Az utolsó esély - 6. fejezet

La Push-i látogatás

Sue meghívott engem és Lissát ebédre, amit örömmel el is fogadtam. Gyermekkoromban rengeteget voltam náluk. Cullenék is beleegyeztek, hogy elmehessek, hiszen velük is biztonságban vagyunk. Esme még így is aggódott, és a lelkemre kötötte, hogy ha bármi gond van, szólok neki. Alice is feszült volt, hiszen elmondása szerint nem látja a jövőnket, ha a közelükben vagyunk, ezért folyamatosan kapcsolatban maradnak majd a farkasokkal. Nem igazán értem, miért kell ekkora felkészültség, hiszen csak pár órára megyünk el. Jó, bevallom, én is aggódom, hogy mi lesz, ha felbukkannak. De beletörődöm, hiszen az a lényeg, hogy Lissa biztonságban legyen. Ha bármi történne velem, ő biztonságban lesz. És ez megnyugtat engem, talán túlságosan is.

Izgatott voltam a találkozástól, már vagy ezer éve nem láttam a Clearwater családot. Sue mindig is kedves volt. Harry elvesztése engem is megdöbbentett, jó fej pasi volt. Anya imádta a Harry Clearwater-féle házilag készített panírt. Jó ember volt és sajnálom, hogy meghalt. Leah-vel is mindig jól kijöttem. Furcsa volt Jacobtól azt hallani, hogy teljesen más ember lett. Nem tudom elképzelni, hogy a mindig vidám, mosolygós lányból mára egy befordult, megtört és savanyú nő lett.

Már az autóban ültünk, és izgatottan néztem a tájat. Amikor megpillantottam a La Push táblát, már alig bírtam a seggemen maradni. Még jó, hogy nem én vezettem. Ahogy egyre közelebb értünk, a táj kezdett egyre ismerősebb lenni. Végre megérkeztünk - dobbant egyre nagyobbakat a szívem. Ahogy Sue meghallotta az autó hangját, már ki is lépett a házból, és mosolyogva várt bennünket. Ám nem csak ő volt ott. Néhány indián srác is megállt mellette, és azt hiszem, minket vártak. Nem akartam rögtön letámadni Sue-t, megvártam, hogy Seth is kiszálljon a kocsiból, és édesanyjához menjen. Kézen fogtam Lissát, és mi is odamentünk. Húgom egy kicsit meg volt szeppenve, de tudtam, hogy ez nem fog soká tartani.

- Szia, Sue - mosolyogtam rá.

- Daisy, kincsem! Olyan jó téged újra látni!- Azzal meg is ölelt. Hosszú másodpercekig csak álltunk, és nagyon jól esett a közelében lenni. A régi szép emlékek jutottak eszembe.

- Én is örülök neked! Kérlek, hadd mutassam be a kishúgomat, Lissát.

- Szóval, ő a leendő kis menyem? - nézett rá Sethre, majd rám. A meglepettségtől köpni-nyelni nem tudtam.

Sue kedvesen leguggolt, és rámosolygott a testvéremre.
- Lissa vagyok - szólt tündéri hangon és angyali mosollyal az arcán

- Engem Sue-nak hívnak.

- Hadd mutassam be nektek a farkasokat. Pault és Quilt már ismeritek. Ő itt Embry - mutatott egy izmos és magas srác felé -, Jared - neki rövid, tüsi haja volt – és Sam. - Na, róla már hallottam. Valahogy ilyennek képzeltem el. Az arca szigorú és fegyelmezett, mintha sosem tudna nevetni, vagy csak bennem nem bízik

- Sziasztok, Daisy vagyok - fogtam mindannyiukkal kezet.

Húgom megköszörülte a torkát, jelezve, hogy ő is itt van.
- Jaj, hadd mutassam be nektek a kishúgomat, Lissát. - A többiek elnevették magukat a helyzet miatt, majd kedvesen üdvözölték őt.

- Na, gyertek csak be - szólt kedvesen Sue, s bementünk mindannyian, abba a kis lakásba.

A ház nem változott sokat, igaz, már nem emlékszem teljesen rá. Leültünk a nappaliban, és Sue persze rögtön szorgos háziasszony lett. Nem változott sokat az elmúlt pár év alatt. Nevetőránca ugyan van, és néhány ősz hajszála, de remekül néz ki. A haja, mint mindig, most is kontyban volt. Még sosem láttam őt leengedett hajjal.

A farkasok nagyon kedvesek voltak, még Sam is, csodák csodájára. Jól elbeszélgettünk, és a hangulat nagyon kellemes volt.

- Milyen furcsa titeket újra együtt látni. Mintha ismét gyerekek lennétek. Istenem, mennyit rosszalkodtatok! Főleg te, Daisy! - Egymásra néztünk Seth-tel, és egyszerre nevettük el magunkat. - Igen, mindig is nagy kópé voltál. Amikor bújócskáztatok, és a sütőbe bújtál el, a frászt hoztad rám. Édesanyádnak alig mertem elmondani.

- Komolyan? Te bebújtál a sütőbe? - kérdezte döbbenten Jared.

- Hát, igen. De én nyertem, nem talált meg senki - nevettem fel.

- Na, és amikor a lépcső korlátján lecsúsztál, és kiestél az ablakon? – kérdezte tőlem röhögve Seth.

- Igen, be is tört a fejem és eltörtem a könyököm - mosolyodtam el savanyúan.

- Jaj, ne is mond! Emlékszel, hogy rohantunk veled a kórházba? Úgy megijesztettél minket.

- Ugyan, Sue, csak játék volt. Akkor mókás volt, de most már mondjuk, nem próbálnám ki - nevettem el magam.

- És azon az üvegajtón löktél át – mutatott a nappali ajtóra Seth.

- Valami rémlik. Sajnálom még egyszer. De kérlek, ne adjunk több ötletet Lissának! Ha ő is olyan lesz, mint amilyen én voltam… - Be sem mertem fejezni a mondatot. Ráadásul nem akartam még jobban beégetni magam a többiek előtt. Nagyon jókat mulattak rajtam.

- Mi mennénk is, ha nem gond. Nagyon örültem a találkozásnak - nézett rám Sam. Odaintett a kis angyalomnak, majd kiment az ajtón. Sorban követték őt a többiek, miután elköszöntek tőlünk.

