Boldog Új Évet!

Boldog Új Évet kívánok minden kedves olvasómnak. Köszönöm, hogy itt voltatok velem ebben az évben, remélem a jövőévet is együtt töltjük. :)

Meglepetés!

Ezúton szeretnék nektek ismét Boldog, Békés Karácsonyt kívánni! :)

Készültem egy kis meglepetéssel, remélem tetszeni fog nektek. :) És mielőtt remény éled benneteket, nem az Önzetlen szerelemhez kapcsolódik, de bízom abban, hogy Natalie és Matt barátságának története is tetszeni fog nektek. :)

Ezennel végleg lezárom A farkas nyomábant, remélem okoztam vele nektek néhány szép pillanatot. :)

Hallgassátok kedvetekre ;) 

Elnézést kérek az esetleges hibákért, most lettem kész, és szerettem volna minél hamarabb feltölteni.

Jó olvasást!

Egy barátság kezdete

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer megérem ezt a napot. Pontosabban azt nem, hogy Matt végre elszánja magát és lép. Mindig is magányos farkasként gondoltam rá, így különösen jól passzoltunk egymáshoz. Egészen idáig. Ez a nap, mindent megváltoztat, végérvényesen. 

Ahogy ott álltam, és őt figyeltem, az emlékképek megrohamoztak, akaratlanul is visszagondoltam, mi vezetett minket idáig. Mintha egy teljesen másik világba kerültem volna, a saját mozi szobámba. Fiatal voltam, harcias, határozott, és a múltam miatt igen antiszociálissá váltam. Mégis, amikor elsőnek pillantottam meg, úgy éreztem, mintha összekapcsolódtunk volna. Tudom, ez ostobaság, de így volt és így is van a mai napig. 

Épp az ebédlőben voltam, ahol a nagy adag rántott szeletemet rágcsáltam, amikor megszólalt a riadó. Olyannyira váratlanul ért a hang, hogy összerezzentem, és majdnem leejtettem a késem, de hála gyors reflexeimnek, időben elkaptam. Az amúgy néma étkezőben, kitört a káosz. Úgy értem, nekünk az volt, tekintetbe véve a helyzetünket. Katonák voltunk, nem futkároztunk fel-alá és sikoltoztunk, mint ahogy az emberek tennék, csak nyugodtan felálltunk, betoltuk a széket, és gyülekezni indultunk. Ez nálunk már a káosszal is felért. Szervezett csoport voltunk, egymás mögött haladtunk, míg el nem értük a Vezérlőt.

Sosem tudtam, honnan kaptuk a fülest, vagy hogy értesültek a vámpírok portyázásáról, de ha a riasztó megszólalt, az a küldetésünk kezdetét jelentette.  Aznap sem volt másképp, amikor először találkoztam Mattel. 

Alakot váltva futottunk, a falkám kíváncsian várta az utasításaimat, testem pedig fürdött az adrenalinban, pedig még a vámpír közelében sem voltunk. Éjszaka volt, így könnyen és észrevehetetlenül haladtunk a sötétségben, bár nem gondoltam volna, hogy bárki is észrevenne minket. Aznap egy harmincéves nő tettemét találtuk meg, és követtük a vámpír illatát, több száz mérföldön keresztül, megállás nélkül.

A falkatársaim elszántak voltak, veszélyesek, és kiszámíthatatlanok, amilyen egykoron én is. De akkor, amikor Mattel először találkoztam, végérvényesen megváltoztam. Egy régebbi rajtaütés során a szemünk előtt haldoklott egy kislány, akire egy vámpír támadt. Az érzéseim az ösztöneim elé kerekedtek, és védelmezően a kislány elé álltam, hogy a falkámtól megvédjem. Ugyan embereket nem öltünk, mégis úgy éreztem, meg kell védenem a gyermeket, és nem hagyhatom ott egyedül. Nem akartam ott hagyni a lényt. A falkám visszavonult, én pedig a kislány karját nyalogattam. Nem tudtam mit kéne tennem, a szívverése egyre lassult, és nem mertem egyedül hagyni, hogy segítségért rohanjak. A ruháját a fogaim közé szorítottam, és óvatosan kezdtem húzni magam felé, de láttam a lányon, hogy szenved, és hamarosan meg is halt. Ez volt az első alkalom, hogy megingottam, és nem a küldetésemre összpontosítottam. De a Matt-tel való találkozás hagyott rajtam igazán mély nyomokat.

