A farkas nyomában - 9. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog nektek. :) 
Elmondhatatlanul örültem, amiért összejött az a 6 komment!! Nagyon-nagyon köszönöm nektek, igazán hálás vagyok és imádlak titeket. Boldoggá tettetek, nagyon is! :)
Nem tudom, megmerjem-e kockáztatni a 7-et... :D
Felkerült hétvégén a friss a másik blogra is, oda is kukkantsatok be. :) Katt:
Jó olvasást kívánok és kellemes szünetet!

"Minél nagyobb a fizikai távolság két ember között, annál több időt, energiát és pénzt igényel az együtt töltött idő. A legbensőségesebb barátságok legyőzik ezt az akadályt, ám a legtöbb kapcsolatot már pusztán az erőfeszítések fölemésztik."

Em Griffin

Mardosó bűntudat

Miután vége lett az órának, bent maradtam. Megvártam, amíg kimentek a többiek, és odasétáltam Davidhez.

- Na, mi volt? – kérdeztem, miközben visszaraktam a piercingemet a számba. Mindig ez volt az első dolgom, ugyanis hála a farkas géneknek, hamar beforrt, így is lyukasztanom kellett. Fájt, de szerettem, és semmi pénzért sem akartam megválni tőle. Ő csak megrázta erre a fejét, tudtam, hogy utálja, már első alkalommal kiadta utasításba, hogy mindig vegyem ki, mert nagyon balesetveszélyes, bla bla bla. 

- Sikerült megtalálnom, az iskola előtt ült a lépcsőn… sírva – mondta még nehezen, mire közelebb léptem. 

Jesszus – gondoltam magamban, és csodálkozva meredtem rá. Elég rendesen megbánthatta a kiscsajt, ilyen szép munkát még én sem tudtam volna véghezvinni, pedig nekem is sikerül megsértenem az embereket, túl gyakran, néha még akaratlanul is. El kellett ismernem, hogy ebben még ő is jobb nálam, ami azért elégtétellel töltött el, ugyanis ez nem a legjobb tulajdonságaim egyike…

- És? – sürgettem őt, miután nem nagyon válaszolt.

- Hát, bocsánatot kértem tőle. – Azt hittem megütöm, amikor megint elhallgatott. Belőle aztán tényleg harapófogóval kell kihúzni minden információt, az már biztos. Láthatta, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet, így egy halvány mosoly kíséretében tovább folytatta. – Azt mondta, hogy egyáltalán nincs miért, csak nem volt jó napja.

- Remélem nem hagytad ennyiben. Tanárember vagy, a kötelességeid közé tartozik végig hallgatni, ha tetszik neked, ha nem – mondtam megrovóan, miközben a szőnyegeket rendezgettem a teremben. Segített felemelni a nagy halmot, és bevittük a szertárba. 

- Nem, dehogy. Ennyire még én sem vagyok embertelen, és fáj, hogy ezt feltételezted – kezdett bele viccelődve, és nem értettem, miért húzza ennyire az időt.

Becsaptam az ajtót, amikor visszaindult volna a tornaterem felé, s elálltam az útját.

- Nem érek rá. Elmondod vagy sem? – kérdeztem rá nyíltan, és kezemet csípőre vágtam, hogy jelezzem, kezd fogyni a türelmem. 

Nagyot sóhajtott, majd leült a szőnyegekre, amiket az imént hoztunk be. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy tanár néni, meg is lepődtem a számonkérő hangsúlyomon, de kíváncsi voltam a történtekre, elvégre én mondtam, hogy keresse meg. 

- Pár percig ott ültem mellette, gőzöm sem volt, hogy mit kéne tennem vagy mondanom, de amikor kitört belőle a sírás, fogalmam sem volt arról, mit csináljak. Nem tudok bánni az emberekkel, nem véletlenül mentem katonának – nézett rám jelentőségteljesen, mintha csak magyarázkodna, és szorgosan bólogattam, jelezve, értem mit akar mondani. Sőt, meg is értettem, ugyanabban a cipőben jártunk. – Végül elmondta, hogy a minap meggyilkolták a bátyját. – Döbbenetemben leültem vele szembe, az egyik gerendára, hevesen dobogó szívvel. – A rendőrség szerint állattámadás érte – mondta csöndesen, és megmerevedtem. Még nem voltam benne biztos száz százalékosan, de a megérzésem már jóval azelőtt megsúgta, minthogy David kimondta volna. Vámpír ölte meg a lány testvérét, s vissza kellett fognom testem remegését. Mardosott a bűntudat. A tény, amire rá kellett jönnöm, szinte felemésztett. 