- Nagyon kedvesek voltak - fejtettem ki a véleményem nekik.

- Igen, azok. Jó fejek. Claire, Quil bevésődése az utcán kiabált neki, hogy menjen el hozzá. Ezért volt ez a nagy sietség. Ha egyikük megy, megy a többi is.

- Hol van már Leah? –kérdeztem meg tőlük. Sue egy pillanatra Seth-re nézett, majd halványan elmosolyodott.
- Nos, hamarosan jön ő is, de el kellett mennie… valahová - mondta zavartan. - De ne várjunk rá, mert az ebéd hamarosan kihűl. - Így hát egy kézmosással később már helyet is foglaltunk, és hozzáfogtunk az ebédhez.

Sue nagyon kitett magáért, az ebéd isteni finom volt és a süti… arra nincsenek szavak. Rengeteget készült a mai napra. Lissa és Seth leültek a nappaliban, és valamilyen játékkal elfoglalták magukat.

Segítettem mosogatni és elpakolni, majd leültünk az ebédlőasztalhoz.
- Sue, nagyon sajnálom, ami Harryvel történt. Őszinte részvétem - fogtam meg gyengéden kezét. Nem akartam ezt korábban szóbahozni, nehogy elvágja a hangulatot.

- Köszönöm. Én is sajnálom, ami a családoddal történt. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Nagyon sajnálom, hogy ilyeneken kellett keresztülmenned. Mindig is tudtam, hogy te egy erős lány vagy. De tudd, hogy bármiben számíthatsz ránk, vagyis számíthattok, mi mindig mellettetek leszünk. És a falka is.

- Köszönöm, ez nagyon sokat jelent nekem. De nem kell túl sokat gondolni rólam. Ha Lissa nincs, az életemnek már nem lenne értelme. Ő ad nekem erőt nap mint nap - néztem az említett felé.

- Ne mondj butaságokat, Daisy! Ismerlek, és tudom, hogy milyen vagy.

- Mesélj, mi történt veletek ezalatt a pár év alatt?- próbáltam elterelni a szót. – Milyen farkas gyerekeket nevelni? – Sue felnevetett, és vele együtt nevettem én is

- Nagyon büszke vagyok rájuk, de rettenetesen aggódom értük. Eleinte aludni sem bírtam. Most is féltem őket, de már beletörődtem. Leah az, akinek az utóbbi pár éve nem volt egy leányálom.

- Hallottam dolgokat. Tényleg ennyire megváltozott?

- Igen, sajnos. Bár, az utóbbi időben mintha a régi Leah-t látnám. Sokat javult a helyzet, amióta Jacob falkájához tartozik. Nehezen dolgozza fel a történteket, de jó úton halad. Tudod, Leah és Sam jártak. Mindenki azt hitte, köztük én is, hogy hamarosan összeházasodnak, és boldogok lesznek. De Sam farkassá változott, és minden megváltozott. Bevésődött Emilybe, ő Leah másod-unokatestvére.

- Uhh, ez durva! Nem csodálom, hogy megváltozott. Én a helyében már rég elhúztam volna a városból.

- Most mesélj te. Veled mi történt, mióta elmentetek?

- Nos, apával azóta nem beszéltem, és nem is láttam. Ahogy elköltöztünk, szerencsére sikerült teljesen megszakítani vele a kapcsolatot. Semmit sem tudok róla.

- Nem szívesen mondok ilyet, de ezt örömmel hallom.

- Anya eleinte nehezen viselte a válást. Egy kicsit kivetkőzött magából. A szórakozás és a munka volt az élete. Hétvégenként bulizni ment, minket meg otthon hagyott. Így hát Sarah-val megtanultunk főzni. Egyre jobban kijöttünk, de aztán rátalált a szerelem, és eltávolodtunk egymástól. Ő mindig csak a pasijával volt, és ha együtt voltunk, folyton róla beszélt. Alig volt otthon, úgyhogy az időm nagy részében egyedül voltam. Később anyának is lett egy barátja, Scott, aki hozzánk is költözött. Mindig rendes volt velünk, és istenien főzött. A szakácstudományomat csiszolgattuk. Majd megérkezett Lissa is, és minden megváltozott. -Ennyit bőven elégnek gondoltam, nem akartam bővebben kitérni az életünkre, az életemre. Mindenkinek vannak titkai, dolgai, amiket nem akarunk, hogy mások megtudjanak. Van, hogy nem merjük, vagy csak szimplán nem akarjuk elmondani. Hogy félünk a reakcióktól.

Amint befejeztem, az ajtó kinyílt, és Leah lépett be rajta. Az arcán nyoma sem volt boldogságnak. Nem örült nekem, s az arcomról fokozatosan leolvadt a mosoly.

- Szia, Leah!- szólítottam meg és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Hello - mondta komoran az ex-legjobb barátnőm.

- Nem ülsz le hozzánk? - kérdeztem, amikor láttam felmenni a szobájába.

- Nem, kösz.

- Leah, ne csináld ezt!

- Mit ne csináljak, anya? Tán örülnöm kéne, hogy itt van, és tönkreteszi az életünket? Már kezdett minden rendbe jönni, erre ez vámpírokat hoz a nyakunkra. - Azért annyival megtisztelhetett volna, hogy a nevemen szólít.

- Elég legyen, Leah! Kérj bocsánatot, és menj fel a szobádba.

- Miért kéne? Csak elmondtam a véleményem.

- Na, ide figyelj, kisasszony… - állt fel mérgesen az asztaltól, amikor a lánya már a lépcsőn volt, a szobája felé haladva.

- Ne, hagyd rá! Igaza van - fogtam vissza Sue-t, megragadva a kezét.

- Már hogy lenne igaza? Menj utána, és szidd le! Bunkón viselkedett. - Seth úgy viselkedett, mint egy tipikus gyerek.

- Erre semmi szükség. Tényleg. Miattam nem kell, hamarosan úgyis megyünk - néztem rá az órámra.

- Annyira sajnálom, Daisy.

- Semmi gond, nem a te hibád. Számítottam rá, hogy ilyen reakciója lesz, elvégre rég nem találkozunk, és mindketten megváltoztunk. - Most őszintén mondjam? Fel sem merült bennem, hogy így fog viselkedni.