A nő teteme nyomokat hagyott hátra, és nem volt nehéz dolgunk a vámpírok megtalálásával. Igen, többes számban. Nem sokszor fordult elő velünk, hogy egy alkalommal több vámpírral találjuk szembe magunkat, ugyanis köztudott, a vámpírok nomádok, és általánosságban egyedül élnek, és vadásznak. Akkor még nem is hallottam Cullenékről, el sem tudtam képzelni, hogy valaki olyan életmódot éljen, mint ők.

Amikor először megpillantottam őt, éreztem, hogy sosem fogom elfelejteni. Messziről éreztem a vér szagát, így társaimmal még gyorsabb tempóra váltottunk,s amikor lövés hangja csendült fel, mi figyelmeztetően vonyítani kezdtünk. Már messziről láttam, hogy ketten a földön fekszenek, mozdulatlanul, és egy férfi mindent megtesz, hogy a vámpírokat távol tartsa. Ijedt volt, és meg tudtam érteni, hogy miért. A vámpírok felénk fordultak, és neki ugrottam a hozzám legközelebb állónak. Szétváltunk, és egységesen ostromoltuk az ellenségeinket. Nem volt esélyük velünk szemben, ezt ők is tudták. Túl erőben voltunk…

A vörös hajú vámpír lábára mentem, fogaimat erősen vájtam a húsába, és sikerült annyira elterelnem a figyelmét, hogy Peck 8 Alfa elkaphassa, és megragadja a torkát. Furcsa késztetést éreztem, hogy a férfire pillantsak, és ahogy pillantásunk összekapcsolódott, megváltozott bennem valami. Akkor még nem tudtam, hogy a szemében magamat láttam, a saját torz tükörképem, akit megpróbáltam eltemetni, vagyis, akit megpróbáltak eltemetni. Talán ez volt az a pillanat, amikor magamra találtam, nem tudom biztosra. De éreztem, hogy egyek vagyunk, ezért nem tudtam elszakítani róla a pillantásom. Ugyanolyanok voltunk… Nem tudom ő mit látott bennem, a döbbeneten és a félelmen kívül, de meghúzta a ravaszt, és alig maradt időm arrébb ugrani. Figyelmeztetően felvontam az ínyem, hogy megmutassam neki éles fogaim, és amikor Fray 5 Gamma felnyüszített, a figyelmem a másik vámpírra összpontosítottam.

Wood 6 Echo – szólítottam meg a falkám egyik tagját, és megparancsoltam neki, maradjon Fray 5 Gammával. Megsebesült, és habár folytatni akarta a harcot, megtiltottam neki. Alfa voltam, kötelessége volt teljesíteni azt, amit mondtam. Körbevettük a vámpírt, aki kétségbeesetten pillantott körbe, valami kiutat keresve. Elrugaszkodott, és megpróbált felugrani az egyik fára, hogy elszökhessen előlünk, de Grey 3 Béta gyorsabb volt, fogait a lábába mélyesztette, és egy határozott mozdulattal rántotta le a földre, a falkánk közepébe. Egyszerre estünk neki, mint éhező ragadozók az elesett állatra. Ott téptük, ahol tudtuk, fogaink hangosan csattogtak a húsa körül.

Ijedten kaptam fel a fejem a zongoraszóra, és egy gyors pillantásra elszakítottam a tekintetem Mattről. A jól ismert indulóra halványan elmosolyodtam, és hálás voltam Edwardnak, hogy segít tökéletessé tenni legjobb barátom esküvőjét. Amanda felénk sétált, határozott léptekkel haladt előre, mosollyal az arcán. Gyönyörű fehér ruhát viselt, ami kihangsúlyozta darázs derekát, és dekoltázsát, szőke haja pedig szép csigákban hullott a vállára, szabadon. Amikor elsőnek láttam, nem tudtam mit gondoljak a lányról. Kedvesnek tűnt, de ugyanakkor ellenszenvesnek is. Úgy éreztem elveszi tőlem Mattet, és nem igazán örültem a kapcsolatuknak. Tudtam, hogy nem vagyok jó barátja, amiért ilyen dolgok jártak a fejemben, de nem tudtam mit tenni ellene. Azzal nyugtattam magam, hogy ez biztos a farkas énem miatt van, és hogy ebből kifolyólag mindent birtokolni akarok, de tudtam, hogy emögött kicsivel több áll. És most, ahogy Mattre pillantottam, összefacsarodott a szívem. Talán még életemben nem láttam ekkora mosolyt az arcán, ahogy leendő feleségét figyelte felé közeledni. Sugárzott az örömtől, kis szarkalábak terültek el az arcán, és a kis gödör az arcán, ami akkor jelent meg, ha mosolygott, engem is erre késztetett. 

