte. Sötét volt bent, nem kapcsoltam fel a lámpát, de arrébb húzódtam. Nem voltam biztos abban, lát-e. 

Megdöbbentem, amikor az ajtóm felé sétált, azt hittem elég világosan a tudtára adtam, mi a véleményem. Nem gondoltam volna, hogy még beszélni akar velem azok után, ahogy neki estem és megfenyegettem Rachelt… még ha nem is gondoltam komolyan, bár ő ezt nem tudhatta. Csak azt, hogy egy őrült csaj vagyok, aki szereti péppé veretni magát, vagy éppenséggel másokat. 

Megállt az ajtómnál, még lélegezni is hallottam, sokáig ácsorgott ott, de végül elment. Nem kopogott be, csak elsétált. Kifújtam a bent tartott levegőt. Megkönnyebbültem, mert nem szerettem volna ismét veszekedni vele, de másrészről sajnáltam is. Kíváncsi lettem, mit is akarhatott mondani.

Aznap nehezen tudtam elaludni, folyton magam előtt láttam Davidet. Hol dühös lettem, hol rám tört a bűntudat, ezért is forgolódtam olyan sokat az ágyamban. És most, futás közben, ismét eszembe jutott minden. Nem tudtam teljesen kikapcsolni, az érzéseim szinte felemésztettek. Szerettem volna elmenekülni a gondok elől. Alakot ölteni, és addig futni farkas alakban, ameddig csak képes lennék rá. Ezt akartam ebben a pillanatban, de mégis visszafordultam. Több okból sem tehettem meg. 

Lassan kezdtem el készülődni, letusoltam és a cuccaimat magamhoz ragadva el indultam a Cullen villába. Megígértem Alicenek, hogy kivételesen megengedem, hogy rendbe szedjen. Nem volt hozzá sok kedvem, de azt is beismertem, nem árt, ha az ő keze között vagyok. Sosem értettem a sminkeléshez, semmi ilyesmihez nő létemre, bár tény, nem is volt lehetőségem meg tanulni vagy gyakorolni ezeket. Ugyanakkor, gyanítottam, felesleges ez a nagy felhajtás, nem kell kicsípnem magam, úgy sem lesz ott senki, aki fontos lenne számomra. Akár két hetes kócos hajjal is beállíthatnák, úgysem én lennék a központban, annyi ember között talán senkinek sem tűnne fel az a szörnyű szénaboglya, ahogy általában kinézek. 

Némán tűrtem Alice utasításait, és becsuktam illetve kinyitottam a szemem, amikor kérte. Alaposan figyelte a kamu monoklim helyét, és bennem rekedt a levegő, arra gondolván, ő vámpír, nem csaphatom be olyan könnyen. Nem tudom elhitte-e vagy sem, csöndben hümmögött párat, és elfedte alapozóval. Igazából kellemes volt a székben ülni. Meg sem szólaltam, csak néztem ki a fejemből, és a szememet pihentettem. Alice persze végig dumálta, de nem várt válaszokat, ezért hálás is voltam neki, mint oly sok másért…

Akaratlanul is elképzeltem, milyen lenne számomra ez a nagy nap, ha egy normális családban nőttem volna fel, szerető környezetben. Gyanítottam, ez a Cullen gyerekek számára nem az első eset, Esme és Carlisle mégis izgatott volt, szinte ragyogtak a boldogságtól. Azt kívántam, bár nekem is ilyen nagyszerű szüleim lehetnének…

Esme bejött párszor fényképezővel a kezében, és boldogan kattintgatott, azt motyogva, ez bekerül majd a fotóalbumba. Elmosolyodtam, és megcsóváltam a fejem. Az egész olyan hihetetlen volt számomra. Nehéz volt elhinni róluk, hogy valójában vámpírok.

Miután elkészültem, beállított Bella is, és a látványos szenvedését figyelvén egyre jobb kedvem lett. Hiába, ez a káröröm… Hirtelen kedvem támadt popcornt enni, ugratni őt, és rajta nevetni. Izabella, ez a szépség ára – mondogattam neki vigyorogva, mire a szemét forgatta, de nem haragudott meg különösebben. Ő még nálam is jobban utálta ezeket a dolgokat, de így kívülről nézve vicces volt, habár lemertem fogadni, én is éppen ilyen rémes grimaszokat vágtam, mint ő. Alicenek segített édesanyja is, hogy hamarabb elkészüljenek. Amíg Bella hajat mosott, addig a kiskobold kisminkelte magát, én pedig döbbenten figyeltem a határozott mozdulatokat, amivel egy pillanaton belül elkészült, és az eredmény egyszerűen csodálatos lett, bár ő smink nélkül is az volt.