- Seth, vigyáznál kérlek Lissára? Majd jövök. Itt maradok a környéken, csak kiszellőztetem a fejem.

- Menj csak - mondta Sue. - Vigyázunk rá.

A parton sétáltam mezítláb, és élveztem, ahogy a puha homok hozzáér a talpamhoz. Egy kislány mögöttem az anyukájának könyörgött, hogy maradjanak még egy kicsit, mert szeretne homokozni. Megszaporáztam a lépteim, hogy ne halljak mást, csak a víz morajlását.
Mire észbe kaptam, már a part közelében lévő szikla tetején álltam, majd leültem, és néztem a tájat. Ez mindig szép emlékeket idéz fel bennem. Fájó, de szép. Talán ezért is jöttem fel ide, a La Push-i sziklára, hogy emlékezhessek. Innen gyönyörű kilátás adatik meg.

A nap már alacsonyan járt, és az ég gyönyörű színekben pompázott. Narancssárga, piros és helyenként rózsaszín, jelezvén, hogy hideg szél lesz az este. Nem volt kedvem felállni, ott akartam maradni örökre, vagy ha nem is, legalább estére.

Mivel tinikoromban San Diegóban éltem, mindennap a tengerpart közelében lehettem, és a hullámok morajlására aludhattam el. Megnyugtat a csend. Most nem ragadott magával az emlékek áradata, csak voltam. Nem gondolkoztam, csak egyedül lehettem békében, nyugalomban és biztonságban.

A szél feltámadt, és csípte a bőrömet, így végre összeszedtem magam, és indulni készültem. Vissza a zűrzavarba és gondokba. Így hát felálltam, és hátat fordítottam a kilátásnak, de valami megcsapta a fülemet.

Egy kiáltás. Visszafordultam, és a vizet kémleltem. Valaki a tengerben fuldoklik - jutott el a tudatomig. A szememmel egy pillanat alatt észrevettem a hullámok között vergődő alakot.

Gondolkodás nélkül ugrottam le a jéghideg vízbe, és úsztam a hang irányába. A hullámok megnehezítettek a dolgomat, de minden erőmmel azon voltam, hogy időben odaérjek hozzá. Megálltam, és próbáltam a szememmel megkeresni, merre lehet, de a víz folyton az arcomba csapott, nem láttam semmit.

- Merre vagy?- kiáltottam, de nem jött válasz a kérdésemre.

- Segítség!- kiáltott kicsivel később, és megpillantottam őt.

Azonnal felé úsztam. Már csak pár méter választott el tőle, de a lány nem bírta tovább. A hullámok maguk alá gyűrték vékony, törékeny testét. A kislány süllyedni kezdett, és úgy éreztem, nem tudok segíteni rajta. A víz alá merültem, és utána úsztam. Sikerült elkapnom a karját, és a vízfelszínre húznom. A kezem a hónalja alá raktam, és úszni kezdtem vele a part felé. A hullámok egy percre sem csillapodtak, erőteljesen csapkodtak. Párhuzamosan úsztam a parttal, és sikerült egy nagyobb hullámmal partra vetődnünk.

Kihúztam a homokba, miközben segítségért kiabáltam. Az agyam egy eldugott részében rájöttem, hogy ez az a lány, akit délután láttam az anyukájával.

Mellé térdeltem, és szólongatni kezdtem
- Hallasz? Hé, kislány - ráztam meg óvatosan a vállait.

De ő nem reagált.
- Segítség! Jöjjön valaki, kérem! - kiáltottam torkom szakadtából.

Hátrahajtottam a fejét, s megtámasztottam az állát. Az orra és a szája felé hajoltam, és figyeltem, hogy mozog-e a mellkasa, illetve érzem-e a bőrömön, hogy lélegzik. De nem történt semmi. A pánik magával ragadott.

Miközben lehúztam a kardigánja cipzárját, hogy jobban a mellkasához férjek, ismét segítségért kiáltottam

Próbáltam feleleveníteni magamban a tanultakat, és megnyugodni, de nem igazán ment.

- Felnőtteknek harminc mellkaskompresszió és kettő szájon átlélegeztetés. De a gyerekeknek vajon mennyi? Istenem, hogy is volt?- Teljesen össze voltam zavarodva, de nem volt időm vacillálni, hozzákezdtem.

A kezemet összekulcsoltam, és elkezdtem az újjáélesztését.
- Egy, kettő, három, négy… és egy éles hang a fülembe hasított

- Eltörtem… eltörtem egy bordáját! Istenem, eltörtem!- sikítottam fel ijedtemben.

Azt sem tudtam, mit kéne csinálnom, a kezem remegett, a szívem majd kiugrott a helyéről, és az ájulás veszélye is fenyegetett. De félve folytattam, reménykedve, hogy valaki hamarosan itt lesz, és leveszi rólam ezt a terhet.

Miközben a mellkaskompressziót számoltam, a gyomrom a torkomban volt. Én magam is alig kaptam levegőt.
A fejét hátraszegtem, befogtam az orrát, és szájon át lélegeztettem, de nem történt semmi.

Újra kezdtem az egészet, de kezdtem fáradni. A látásom is homályosult
- Kérlek, gyerünk, lélegezz!

Kiabálásokat hallottam és megkönnyebbültem, hogy jön a segítség.

Ismételten a mellkasára raktam a kezem, de ekkor ő kiköpte a vizet, és felköhögött.

Abban a pillanatban nagy tömeg gyűlt körénk, és engem félrelöktek onnan. Vagyis hogy Quil lökött félre.

- Óvatosan! Azt hiszem, eltörtem egy bordáját - szólaltam meg halkan, majd egy sötét szempárral találtam szembe magam.

- Te eltörted egy bordáját? – A sötét pillantása megijesztett, azt hittem meg fog verni. - Ne merj többet Claire-hez érni, vagy megbánod!

- Én nem akartam, hidd el.

Kicsivel később rájöttem, hogy Claire Quil bevésődése. Ezért aggódott ennyire, és mérges rám, mert szereti őt. Hazafelé menet nem volt kedvem senkivel sem beszélni. Hallottam, hogy valaki kiált értem, ott a parton, de nem volt elég lélekjelenlétem, hogy figyeljek rá. Nem is tudom, hogy kerültem a kocsiba, azt pláne nem, mikor érkeztük meg a Cullen házba. Csak Alice ölelése ébresztett rá, hol is vagyok most.