Féltékeny voltam, bevallom. De nem tudtam mire. Szerettem Mattet, de nem szerelemmel. Nekem ott volt Emmett, aki a mindent jelentette nekem. Sosem gondoltam, hogy valaha egyszer ezt fogom gondolni, de megtörtént. A hónapok alatt valahogy egyre jobban beleestem. És ugyan még most sem szerettem volna férjhez menni, mégis irigykedve figyeltem azt a gyönyörű ruhát, a fátylat, és a gyomrom összezsugorodott, amikor Amanda édesapja lányára nézett, és csókot nyomott az arcára, miután az leemelte fejéről az átlátszó, fehér anyagot. 

Tekintetemet barátom felé fordítottam, és kissé meghökkentem könnyes szemeit nézve. Elbűvölte mennyasszonya szépsége, és azt kívántam, bár rám is így nézne egyszer Emmett. Megráztam a fejem, oldalra pillantottam, és barátom átható tekintetével találtam szemben magam. Elmosolyodtam, és rákacsintottam, majd ismét Mattékre fókuszáltam. Meglepődtem, amikor engem kért fel tanújának, és el sem tudtam volna mondani, mekkora megtiszteltetés is ez a számomra. 

Miután legyőztük a vámpírokat, a többiek Fray 5 Gamma segítségére siettek, én pedig biztosítottam őket, hogy gondoskodok a tetemekről. Pedig igazából csak arról szerettem volna meggyőződni, hogy a férfi jól van. Megrémülve nézett engem, és gyanítottam, hogy kifogyott a tára, fegyvere ugyanis a földön hevert, hasznavehetetlen volt. Miután megbizonyosodtam arról, hogy társaim kellően messze vannak, közelebb mentem, óvatos léptekkel. Lefékeztem, amikor hátrálni kezdett, és olyat tettem, amit még soha eddigi életemben, amire ha fény derült volna, likvidálnak. Alakot váltottam egy halandó előtt.

Tekintetemet a földre szegeztem, és még így is hallottam, ahogy a tüdejében rekedt a levegő. Felpillantottam, és álltam a tekintetét. Legalább nem kiabált, már ezt is értékeltem.

- Sajnálom a veszteségét – mondtam, s hangom szokatlanul karcos volt, mintha hónapok óta egy szót se szóltam volna. Igazából azt sem tudtam, hogy mi ütött belém, mintha önálló életre keltem volna. Nem akartam átváltozni előtte, beszélni sem, mégis megtettem, ennél sokkal többet is.

Összeszorította az ajkát, és bólintott, mintha itt sem lenne. Éreztem a fájdalmát, és nem tudtam mit tegyek. Mit mond vagy tesz ilyenkor az ember?

- Van öngyújtód? – kérdeztem inkább, és rájöttem, biztosan nem ezt, de szavaimat már nem tudtam visszaszívni…

Megrázta a fejét, és hangosan felsóhajtottam. Pedig mennyivel könnyebb lett volna! A kiképzésünk alapja arra épült, hogy bármilyen közegben megálljuk a helyünk, így semmilyen nehézséget nem okozott, hogy tüzet csiholjak, és mivel száraz tűzifa dögivel volt az erdőben, hamar máglyára vetettem a vámpírok maradványait, még mielőtt életre keltek volna. Sosem láttam még megtörténni, el sem tudtam képzelni, hogy is működik, de nem akartam kockáztatni. 

Tanácstalanul pillantottam körbe, és megköszörültem a torkom.

- Jól vagy? – tettem fel a számomra fontos kérdést, mire bólintott, és felém nyújtotta az ingét. Csak akkor döbbentem rá, hogy eddig meztelenül tébláboltam előtte, bár engem ez cseppet sem zavart. Alakváltó voltam, ez része az életemnek. Azért mégis elvettem tőle, és begondoltam. Leültem mellé a földre, tisztes távolságban, és magam alá húztam lábaim. Akkor tűnt fel, hogy a bal combom vérzik, de nem foglalkoztam vele. Letöröltem a vért az ingem ujjával, és figyeltem, ahogy egyre kisebb-és kisebb lesz. Nem volt teljesen igazam, amikor a férfi meglőtt. Elugrottam, de a töltény még így is súrolta a lábamat. 