Kimentem a kocsimhoz, hogy bevegyek egy szem gyógyszert, és mire visszaértem, a hangulat teljesen megfagyott. Alice ideges volt, ezt nehéz lett volna nem észrevenni, és sürgetett, hogy minél hamarabb hagyjuk el a házat. Bella helyeslően bólogatott, én pedig döbbenten utánuk mentem.

Semmi kedvem sem volt az évzáróhoz, mégis erőt vettem magamon. Utánuk hajtottam, és nem telt sok időbe, meg is érkeztünk az iskolához. Rengeteg autó volt, de nagy nehezen sikerült leparkolnom. Kiszállva az autóból megpillantottam Alicéket a többi Cullennel ácsorogva. Odaintettem a testvéreinek, és megindultam feléjük, útközben mégis megtorpantam. Az ismerős autót látva a szívem heves dobogásba kezdett, és mosolyogva fordultam körbe, hátha megpillantom a tulajdonosát. Nem láttam semerre, de éreztem az illatát. Itt volt Matt.

Izgatottan haladtam a sorok között, és futni kezdtem, amikor megpillantottam őt a bejáratnál. Nem kellett sok idő, szinte azonnal észrevett, és a karjaiba vetettem magam. Láttam rajta, hogy nem haragszik rám, szemeiből csak úgy sütött a bűntudat, így még szorosabban öleltem őt, miközben megpörgetett. Annyira hiányzott, egyszerűen képtelen voltam szavakba önteni. 

- Kérlek, ne haragudj – mondtuk egyszerre, és végül elhúzódtunk egymástól. Elmosolyodtam, és hihetetlenül boldog voltam. Az, hogy ő itt volt velem, számomra a mindent jelentette.

- Gyönyörű vagy – bókolt nekem, én pedig vállon bokszoltam.

- Alice érdeme – vágtam rá, és az irányukba böktem, mintha tudhatná, kiről is van szó. – Csodákra képes. Még a szarból is képes homokvárat építeni – feleltem, mire elröhögte magát és vállon ragadva megpróbált bevezetni az iskola épületébe.

- Én a másik oldalt megyek be, már így is késésben vagyok. Csak kövesd a tömeget és könnyen megtalálod a tesi termet – adtam neki némi instrukciót, és Belláék után siettem.

Ms Cope, az iskola asszisztense és Mr Varner, a matek tanár próbált úrrá lenni a káoszon, de nem sok sikerrel. Igyekeztek ábécé sorrendben felsorakoztatni minket, így csatlakoztam Bellához, és Jessica Stanleyhez, elvégre őket ismertem a legjobban, de fogtam a fejem. Már el is felejtettem, hogy ez a csaj ennyit beszél, Jessica egyszerűen nem tudta befogni a száját. Eljátszottam a gondolattal, hogy behúzóm a lány mosdóba, beragasztom a száját, és ott hagyom az egyik fülkében, de végül elvetettem az ötletet, bármennyire is vonzó volt. Így hát helyette magamra kaptam a sárga, műszálas érettségi talárt, és eltökélten meredtem előre, hogy minél hamarabb letudjam ezt az egészet. 

Egy kicsit kába voltam, Greene igazgató hangja messziről hallatszott, szinte kellemetlen zümmögésnek hatott. Miközben szórakozottan üldögéltem a helyemen, a szerencsétlen Ms Cope-t figyeltem, aki nem győzte adogatni a bizonyítványokat és okleveleket az igazgató úr számára. Gondoltam, ő is hamar túl akart esni ezen, bár igazán tekintettel lehetett volna az asszisztensre is. Egész aranyos nő volt.

Nem éreztem izgalmat, amikor meghallottam a nevem, unottan álltam fel a székemről és vártam, hogy a sor tovább haladjon, azt kívánván, legyen vége az egésznek. Bár ami azt illeti, nem is hallottam a nevemet, Bella lökött meg, hogy figyeljek. A fejfájás pedig rátett még egy lapáttal, szinte kábává tett, bár még így is érzékeltem Matt hangát, ami sokat segített. Felé pillantottam, és vágtam egy grimaszt, amikor megláttam, hogy fényképezővel a kezében próbál közelebb jönni, hogy jobb fényképet csináljon rólam. Ez nem egy iskolai ünnepség volt, ahol a büszke szülő a fellépő kölkét fotózza, ez az én diplomaosztóm volt, az évvégi záró izém. Sosem tudtam a pontos nevét, előfordult párszor, hogy nem vettem részt rajtuk. Na jó, elég sokszor.