Miért van az, hogy az életben minden annyival nehezebb? Az élet nem játék. Teljesen más egy kisgyereket újraéleszteni, mint egy hülye bábút. Pedig gyakoroltam, és akkor jól ment. Most meg?

Olyan érzés volt, mintha kívülállóként nézném a Titanicot. Látnám elsüllyedni, de senkit sem tudnék megmenteni. Majdnem a kezeim közt halt meg.

- Elmesélnéd, hogy mi történt? - kérdezte Edward a nappaliban.

- Majdnem megöltem őt.

- Kit? Ne beszélj butaságokat. Megmentetted.

- Eltörtem a bordáját. Csak a szerencséjén múlt, hogy életben maradt. Az én hibám - remegett meg a hangom, s közel álltam a síráshoz.

- Idefigyelj, Daisy - guggolt le elém Carlisle. - Megmentetted Claire életét, és ezt Quil is belátja majd, ha megnyugodott. Ami a bordatörést illeti, az bárkivel előfordulhat. Hidd el nekem, én már csak tudom. Alig van sikeres újraélesztés bordatörés nélkül. Leugrottál egy szikláról, csak hogy kimentsd őt a vízből. Igen, eltörted egy bordáját, de él. És ez a lényeg. Ez miattad van, te mentetted meg, neked köszönheti az életét. Ha te nem vagy ott, ő már halott lenne. - Az álam alá nyúlt, és felemelte a fejem. – Csak hogy tudd, én nagyon büszke vagyok rád!

Több sem kellett nekem, sírva a nyakába borultam. Még soha senki sem mondta nekem, hogy büszke lenne rám, és ez nagyon jól esett. Gyermekkoromban mindennap erre vágytam, hogy apám egyszer ezt mondja nekem, de sohasem tette. Sosem voltam neki fontos, pedig a lánya voltam. És itt, egy szinte idegen családban, fontosnak érzem magam Ez egyszerre töltött el boldogsággal és keserűséggel.

Az utolsó esély - 5. fejezet

Sziasztok!

Végre valahára megérkezett az ötödik fejezet is, sajnálom a késést. Ezúton is szeretném megköszönni bétámnak, Luna Blacknek, hogy átnézi a fejezeteket.

Nem igazán tudom, hogy milyen korosztály olvassa a történetemet, de azért szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy a fejezetben előfordul erotikus tartalom.

Remélem tetszeni fog nektek. Kérlek titeket, ha már elolvastátok, írjátok meg a véleményeteket.

Jó olvasást!

Piszkos húzások

Reggel korán keltem, és Lissa természetesen már rég fent volt. Rosalie mellett ült a kanapén, és a tévében néztek egy mesét. A falnak támaszkodtam karba tett kézzel, és néztem őket. A szőke szépség húgom haját simogatta, és élvezte, hogy vele lehet. Remek anya lenne belőle. Már most imádja Lissát, és az érzés kölcsönös. Rosalie hirtelen rám kapta tekintetét, én pedig úgy éreztem, mintha gombóc nőtt volna a torkomba. Gyorsan elfordultam és kijöttem a nappaliból, amilyen gyorsan csak tudtam. Carlisle elment dolgozni, de korábban fog hazajönni, hogy legyen ideje elkészülni. A farkasokkal már mindent meg is beszéltek. A Cullen házban fogunk maradni, szerencsére nem kell átmenni La Push-ba. Esme a konyhában éppen ebédet főzött, így hát segítettem neki. Azt hajtogatta, hogy elbír vele, de segíteni akartam. Nagyon kedves hölgy, akinek hatalmas szíve van. Jól elbeszélgettünk, néha még nevettem is.

- Nagyon jártas vagy a konyhában. Sokat főztél otthon? – kérdezte meg óvatosan.

- Hát, ami azt illeti, főzögettem. Igen. Anyának mindig sok munkája volt, így én és Sarah főztünk otthon. Aztán megismerkedett Scottal. Tudod, a nevelőapámnak egy jól menő étterme volt, és remekül főzött. Sok mindenre megtanított. – Meglepő, hogy ennyivel könnyebben beszéltem a múltról. A szívem még most is összeszorult, de megkönnyebbültem. Segített, hogy elmondhattam valakinek, hogy kiadhattam magamból a sok fájdalmat.

Az ebéd hamar elkészült. Lissa és Renesmee az asztalnál ült, és a testvérem édesen eszegetett - ellentétben a kicsi Nessie-vel, aki aranyosan lökdöste az ételt a villájával -, egészen idáig. Jacob és Seth röhögve jött be az ajtón, és a két lány meg is feledkezve az ételről, a karjaikba vetette magát.

- Hmm, de remek illat van! – kordult meg Jacob gyomra.

- Üljetek csak le, és egyetek ti is! - szólt Esme kedvesen.

A két fiú arca még jobban felderült. Látni lehetett rajtuk az izgatottságot és mohóságot, már az étel gondolatától is. Azon nyomban leültek, a két gyerkőc is követte őket. A fiúk elé raktam a jól megpakolt tányérokat egy nagy vigyorral az arcomon, miközben a velük szemközti székre ültem. Már kezdtek volna enni, amikor bájosan megszólaltam.
- Jó étvágyat fiúk!- mosolyogtam még mindig.

A fiúk meglepődve néztek rám, majd leolvadt a mosoly az arcukról. Gyanakodva nézték a lasagne-t, összehúzott szemöldökkel.

- Ki készítette? –bökött rá a villájával Seth.

- Én. – Igazából Esmével csináltam, de nekik ezt jelen pillanatban nem kell tudniuk. Az elrontaná az egészet. - Na, mire vártok még? Egyetek!

- Te nem eszel? - kérdezte óvatosan Seth.

- Az csakis a tiétek. Én majd később eszem.

Hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, majd Jacob az arcomat fürkészve tolta el magától az ételt. – Én nem is vagyok igazán éhes. Jut is eszembe, Billy főzött otthon, és engem vár. Úgyhogy én megyek is. – Áhh. Tudtam, hogy ő a leggyengébb láncszem. Már fel is pattant az asztaltól, és kiviharzott a lakásból. Nem akartam, hogy lássa rajtam Seth az elégedettséget. Renesmee sírni kezdett Jacob után, majd Bella karjaiban keresett menedéket. Anyukája azzal nyugtatta, hogy pár óra múlva láthatja. A Cullen család nem viszi magával a kislányt, nehogy még nagyobb feltűnést keltsenek. De biztosan sietni fognak haza.

- Na, mire vársz már! Egyél, mert ki fog hűlni - néztem rá. Seth ismét a tányérját nézte, majd engem. Oldalra fordította a fejét és meglátta, hogy Lissa már befejezte az evést.

- Megeszem a maradékot. - és már húzta is magához a húgom tányérját.

- Az nem a tiéd- szóltam rá kicsit erélyesebben.

- Nyugi, haver. Egyél csak! Nem rakott bele semmit sem. - Jött ide Edward, és kezét Seth vállára tette.

A farkas, bízva a vámpírban - eléggé ellentmondásos, de ez van -, nekilátott az evésnek, én meg boldogan felálltam az asztaltól és megcéloztam az egyik fotelt.

Emmett odajött hozzám, s felemelte ökölbe szorított kezét, hogy összeüssük őket. Ökölbe szorítottam én is, majd bariztunk egyet. Felkapott és megpörgetett. – Szép volt hugi! - súgta a fülembe, mikor letett, én meg rámosolyogtam.

Délután tévét néztünk. Húgom az ölemben ült, és élvezte a ráirányuló figyelmet. Unatkozott, így hát a tegnap este kiforralt tervemet vetettem fel.

- Lissa, szívem, mondd csak, nem akarsz színezőst játszani?

- De, akarok! – ragyogott fel az arca, és az enyém is vele együtt. Remek!

- Mit szólnál hozzá, ha Seth egyik könyvében csinálnád azt? A gyűrűk urában? – vigyorogtam gonoszul az említettre. – Biztosan megengedi neked, mert nagyon szeret.

- Sethy? Szabad? – nézett a fiúra boci szemekkel.

- Tudod, nagyon szeretlek, de nem lehetne egy másik könyvemben? Tudod, az nagyon fontos a számomra.

- Fontosabb, mint Lissa? Ugyan már, az csak egy könyv! – szóltam közbe gyorsan, nehogy Lissa rábólintson. - Nem szereted annyira, hogy nekiadd azt a vacakot? Nézz csak rá! - Lissa szemei könnybe lábadtak, szája lefelé görbült; közel állt a síráshoz. Seth őt nézte, majd dühösen engem.

- Jól van, rendben. Máris hozom, csak ne sírj, kérlek! – Lissa odarohant hozzá és megölelte örömében. Miután elengedték egymást Seth rámnézett gyilkos tekintettel, majd kirohant a házból.

- Azt üzeni, hogy ezt még visszakapod - tolmácsolt a család gondolatolvasója.

Lehet, hogy rosszul kéne éreznem magam, hogy kihasználok egy védtelen kislányt, aki ráadásul a húgom is, de nem megy. Tudom, szemét dolog tőlem.

Leültem a fotelba, mint aki jól végezte a dolgát, egy önelégült vigyorral az arcomon.

- Daisy, kicsim. Biztosan jó ötlet ez? Nem szép dolog ilyet tenni… és visszaélni a bevésődéssel – szólt Esme.

- Ugyanmár! – legyintettem. – Jó móka lesz.

Emmett ismét jót mulatott rajtam vagy velem. Nem igazán tudom.

Ahogy Seth meghozta a könyvet, felvittem magammal a szobámba. Néhány perc ténykedés után lementem néhány tollal együtt.

- Lissa, kincsem, itt vannak a tollak, de csak az oldalakat színezd ki, jó?

- Jó. - Majd a nappali szőnyegén feküdve nekilátott színezni a fiú számára oly kedves könyvet. Testvérem édesen tette a dolgát, amit mosolyogva és büszkén mutatott meg Seth-nek, aki világfájdalmas képet vágott.

Carlisle, amint hazaért, felkapott magára egy elegáns öltönyt és leült a már elkészült fiúk mellé. Mindegyikük egytől egyig tökéletesen festett. A fiúk öltözékét is természetesen ki más választotta volna ki, mint Alice? Bevallom, remek munkát végzett. Alig bírtam levenni róluk a tekintetem. A kis divattanácsadó egész délután be volt zsongva, és Bellát nyaggatta, hogy mit kéne felvennie. Felajánlotta a segítségét mind a ruhakiválasztás, mind a smink terén. Szegény lányt nem irigyeltem, de a végeredmény gyönyörű lett. Az összes lány elképesztően nézett ki. Bellán egy igazán szép kék, nyakba kötős ruha volt, ami a térdéig ért. A haja lágy hullámokban omlott a vállára, szépen keretezve szív formájú arcát, és hogy ne takarja el, csattal rögzítették az elülső tincseket. Rosalie egy csodás mélydekoltázsú, vörös ruhaköltemény viselt, amiben fantasztikusan nézett ki. A haját, mint mindig, most is szabadon hagyta. Alice és Eme ruhája ugyanolyan volt, csak más színben. A kis koboldé fekete, míg édesanyjáé zöld. Nagyon testhez simuló, szolid kivágású volt. A fiúk lélegzete elállt, amint meglátták párjukat.

Seth a kanapén ült befordulva, és komolyan megsajnáltam szegényt. Megfordult a fejemben, hogy odamegyek hozzá bocsánatot kérni. Lelkiismeret-furdalásom volt, de mégsem tettem meg.

- Sziasztok! - köszönt számomra két idegen indián srác, és persze Jacob. Észre sem vettem, hogy a Cullen család már állva várta a jövevényeket. Megindult felém az egyikük, és illedelmesen bemutatkozott. – Hello, Quil vagyok. Örülök, hogy végre megismerhetlek.

- Szia! Én is örvendek. A nevem Daisy, ő pedig a húgom Lissa - fordultam testvérem felé.

- Tudom, már sokat hallottam felőletek - nézett Seth felé. - Hé, haver mi bajod van?

- Semmi - jött a kedves válasz a kérdezettől.

- Paul is nemsoká jön, de akadt néhány elintéznivalója – szólt közbe Jacob.