Óvatosan a férfi felé pillantottam, aki megütközve nézett engem. S később is, teljes nyugalommal hallgattam végig a kiborulását. Azt hiszem, pár évvel ezelőtt én sem hittem volna a természetfeletti létezésében. 

Ezek a gondolatok száguldoztak végig az elmémben, ahogy őket figyeltem, és Matt felé nyújtottam a gyűrűt. A szemembe nézett, és eszembe jutott az összes közös emlékünk, a barátságunk kezdete. Elmosolyodott, de észrevettem egy pillanatra a szomorú csillogást a szemében, de úrrá lett rajta, és amolyan baráti gesztussal végigsimított a karomon. Erőnek erejével próbáltam a pap szavaira koncentrálni, nem sok sikerrel.

Szó szót követett, és mivel muszáj volt valahogy megmagyaráznom a történteket, kiböktem az igazságot. Elmondtam, hogy alakváltó vagyok, és hogy akik rátámadtak, vámpírok voltak. Ezt a hírt senki sem kezelné jól… Akkor vesztette el az édesanyját, és a húgát, ez senkinek sem lehet könnyű. Vagyis, ezt hallottam. Én már arra sem emlékeztem, milyen érzés volt, amikor árvaházba kerültem, nem hogy arra, milyen az, ha elvesztek valakit. 

- Igen – hallottam meg a bűvös szót, és felkaptam a fejem. Létezik, hogy lemaradjak az egészről úgy, hogy jelen voltam? A legjobb barátom esküvőjéről? Segélykérően pillantottam körbe kamerák után kutatva a szememmel, és megnyugodva tapasztaltam, bármikor visszanézhetem ezt a fontos eseményt.

***

Idegesen tördeltem a kezem a pohárköszöntők alatt. Tudtam, hogy illik nekem is mondani pár kedves szót az ifjú pár számára, és bármennyire próbáltam megírni egyet, képtelen voltam rá. Emmett a megmondhatója hány álmatlan éjszakám volt emiatt, és hány piszkozat landolt végül a kukában. Egy fél erdőt biztos kiirtottam…

Végül erőt vettem magamon, és arra gondoltam, majd lesz valahogy. Mattnak azt is értékelnie kéne, hogy megpróbáltam.

- Azt hiszem, mindenki tudja rólam, hogy nem vagyok a szavak embere, és habár rengeteget gondolkoztam, semmi frappáns nem jutott eszembe, ezért rögtönözök, és szeretném megemlíteni megismerkedésünk pillanatát. – Matt egy pillanatra megdermedt, és szorosabban markolta a pezsgős poharat, de nem foglalkoztam vele, ebben profi voltam. – Akkoriban más világban éltem, sok mindent nem érettem magam körül. Magányos voltam, anélkül, hogy erre ráeszméltem volna. Aztán megismertelek, és minden megváltozott.  Minden magam köré emelt fal megingott, és megkérdőjeleztem a sorsom, az életem. Te tettél igazi harcossá, egy túlélővé. Értelmet adtál az életemnek, amit nem tudok kellően megköszönni neked. Itt vagyok most, olyan emberekkel körülvéve, akiket tisztaszívemből szeretek, és akik viszont szeretnek engem, vagyis merem remélni – pillantottam huncut mosollyal Emmett felé, majd ismét Mattre néztem. – Megváltoztattál, megtanítottál arra, hogy jobb ember legyek. Vagyis, csak próbálkoztál, útközben talán felhagytál vele, és nem is hibáztatlak érte, de sokat köszönhetek neked – folytattam, és kissé megkönnyebbültem, ahogy a vendégsereg elnevette magát. – Ott voltál, amikor szükségem volt rád, és én is mindig ott voltam, ha kellettem neked, hogy visszatérítselek a helyes útra, hiszen ez a testvérek dolga, nem? A lényeg a lényeg, hogy örülök a boldogságodnak, a boldogságotoknak – pillantottam Amanda felé, és sűrűbben kellett pislognom, hogy visszafojtsam könnyeimet. – Én… - megköszörültem a torkom, és türelmetlenül pillantottam oldalra, arra várva, hátha valaki félbeszakít és megkegyelmez nekem, de mindenki kíváncsian nézett. – Én csak szeretném, ha tudnád, hogy te vagy a legjobb dolog az életemben, mert ha te nem lennél, én… sehol sem lennék. Nem találtam volna barátokra, és szerelemre – mondtam, és jólesően bújtam bele Emmett ölelésébe. – Tudod jól, hogy nem vagyok vallásos, de ha rád gondolok, mindig az jut eszembe, milyen bőkezű volt velem Isten, és milyen kinccsel adományozott meg. Mindig melletted leszek, és bármit megtennék érted, kerüljön az akármibe. – Az életembe, fejeztem volna be, de tudta jól, hogy mit akarok mondani. – Szóval, én csak hálás vagyok mindenkinek, és neked is Amanda – pillantottam rá, és halkan szipogni kezdtem. – Boldoggá teszed Mattet, ami nekem több mint elég. Tudom, hogy a családja örömmel itt lenne ezen a napon, de… én… itt vagyok helyettük, és gratulálok nektek, teljes szívemből – csuklott el a végére a hangom, bármennyire igyekeztem uralkodni magamon. – Az ifjú párra, vagy mi a szösz! – emeltem fel a poharam, s az utolsó szavakat csak suttogtam. A filmekben mindig ezt mondják, de még sosem voltam igazi esküvőn, talán ezért volt rám ilyen nagy hatással ez a mai nap. 