Miután Mr Greene a névsor végére ért, a kezünkbe nyomta az érettségi bizonyítványt, ahogy sorban elhaladtunk előtte.

- Gratulálok, Miss Stanley – mondta, amikor Jessica átvette a sajátját, aztán én következtem. Mosolyogva léptem elé, elvettem a saját bizonyítványomat, és kezet fogva vele meg is köszöntem azt. A mosoly szinte ott maradt az arcomon, ekkor tudatosult bennem igazán, hogy végre túl vagyok mindenen, vége a szenvedésnek, és igen! Büszke voltam magamra, piszkosul. Majd szétfeszült a mellkasom.

- Gratulálok, Miss Swan – hallottam még az igazgatót motyogni, de nem figyeltem rá. A tömeget figyeltem, Mattet kerestem a tekintetemmel, de valaki máson akadt meg a pillantásom. Paul eljött, és halványan mosolygott, amikor feltűnt neki, őt nézem. Összeszorult a mellkasom, de rámosolyogtam, és hálásan biccentettem neki. Őt is meghívtam, még mielőtt szakítottunk volna, de teljesen elfelejtkeztem erről. Igazán kedves volt, éreztem, hogy még most is törődik velem, így a bűntudat elhatalmasodott felettem. Nem érdemelte meg, hogy így bánjak vele. Azt is tudtam, hogy nem gondolta komolyan azokat a dolgokat, amiket a legutóbb a fejemhez vágott. Megsértett vele, de csak azért mondta, mert… tulajdonképpen én sem voltam valami kedves vele.

A hangzavar hirtelen szinte elviselhetetlen lett, bántotta az érzékeny fülemet a hangos sikítás és ordibálás körülöttem, de végül én is követtem a többieket, és a magasba hajítottam azt az ocsmány sárga kalapot. Jó érzés volt, ahogy körülötted repkedtek, ezt mindig is sejtettem, hiszen Hollywood gondoskodott róla, annyit lehetett látni egy-egy filmben, de nem gondoltam, hogy ennyire piszok jó. Lezárult egy része az életemnek, és kettős érzéseim lettek. Meg is ijedtem, de egyben megkönnyebbültem. Nem akartam ostobaságokon agyalni, csak élvezni akartam a jelent, és a bulit, ami rám várt.

Mindenkit hamar körbevett a család, de meglepődtem, amikor Esme és Carlisle elém surrant, és gratuláltak nekem. Jól esett, és mindkettőjüket megöleltem, de tekintetemmel már Mattet és Pault kerestem – bár utóbbit nem láttam. Valahogy mindenki eltűnt. Láttam, hogy Alice zaklatottan osont ki a hátsó kijáraton, és Jacob és Billy is elmentek.

Az én kedves, de őrült Mattem kezdett az agyamra menni, a fura mosolya a frászt hozta rám. Büszke volt rám, állandóan fényképezett, még az egyik osztálytársamat is megkérte, csináljon rólunk egy képet, amikor váratlanul felkapott a karjaiba, én pedig belevigyorogtam a kamerába. Nem is lehettem volna ennél boldogabb.

Külön kocsival mentünk vissza, és azt az ostoba talárt bedobtam az egyik sarokba, hogy többet ne is lássam. Matt virágcsokorját vízbe tettem – mert ezt is hozott nekem, és egy pizza mellett megebédeltünk. Nem hoztuk fel a dolgokat, amin összevesztünk, még nem akartunk róla beszélni, így ostobaságokról fecsegtünk és a munkájáról érdeklődtem. Az idő így is hamar eltelt, indulnom kellett, bár így még annyi kedvem sem volt, mint eleve. Nem akartam magára hagyni Mattet, de ő ragaszkodott hozzá, így nem volt más lehetőségem.

Elbúcsúztam tőle, de az ajtóban visszafordultam. – Amint visszajövök, mesélek – ígértem neki, és látta rajtam, komoly dolgokról van szó. Elhatároztam, hogy mindent elmondok neki, még azt is, amihez igazán nem fűlött a fogam. Mert amin összevesztünk, az nem volt teljesen alaptalan. Igazából már akkor is magamra voltam mérges. Semmi bántó nem volt abban, amit mondott. Inkább féltem. Megrettentett a változás, amin keresztül mentem, és tartottam Matt szavaitól, hogy netán igaza van abban, hogy ügyetlenebb lettem. A helyzetemben ez a halálomhoz is vezethet, egyszerűen nem hibázhatok.