- Jól van, akkor mi megyünk is. Nem leszünk sokáig. Ha bármi gond lenne, hívjatok nyugodtan minket.

Kint álltunk a teraszon, és meglepetésemre Alice, Bella és Esme odajöttek hozzám elköszönni. Utóbbi megölelt, s a fülembe súgta, hogy legyek jó.
- Én mindig az vagyok - mosolyogtam rá, ő pedig viszonozta.

- Ne ijedj meg, de jön Paul - tette vállamra a kezét Jacob. Abban a pillanatban az egyik fa mögül egy helyes, félmeztelen srác jött elő. Igazán jól nézett ki, és a teste, na, az aztán nem semmi volt.

Elém lépett, és szinte kényszeríteni kellett magam, hogy levegyem a testéről a szemem.
- Haver, felsőt nem hoztál magaddal? Daisy szeme mindjárt kiesik. - Azt hittem ott süllyedek el szégyenemben Quil megjegyzésétől, és amikor a Cullen család felnevetett, azt is kívántam. El tudom képzelni, milyen vörös lehetett a fejem, de összeszedtem magam.

- Mi az, Quil rosszul esik, hogy téged nem néznek meg a csajok? Ennek biztos meg van az oka, nem gondolod? Ha jobban néznél ki, talán még neked is lenne barátnőd. Fogadni mernék rá, hogy a csajokkal hadilábon állsz, és a bálokra is mindig egyedül mentél. – Mérges voltam rá, így hát a külsőjére tettem megjegyzést. Nem volt a legjobb visszavágás, de mint mondják, a legjobb védekezés a támadás. Hát én is ez tettem, és reméltem, leszáll erről a témáról.

Abbahagyta a nevetést, mint mindenki más. Látszott rajta, hogy a szavaim megbántották őt, és nehezen veszi a külsejét ért kritikát.
- Tudod, Quilnek is van bevésődése. – Hát, nem tagadom, ez meglepett. Jacob még folytatta volna, de Edward torokköszörülésére hirtelen abba hagyta.

- Nekünk mennünk kéne, nem szeretnénk elkésni. Jók legyetek, és ha bármi gond van, hívjatok! Ezzel Ő és Bella be is szálltak a kocsijukba, majd a többiek is követték őket. – Edward viselkedése nagyon gyanús volt, úgy éreztem, nem azért szakította félbe Jacobot, mert félt, hogy elkésnek. A dolgot viszont annyiban hagytam, és nem terveztem Jacob további faggatását, annyira azért nem érdekelt a dolog.

A kocsik elindultak, alig lehetett már látni őket emberi szemmel, de még akkor is integettem nekik. Nagyot sóhajtva megfordultam, hogy bemenjek a lakásba.

- Szia Daisy, Paul vagyok. Az előbb nem volt alkalmam bemutatkozni.

- Ööö, helló. Én is örülök.

Mindenki a nappaliban ült és elfoglalta magát. Hát, mit ne mondjak, a mai nap is teljesítettem. Két embert is megbántottam, holott nem ez volt a szándékom. Ez valami rejtett tehetség lehet, amihez nekem ilyen jó érzékem van? Komolyan mondom, ha lenne ilyen verseny, biztos én nyerném meg. Vagy csak szimplán bunkó lennék, esetleg nem tudok bánni az emberekkel? De ez vagyok én, nem tudok megváltozni. Lehet, hogy ez egy szimpla védekező reflex? Ha megbántanak, én is ezt teszem velük? Magamról mindig is azt gondoltam, hogy egy lobbanékony fúria vagyok, de sosem állt szándékomban megbántani senkit sem. Nem akarok egy kétszínű, gonosz csaj lenni, mert most biztos ezt gondolják rólam. Seth-et csak meg akartam szívatni, ami nem igazán sült el jól, de Quil… hát, nem tudom, mi ütött belém. Csak felkaptam a vizet. Nem szeretem, ha leszidnak vagy megsértenek. Nem fűlött a fogam ahhoz sem, hogy ilyen kínos helyzetbe hozott, de nem hagyhattam annyiban. Viszont muszáj lesz bocsánatot kérnem tőlük - határoztam el végre magam.

- Öhm, Quil! Kijönnél velem egy percre a konyhába? Beszélni szeretnék veled. - Láttam rajta, hogy nehezen szánja rá magát, de végül utánam jött.

Vettem egy nagy levegőt, majd belekezdtem. - Nézd, nagyon sajnálom a történteket. Nem volt szándékomban megbántani téged. Nem is ismerlek, és nem ítéllek el. Felhúztam magam, és rosszul reagáltam. Olyan dolgokat mondtam, amiket nem kellett volna. Bocsánat. Nem mentegetni akarom magam, csak szeretném, ha új lappal indulhatnánk. Mit mondasz?

- Jó, legyen.

- Tényleg? Ahh, úgy örülök ennek. – Megöleltem mintha régóta ismerném. Engesztelésképp talán csinálok majd nekik egy finom tortát.

Quil visszament a nappaliba és elszántam győzködtem magam, hogy most Seth előtt kell megalázkodnom. Miért megy ez ilyen nehezen? A büszkeségem vagy a hiúságom miatt? Nem merem beismerni, ha hibázok? Mások könnyebben kérnek bocsánatot? Azért, mert ezt tesszük, meg is hunyászkodunk, megalázkodunk? Vagy csak mindent túldramatizálok? A legrosszabb Seth-tel kapcsolatban az, hogy olyanért kérek bocsánatot tőle, amit igazából nem is tettem meg. Ez nem fair, de amíg nem teszem meg ezt, addig lelkiismeret-furdalásom lesz. Essünk túl rajta minél hamarabb.

- Seth, kérlek, idejönnél te is? Ami a könyvedet illeti, én…

- Hogy tehetted ezt, Daisy? Tudod, mennyire fontos volt nekem. Ha más nem, de te tudod. Azt hittem, hogy újra barátok lehetünk, de tévedtem. Csalódtam benned! – minden egyes szava tőrként szúrta a szívem.

- Nem tettem semmi rosszat, hát nem érted? Csak viccnek szántam az egészet. És te még engem okolsz? Amikor megláttalak, annyira megörültem neked, és te mit csinálsz? Bevésődsz a húgomba.