Túlságosan magammal foglalkoztam, és nem voltam járőrözni már egy jó ideje. Ha nem foglalt volna le a farkasok ittléte és Paul, elmentem volna és talán meg is tudtam volna menteni. Abban a minutumban elhatároztam, hogy többet ilyen nem fog előfordulni. Mindennapossá akartam tenni az őrjáratozást Seattle-ben. 

Erősebb fából faragtak, mint azt bárki képzelné, a hibázás mindig arra késztetett, hogy máskor csináljam jobban, erősebben. Természetesen bántottak a történtek, de nem roppantottak össze. Nem törtem meg a súlya alatt, bármennyire is hibásnak éreztem magam.

Azonban Davidről ebben a pillanatban ezt nem mondhattam el. Csak egyetlen pillanatra, de olyan törékenynek és sebezhetőnek tűnt, hogy a gondolataim teljesen elterelődtek. Döbbenten figyeltem őt, nem tudtam hova tenni a reakcióját. Arcáról sütött a fájdalom, ami szinte nekem is azt okozott. Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen határozott, erős és magabiztos férfi, aki ráadásul haditengerész volt, így is nézhet ki. Most igazán emberi volt. Azt meg álmomban sem gondoltam volna, hogy ennek a látványa ennyire összefacsarja a szívem.

Utólag rájöttem, hogy megváltoztam, sok tekintetben. Együttérzőbb lettem és törődtem másokkal. Átéreztem mások fájdalmát, ami még sosem fordult elő velem. Az ellenkezőjét akarták elérni, ki akartak irtani belőlem és társaimból minden emberi érzést, ezért is menekültem el tőlük. 

- Hé, nem tudhattad – mondtam barátságosan, és mellé ültem, miközben sután megpaskoltam a hátát. – Ne emészd magad emiatt, te megtettél minden tőled telhetőt. 

- Tizenkét éves voltam, amikor meghalt a bátyám. Fel kellett volna ismernem a jeleket, mert én is ugyanazt éreztem, amit ő.  – Meglepődtem, amiért ennyire őszinte volt, szemmel láthatóan ő is, mert amint befejezte, felállt, és kiviharzott a szertárból.

Pár percig meglepetten pislogtam ott, majd erőt vettem magamon és én is kimentem. Nem mentem utána, nem is kerestem őt. Úgy gondoltam, nem akar társaságot. Legalábbis magamból indultam ki. 

Másnap David úgy tett, mintha mi sem történt volna, így igyekeztem én is hasonlóan tenni, de nem volt könnyű. A vörös hajú lány nem jött iskolába, pedig tekintetemmel gyakran kerestem őt, még az ebédlőteremben is. 

Délután, ahogy hazaértem, megcsörrent a telefonom. Matt volt az, így azonnal felvettem. Pont jókor hívott.

- Szia – köszönt bele halkan, rekedt hangon.

- Hello. Gond van? – kérdeztem azonnal, miközben a hűtőhöz sétáltam, és kivettem egy csokis pudingot. 

- Ah, csak kimerült vagyok.  Bocsáss meg, hogy csak most hívtalak vissza, de rázós napom volt, és alig várom már, hogy ledőlhessek. – Tegnap felhívtam őt, az iskola parkolójában, és megkértem, hogy nézzen utána a történteknek, hátha tud belső információkkal szolgálni. Azt mondta, amint megtudd valamit, tudatja velem. 

- Nem gond, teljesen megértem. Elfeledkeztél rólam, valld be nyugodtan.

- Nem – felelte ingerültebben, és döbbenetemben még visszavágni is elfelejtettem.  – Nem akartalak az iskolában zavarni, gondoltam megvárom, míg végzel, bár lehet, hogy rosszul tettem – mondta még ugyanolyan hangnemben, amitől kezdett bennem felmenni a pumpa.

- Tudod, ha ilyen bunkó vagy, akkor inkább nem is kell a segítséged. Nem én tehetek róla, hogy szar napod volt – vágtam rá bosszúsan, és kinyomtam a telefont. 