Beszélnünk kellett erről, de nem akartam a buli előtt szóba hozni, tudtam, ez hosszú beszélgetés lesz, és ezt ő is megértette.

- Ígérd meg nekem, hogy nem mész sehova – kértem őt ismét, akárcsak első alkalommal. Még mindig féltettem őt a vámpíroktól, és a házamban biztonságban volt. Ha tudom, hogy engedelmeskedik, nyugodtabb leszek. Mert rossz érzés volt őt magára hagyni, nagyon. 

Sötét volt már, amikor elindultam, de már fejből tudtam merre kell mennem. Elmosolyodtam és egyben elszörnyedtem, amikor észrevettem az ösvény mentén a fákat, amiken egytől egyig villanyégők díszelegtek. Ez még Alicetől is sok volt. Biztos voltam, hogy a vendégek közül senki sem fog eltévedni, hála neki könnyen meglehetett közelíteni a villát.

Amint beléptem a házukba, kővé dermedtem. Alice szinte night clubbá alakította át az egész helyet, a fények bántották a szemem, persze csak kezdetben. Pár pillanat múlva hozzászoktam, bár nem nevezhettem tökéletesnek, azért még így is zavart. 

Végül is, sikerült megbarátkoznom a diszkófénnyel, hála Emmettnek. Elhaladtam mellette, hogy lenyúljak egy újabb szendvicset, amikor feltűnt, mit is csinált. A fények vészjóslóan csillantak meg a fogain, Mike pedig rémülten hőkölt hátra, és sietett el Emmett ijesztő, számomra vicces vigyora elől.

- Ne ijesztgesd már szegényt – vágtam oldalba röhögve, de próbáltam helytelenítő arcot vágni, nem sok sikerrel.

- Nem csináltam semmit – vágta rá egyből, én pedig elnevettem magam. – Egy akkora állattól, mint te – már bocsi a kifejezésért –, mindenki megijedne.

Betoltam még két szendvicset, aztán Claire-rel és a többiekkel táncoltam. Egész jó buli volt, sokkal rosszabbra számítottam. De akármennyire is jól éreztem magam, úgy gondoltam, ideje mennem. Nem akartam megvárakoztatni Mattet, főként azért, mert miattam jött el és senkit sem ismert itt rajtam kívül. Megindultam, hogy megkeressem Alicet, ki is szúrtam őt, amint Bellával beszélget, de ahogy megpróbáltam közelebb érni hozzájuk, eltűnt a szemem elől. Mire odaértem a lépcsőhöz, Jake is betoppant legnagyobb döbbenetemre. Nem számítottam a jövetelükre, és ahogy oldalra pillantottam, Quilt és Embryt is észrevettem. Ez a nap kezdett egyre furcsább lenni. Nem akartam megzavarni őket, így ismét átvergődtem az emberek között, és beleszippantottam a levegőbe. 

Idegesen fordultam vissza a lépcső felé, és a szimatom nem csalt. A házigazda lejött a lépcsőről, és Bellába belekarolva próbáltak kitérni a farkasok elől, de Jake elállta az útjukat.

- Tudni akarjuk, mi történik – hallottam meg a farkas hangját a zenén keresztül, és feléjük siettem. Jasper fenyegetően elé állt, és féltem, megint nekem kell közbelépnem, hiszen szemmel láthatóan Jake akármerre ment, feszültséget keltett. – Nekünk is jogunk van tudni – folytatta, immáron sokkal higgadtabban. 

- Hé, hová mész? – kapta el a karomat Claire, ahogy elhaladtam mellette, így kénytelen voltam elmondani neki, mennem kell. Nem örült neki, de nem érdekelt a véleménye. Kedveltem őt, de voltak fontosabb dolgok is. Nem engedhettem, hogy a farkasok és a vámpírok civilek előtt essenek egymásnak, így miután elbúcsúztunk, megölelt. Megígértette velem, hogy találkozni fogunk, de tereltem. Sosem tettem ígéretet, és nem gondoltam, hogy ennyire jóban lennénk. Lehet, ő sem gondolta komolyan.

Lemaradtam a párbeszédükről, mivel Claire a fülembe ordibált, nem tudtam Cullenékre összpontosítani, de csak remélni tudtam, hogy elrendezték az ügyeiket.