- Azt mondod, nem tettél semmi rosszat? Hogy mondhatsz ilyet? – horkantott fel dühösen. - Tudod mit? Ha te így, én is így.

Seth egy gyors mozdulattal letépte a nyakláncomat, és kifutott vele a házból, egyenesen a folyó irányába. Amint felocsúdtam, utánaeredtem. Arra várt, hogy odaérjek.

- Kérlek, ne tedd! Esküszöm, nem csináltam semmit a könyveddel. Beszéljük meg! – Éreztem, hogy a könnyeim hamarosan kicsordulnak. - Ha ez a bosszúd, nem oldasz meg vele semmit sem. Kérlek!

- Nincs miről beszélnünk. - Kinyitotta a markát és a nyakláncom a vízbe esett. Hihetetlenül nagy haragot éreztem iránta, legszívesebben megfojtottam volna. Akaratlanul kiáltottam fel és könnyeim megállás nélkül folytak. Lerogytam a földre, s kezembe temettem az arcomat.

Nincs meg. Hagytam, hogy elvegyék tőlem, nem vigyáztam rá eléggé, sosem találom meg! - Ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben. Nem tudom, mennyi ideig gubbaszthattam és sírhattam ott, mint egy ovis, míg elhatároztam, mit teszek. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy sírni lásson. Erős leszek. Eddig is ment, most is fog. A kezembe veszem az irányítást, és megkeresem én magam.

Letöröltem a könnyeimet, felálltam a földről, s észrevettem, hogy mögöttem áll Paul.

- Jól vagy?

Milyen ostoba kérdés ez? Itt ültem és zokogtam a fűben. Egy könnyed mosollyal csak annyit feleltem, hogy jól leszek.

Visszarohantam a házhoz, fel a szobámba. A kocsikulcsom előhalásztam, és lerohantam a garázsba. Bepattantam a kocsim hátsó ülésére, s a maradék táskáimból dobáltam ki a cuccaimat, amíg meg nem találtam azt, amit akartam. Újból felmentem a szobámba, és fürdőruhába bújtam, majd rávettem a ruháimat, nehogy addig is megfázzak. Kivettem a békatalpamat és az úszószemüvegemet. Ismét leszáguldoztam, és nem érdekelt, ki mit gondolt rólam. Nem foglalkoztam senkivel és semmivel.

Már majdnem a folyónál voltam, amikor Paul hangját hallottam meg.
- Daisy, hová mész? Várj meg minket! Állj már meg! – kiabált rám, amikor nem tettem meg, amit mondott. – Te akartad - hallottam még utoljára, majd valami nagy erővel csapódott nekem hátulról, s elestem.

Quil rohant elém, és segített feltápászkodni. Mögöttünk egy hatalmas nagy farkas volt. Biztos, hogy nem Jacob és természetesen Quil sem lehetett. Ez Paul - döbbentem rá

- Én csak… nekem meg kell találnom. Muszáj! – túrtam bele idegesen a hajamba. Úgy nézhettem ki, mint egy elmebeteg.

- Menjetek vissza nyugodtan a házba. Vigyázzatok Lissára, én elleszek itt egy darabig - szóltam nekik, vagyis a hangnemem inkább parancsoló volt.
- Paul itt marad veled. Öhm, elkérhetnénk azt a törölközőt? Szüksége lesz rá. - Válaszul csak bólintottam, és odadobtam Quilnek. Mindketten elmentek, gondolom, visszaváltozik emberré.

A ruháimat ledobtam a földre, felfogtam a hajam, s kivettem a táskámból a békatalpat és az úszószemüveget.

- Itt is vagyok - szólt nekem Paul

Leültem a folyópart szélére és belelógattam a lábaimat. Jéghideg volt a víz, de nem foglalkoztam vele. Bevizeztem magam, felvettem a szemüveget és a béketalpamat. Lemerültem a víz aljára, és a kezemmel tapogattam a kavicsokat és köveket a folyó medrében. A levegőm kezdett elfogyni így hát felmentem a felszínre, majd visszamerültem. Ez így folytatódott sokáig. Már nagyon elfáradtam, a tüdőm is fájt, és szaggatottan vettem a levegőt. Visszaúsztam a part szélére, és idegesen a földhöz vágtam a szemüvegem.

- Minden… rendben van… Lissával? - kérdeztem meg akadozva Pault, és meglepve vettem észre, hogy ismét farkas alakban van. Ő bólintott, és megnyugodtam.

- Rendben - mondtam, majd újra lemerültem. Mindig is szerettem úszni, és jó is voltam benne. Öt évesen kezdtem el, és pár év múlva versenyszerűen csináltam. Mikor kicsi voltam, gyakran versenyeztünk azzal, hogy ki tud tovább lent maradni a víz alatt. Mindig én nyertem. Szerencsére a tüdőkapacitásom elég jó, így nem kell olyan gyakran a felszínre mennem, mint az átlagnak. Persze, ahogy fáradok, ez nem igaz, de ha jó formában vagyok, három percig is kibírom levegő nélkül.

Kezdtem elveszíteni a reményt, hogy megtaláljam a nyakláncomat, rajta a gyűrűmmel. Hamarosan sötétedik és még a Cullen házat sem fogom tudni látni.

Paul szemében aggodalmat véltem felfedezni. – Ne nézz így rám, jól vagyok! - Vagyis leszek, ha megtalálom. Ismét lemerültem, miközben arra gondoltam, hogy mennyivel könnyebb lenne búvárfelszereléssel keresni. Nem tudom, mennyi idő után, de egyszer csak valami furcsát tapintottam meg. Félresöpörtem a kavicsokat, és megpillantottam a számomra oly kedves ékszert. Boldogan úsztam fel a felszínre, majd ki a partra. – Paul, megtaláltam! Látod? – sikkantgattam örömömben, és úgy éreztem, elsírom magam.

Paul emberré változott ismét, addig én magamra kaptam a köntösömet. A karjaiban vitt vissza a házba, amit most nem utasítottam el. Jól esett a belőle áradó melegség. A bőröm szétázott, a fogaim össze-összekoccantak és trüszköltem. Elég rendesen megfázhattam, és el tudom képzelni milyen lila lehetett a szám. Az ajtó kinyílt, még mielőtt odaértünk volna. Jacob segített Paulnak, és felvittek a szobámba.