Kipakoltam a táskámból, hogy megcsináljam a matek házimat, amikor ismét megcsörrent a mobilom. Megfordult a fejemben, hogy nem veszem fel, de tudtam, egész nap megállás nélkül hívna újra és újra. Így hát felvettem, de nem szóltam bele.

- Ne haragudj – kérte halkan, s nagyot sóhajtott. Nem válaszoltam neki, féltem, hogy valami olyat mondok, amivel sikerül igazán megbántanom. – Csak, tudod… Nagyon nem tetszik, hogy ott vagy. Utálom még csak a gondolatát is, szeretném, ha eljönnél onnan, de tudom, úgysem hallgatsz rám. Aggódom érted, az Istenit! – emelte fel a hangját és magam előtt láttam az arckifejezését és a mozdulatot, ahogy a hajába túr. Mindig ezt csinálta, amikor aggódott vagy ideges volt. – Nem kellett volna így beszélnem veled, csak a fáradtság is rátett egy lapáttal. Sajnálom – kérte, és a haragom úgy elszállt, mintha nem is létezett volna. 

- A picsába! Ezzel megfogtál – utaltam az aggódására, amit tényleg meghatott és levett a lábamról. – Tudod jól, hogy nem tudok rád haragudni – mondtam, és magam is meglepődtem a hangom lágyságán.

- Én se rád, bármennyire is fel tudod húzni az ember agyát az ostobaságaiddal – nem foglalkoztam az enyhe megrovással, nevetni kezdtem. Tényleg így volt. Mintha valami különleges képességem lett volna ahhoz, hogy másokat felbosszantsak, különösebben őt. De szerettem mérgesnek látni, olyan vicces látvány volt mindig, így előszeretettel szurkálódtam. Végül pedig rám ragadt. 

- Ez azért lehet, mert cuki vagyok?

Az öblös nevetése engem is vigyorgásra késztetett, és ilyen jókedvűen beszélgettünk majd’ egy órát. Hiányzott, ezt magamnak is be kellett vallanom, és mindent megadtam volna, ha most itt lehetne vagy én lehetnék nála. Mindig fel tudott vidítani és most szükségem volt rá, de mindketten tudtuk, hogy ez nem lehetséges, hogy veszélyes lenne mindkettőnkre nézve, és nem akartuk kockáztatni egymás életét. Így volt a legjobb.

- Utána néztem annak, amit kértél – mondta kelletlenül, és a boldogságom csak úgy szertefoszlott, visszatértem a kegyetlen valóságba. 

- Találtál valamit? – kérdeztem félve, előre sejtve az igazságot.

- Sajnos igen. – Papírzörgést hallottam, majd olvasni kezdett. – Kevin Newman rejtélyes körülmények között tűnt el a szülei harmincadik házassági évfordulójának napján. A huszonnégy éves…

- Jó, jó elég – kiáltottam fel hevesen, és felálltam a kanapéból. Nem igazán szerettem volna a részleteket hallani, féltem, hogy minél jobban megismerem, annál nagyobb lesz a bűntudatom. – A lényeget mondd, kérlek.

- Családi összejövetelt tartottak volna az egyik helyi étteremben, de Kevin nem jelent meg. A kollégiumi társai szerint már régóta tervezte a hazautat, nem volt okuk azt feltételezni, hogy megszökött volna. Két napja találtak rá egy sikátorban, a kukák mögött. A halottkém jelentése szerint kitörték a nyakát. 

A vér is meghűlt az ereimben, és hosszú pillanatokig megszólalni is képtelen voltam.

- Jobban beleástam magam a történtekbe, hála a kapcsolataimnak fényképeket is láttam a helyszínről és a holttestről. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de bele illik a képbe. Vámpírok ölték meg Alison testvérét.

- Az nem jó.  – Akkor csak ennyit tudtam reagálni rá, és a fejem annyira fájni kezdett, hogy muszáj volt bevennem a fájdalomcsillapítómat. 

- Nat, hallasz? – kérdezte sokadjára, amikor nem válaszoltam neki. – Nem viccelek, komolyan mondom. Vigyázz magadra, és feltétlen gyere el, ha a dolgok komolyra fordulnának. Ne kockáztass! – kérte szinte esdekelve, és összeszorult a torkom. Akkor sem mehettem volna el, ha világvége lenne. Kötelességemnek éreztem, hogy megállítsam itt a dolgokat.