Éreztem, hogy itt valami baj volt. Nagy baj, de mire odaértem, a farkasok már el is tűntek, ez azért megnyugtatott, de idegesek voltak, ez mindenkin látszott.

Alice nevét kiabáltam, mielőtt ismét elment volna, de a falnak estem. A fájdalom hirtelen nyilallt belém, teljesen megbénított. Kezeket éreztem meg magam körül, de semmi mást nem érzékeltem. 

Nem láttam semmit, és senkit, feketeség vett körbe. Megrémültem a tudattól, hogy nem tudom, mi folyik körülöttem, a félelem szinte fojtogatott. A földre rogytam a fájdalomtól, és kezeimmel a hajamat markoltam, miközben felordítottam a kíntól. Csak remélni tudtam, hogy senki sem hallja, de abban a pillanatban ez volt az utolsó dolog, ami az eszemben járt. Megint úgy éreztem, egy másik dimenzióban vagyok, minden olyan furcsán távoli volt, tompa. Ezerszer gyötrelmesebb volt átélni, mint a legutóbbi alkalomkor, Seattle-ben. Sokkal intenzívebb volt, és ijesztőbb.

A táskám nem volt a közelben, így a gyógyszerem sem, a kocsimban hagytam, és nem volt biztos abban, Alice megértette-e mit akarok neki mondani. Nehezen tudtam szavakat formázni…

Karokat éreztem magam körül, de szinte égettek, őrjítően fájt mindenem, úgy éreztem szétrobban a fejem. Ijedten húzódtam el tőlük, és megpróbáltam talpra állni, hogy eltűnjek innen. El kellett mennem, ez volt az egyetlen esélyem.

Lefogtak, és nem volt erőm ellenkezni, csak nyöszörögtem a kíntól, és azt kívántam, bár meghalnék. Ez lett volna az egyedüli módja annak, hogy megszűnjön ez a szörnyű érzés. Azt kívántam, bár végeznének velem Cullenék, és kétségbeesésemben a falat csapkodtam magam mögött. Az hogy lefogtak, még inkább magatehetetlenné tett. Olyanná, amilyen már rég nem voltam és nem is akartam lenni.

Lenyeltem a pirulát, amit felém nyújtottak, és imádkoztam, hogy minél előbb véget érjen. Utáltam az életem, gyűlöltem mindenkit, aki ilyenné tett, egy szörnnyé…

Úgy éreztem, nem bírom már tovább, a fejemet már épp eléggé szétzúzták, nem is tudtam mihez hasonlítani a szűnni nem akaró fájdalmat. A falnak támasztottam a fejem, és minden erőmmel azon voltam, hogy hozzászokjak a fájdalomhoz. Farkas voltam, el kellett viselnem.

Egész testemben remegtem még, amikor halvány, fehér foltok jelentek meg a szemem előtt. Nagyon lassan, de kezdett kitisztulni a látásom, és láttam őket magam előtt, aggódva és rémülten. Esme épp egy vizes ruhát tett a homlokomra, de nem éreztem, hogy hideg lenne, sőt, szinte égetett. 

Nem voltam még jól, a fájdalom nem hagyott alább, de el kellett mennem, és most, hogy visszatért a látásom, ez volt a legjobb pillanat hozzá. Nem engedhettem, hogy így lássanak, nem engedhettem, hogy Dr. Cullen megvizsgáljon, akkor mindenre fény derülne. Ellöktem a karokat magam körül, és remegő térdekkel felálltam, bár neki kellett támaszkodnom a falnak, nehogy eldőljek. Mély levegőt vettem, és megindultam a bejárat felé.

- Köszönök mindent – suttogtam halkan és rekedten, majd kiszakítottam a karom a szorításukból, amivel megpróbáltak visszatartani. 

Zsibbadt voltam, de beültem az autóba, és bekötöttem a biztonsági övem. Letekertem az ablakot, segített tisztábban gondolkozni és jól esett. A fejfájás fokozatosan halványult, és mire kiértem a bekötőútról, jobban voltam, sokkal. 

Hazafelé hajtottam, és bár még nem voltam tökéletesen, az érzékeim már rendbe jöttek, és a bennem szunnyadó farkas mozgolódni kezdett, figyelmeztetően csaholt, ami arra késztetett, lépjek rá a gázra. Nem volt jó előérzetem, ezt már korábban is éreztem, nem akartam magára hagyni Mattet, és nem is kellett volna. Amikor hazaértem, és nem találtam őt, úgy éreztem, lekerültem a pokolba.  És bizonyos értelemben, valóban így is volt.