A jó meleg zuhany után vastagon felöltöztem, és lementem a konyhába teát csinálni. Fáradtnak éreztem magam, de egyszerűen nem tudtam aludni, így a nappaliban telepedtem le.

A gyűrűmben gyönyörködtem, amit egész végig a kezemben fogtam.
- Miért olyan fontos neked az a gyűrű? - kérdezte Jacob, kirángatva ezzel a gondolataimból.

- Mert egy olyan embertől kaptam, aki nagyon sokat jelentett számomra. - Ezzel annyiban is hagytam a témát, s fölmentem a szobámba.

Az ágyamon fekve ismét a gyűrűt néztem, elmerülve az emlékeimben.

A teraszon ültünk és vacsoráztunk. Lágy zene szólt, ami a nevetésünk különös egyvelegével gyönyörűen csengett. Nem hittem, hogy létezhet olyan boldogság, mint amit akkor éreztem. Ahogy befejeztük a vacsorát, felálltunk az asztaltól, és a korláthoz sétáltunk.


- Daisy! Szeretnék adni neked valamit. - Azzal elővett egy kis dobozkát a zsebéből, majd kinyitotta azt. Egy gyönyörű szép gyűrű hevert benne. Eleinte meg sem tudtam szólalni a meghatódottságtól. – Ez egy Claddagh gyűrű.


- Istenem, ez gyönyörű szép!


- A kéz a barátságot, a korona a hűséget jelképezi, a szív pedig a szerelmemet. A szívet fordítsd magad felé, ez azt jelenti, hogy tartozol valakihez. Szeretlek, Daisy!


Megcsókoltam újra, majd a homlokunkat összeérintettük. – Én is szeretlek! Nagyon!


Azzal a gyűrűt felhúzta az ujjamra. Még soha senkitől sem kaptam ilyen szép ajándékot.
A tengerpart gyönyörű kilátást nyújtott, a lágy gyertyafény sejtelmessé tette a hangulatot.
Ő odahajolt hozzám és gyengéden megcsókolt. Abban a pillanatban nem létezett semmi, csak ő és én; mi. Sosem gondoltam volna, hogy lesz valaki, akit ennyire szeretek. A csókunk egyre szenvedélyesebb lett, de mégis gyengéd volt. Úgy éreztem, a lábaim felmondják a szolgálatot.


Nyelve bebocsátást kért, és a szám abban a pillanatban szétnyílt, hogy őrült táncba kezdhessenek. A lehelete és az arcszeszének illata még jobban feltüzelt. Beletúrtam a hajába, és még közelebb húztam magamhoz. Ő a csípőmet simogatta. Az érintése puha volt, és égette a bőröm. Belenyögtem a csókba, amikor a kezét a fenekem alá rakta, lábaimat a csípője köré fontam. A kezem az inge gombjait kereste, nem volt kedvem várni- nem tudtam volna -, így széttéptem azt. Élvezettel kezdtem el csókolgatni az izmos mellkasát, majd a hasát.
Visszatértem mézédes ajkaihoz, s finoman megharaptam azt.
- Akarlak – suttogtam neki.

Az ajtó hirtelen kivágódott és Alice viharzott be.
- Jól vagy? Minden rendben? Sajnálom, én nem láttam, hogy ez lesz. Miért nem hívtál fel minket? Ezt kellett volna tenned. Ami Seth-et illeti, na, majd elkapom a grabancát.

- Alice, Alice, nyugi! - nevettem fel. - Minden rendben van, ne aggódj. Azért nem hívtalak fel, mert egyedül is megoldottam. Látod? Megtaláltam. Beszélnem kéne vele.

- Rendben van, megkérjük, hogy jöjjön ide.

Nem sokkal később Seth is megérkezett. Nem igazán csillapodott le. Nem haragszom rá, egyedül csak az a fontos, hogy megtaláltam.

- Szia! - köszöntem neki egy kicsit gyámoltalanul.

- Hello - felelt ő még most is egy kicsit mogorván, de ez semmi a korábbi viselkedéséhez képest.

- Várj egy percet, szeretnék adni neked valamit - mondtam, majd felmentem a szobámba. - Nem lennék képes téged igazából megbántani, sajnálom, ha ezt gondoltad rólam. – Azzal átnyújtottam a könyvét épen és egészségesen. Kicseréltem a könyvek borítóját, Lissa az enyémet firkálta össze. Kimentem egy kicsit a házból, friss levegőt szívni. Hanyagul keresztbe tettem a lábam és a kezem, majd nekidöntöttem a fejem a falnak. A csillagokat néztem. Mindig megnyugtatott, és elbűvölt. Ez a nap annyira nem úgy zajlott, mint ahogy szerettem volna. De ez egy tanulólecke volt, amit, azt hiszem, sosem fogok elfelejteni. A terveink nem mindig úgy alakulnak, mint ahogy azt elképzeljük és gyakran vissza is csapnak.

Ajtónyitódásra kaptam fel a fejem. Seth volt az, egy pléddel a kezében. Felém nyújtotta, én pedig elfogadtam.
- Köszönöm.

- Daisy! Szeretnék bocsánatot kérni tőled, nem viselkedtem egy jó baráthoz illően, sőt, még egy baráthoz illően sem. Nem akartalak megbántani, nem gondoltam volna, hogy ennyire kikészülsz majd a gyűrűd miatt.

- Nem készültem ki - néztem rá villámló tekintettel. - De nem is tapsikoltam örömömben. – Na jó, ez egy nagy hazugság volt. Igenis kikészültem, úgy éreztem, belehalok, ha nem találom meg. Ez az egyetlen olyan dolog, ami emlékeztet Rá. Csak ez maradt meg belőle. Nem tudom, mit csináltam volna, ha nem találom meg.

- Tényleg sajnálom! Meg kellett volna bízzak benned, de nem tettem. Soha többet nem lesz ilyen. Szeretném, ha a barátságunk olyan lenne, mint amilyen régen volt.

Nekem sem kellett több, megöleltem őt.
- Csak, hogy tudd, azért, mert most kibékültünk, még nem nézem jó szemmel a kapcsolatodat a húgommal.

Claddagh gyűrű