Mintha olvasott volna a gondolataimban, csak ennyit mondott: 

- „Sose kezdd te a harcot, de mindig te fejezd be!” – Nem törődött bele, de elfogadta, hogy itt maradok, ha törik, ha szakad. Mattnek ez volt a szavajárása, már meg sem bírtam számolni, hányszor mondta ezt nekem. Sokszor eszembe jutott harc közben is, és valóban erőt adott nekem. Tudott bölcs is lenni, ha kellett. 

Tisztában voltam azzal, hogy nem szereti, hogy itt vagyok La Pushban, és veszélynek teszem ki magam. Azt is tudtam, hogy legszívesebben a hajamnál fogva ráncigálni el innen, de nem mehettem el. Makacs voltam, be kellett ismernem, de ez már nem csak arról szólt.

Paulnál töltöttem az éjszakát, aztán ismét elszöktem, és őrjáratozni indultam, éppúgy, mint előtte lévő este, de semmit sem találtam, akkor sem.

Szerda reggel meglepődve vettem tudomásul, hogy a Nap süt, olyan fényesen, mint még talán sosem. Na jó, azért nem voltam olyan régóta itt, de már hozzászoktam a környék sötét hangulatához.  Már kezdtem elfelejteni, hogy milyen jó érzés is, amikor a sugarai a bőrödet melengetik. Az égbolt tiszta volt, úgy éreztem magam, mintha egy gyönyörű tengerparton sütkéreznék, láttam magam, amint kifekszem a homokba, és már csak egy helyes fiú hiányzott volna a képzelgésemből, aki készségesen legyez pálmalevéllel. Sóhajtva ráztam meg a fejem, miután befejeztem a szokásos reggeli kis tornámat a szikla tetején, vagyis a tai chi-t. 

Az egész nap hamar eltelt, mindenki olyan vidám volt a suliban, örültek ennek a kis fénynek, és ez a boldogság hamar átragadt mindenkire, csak Bellára nem nagyon. Hiányolta Cullenéket, akik ilyen időben köztudott, hogy sosem jönnek iskolába. Persze az igazi indok már nem volt annyira ismert a diákok körében, a kis csórik azt hitték, hogy túrázni mennek ilyenkor. Jó naivak voltak, azt be kellett látnom. Mégis melyik szülő lenne olyan jó fej, hogy szabadnapot vesz ki, és a gyerekeit is ki kéri a suliból csak azért, hogy együtt tölthessenek egy napot? Átlátszó volt, de irtózatosan.  

David edzés után megállított, és oda sunnyogott hozzám, lerakva mellém a cuccait.

- Szia – köszönt, miközben a táskájában tett és vett. 

- Csoki – köszöntem én is vigyorogva, próbáltam úgy tenni, mintha el is felejtettem volna, hogy múltkor milyen komoly dolgokról beszéltünk. Láttam rajta, hogy megkönnyebbült és kedvesen elmosolyodott, én pedig örültem, mint majom a farkának. – Jó kis edzés volt – mondtam könnyedén, hogy beindítsam a beszélgetést, ugyanis igencsak úgy tűnt, megkukult. 

- Igen? Örülök neki – mondta még, majd behúzta a cipzárt. – Jó látni, hogy mennyit fejlődtek a többiek, és hogy egyre inkább élvezik az órákat. Ilyenkor érzem úgy, hogy érdemes volt elvállalni ezt a munkát. – Ebben teljesen igaza volt, még én is egyet értettem. Kész élmény volt Claire-t nézni, aki árgus szemekkel figyelte Davidet, s kíváncsian hallgatta a magyarázatait, és olyan odaadással csinálta végig ugyanazokat a mozdulatokat, mint a tanárunk. Mintha kicserélték volna, megjött az önbizalma azóta, hogy sikerült padlóra küldenie Tyt. Ennek kifejezetten örültem, mert valamilyen szinten az én érdemes is volt.  – Vannak egész tehetségesek is, akik előtt még nagy jövő is állhat, ha komolyabban veszik – folytatta még, és hirtelenjében le sem esett miről beszél, vagyis kiről, csak az tűnt fel, hogy bámul. Rám értette. 

 Nem beszéltünk ezek után sokat, nem emlegettük a kínos szertáros beszélgetést sem, csak megkérdezte, megyek-e ma este Seattle-be. Egy pillanatra döbbentem néztem, aztán leesett miről is beszélt. Szerda volt, a megérdemelt bunyóm ideje.