Matt meghatódva pillantott rám, mire zavartan legyintettem és fordultam el tőle. Szó szerint bőgtem, és ehhez nem voltam hozzászokva.

- Sosem láttalak még sírni – suttogta a fülembe Emmett, kissé hökkenten, mire vállon csaptam. 

- Jaj, hagyj már – morrantam fel, miközben könnyeimet törölgettem, és mély lélegzetet vettem, hogy megnyugtassam magam. – Jól jegyezd meg ezt a pillanatot, mert soha többet nem fogsz tőlem ilyet látni – szóltam kissé vidámabban, és játékosan a bordái közé túrtam az ujjam.

- Tudod jól, hogy nem vagyok csikis – mondta vidáman, de azért lefogta ujjaimat, és másik kezét a derekam köré helyezte.

- Mindig megér egy próbát – vágtam rá, és tenyeremet készségesen a vállára helyeztem, és táncolni kezdtünk, megfeledkezve a külvilágról. A számomra oly fontos szemekbe néztem, és felforrósodtam. A tekintete égetett, és jóleső bizsergés járta át a testem az érintésétől. Ő vezetett a lágy ütemre, és készségesen közelebb simultabb hozzá, fejemet a mellkasára hajtottam, és biztonságban éreztem magam. Ha tehettem volna, sosem mozdultam volna el tőle, olyan tökéletes volt ez a pillanat. A mi pillanatunk.

Nem tudom hány számot táncoltunk végig, teljesen elvesztem Emmett pillantásában és csókjaiban, ám amikor egy ismerős, meleg érintést éreztem meg a karomon, mosolyogva szakadtam el tőle, hogy Mattre pillantsak. 

- Felkérhetem egy táncra? – kérdezte illedelmesen Emmettől, aki mosolyogva pillantott, és a következő pillanatban már a táncparkett közepén volt, és határozott léptekkel haladt az ara felé, hogy jól megpörgesse. Ez az én Emmettem. 

- Jól nézel ki – dicsértem meg mosolyogva, és való igaz, fantasztikusan festett. Jól állt neki a fekete öltöny, de a mosolya tette tökéletessé.

- Te pedig gyönyörűen festesz. A barátod egész nap, le sem tudta venni rólad a tekintetét – felelte, és elnevettem magam. Alice választotta ki nekem ezt a vérvörös színű ruhát, mély V kivágással, és jól éreztem benne magam. 

- Köszönöm – válaszoltam, és közelebb simultam hozzá. – Ne haragudj a köszöntőm miatt, kicsit érdekesre sikeredett. Sosem csináltam még ilyet, nem tudtam mit kellene…

- Ne butáskodj, tökéletes volt, ez volt a legjobb köszöntő, amit valaha hallottam – szakított félbe, és egy pillanatra elengedte a derekam, hogy egy kósza hajtincset a fülem mögé túrjon. Nem hittem neki, de nem érdekelt. – Tudod, te is sokat jelentesz nekem. A barátságunk, és nagyon hálás vagyok, amiért itt vagy ma velem, életem egyik legfontosabb eseményén.

- Bármikor – kacsintottam rá, és szorosan magamhoz öleltem, nem akartam, hogy észrevegye, bekönnyeztem. – Egyébként, minden szavamat komolyan gondoltam. Nélküled nem lennék itt, még most is olyan lennék, mint a többiek…

- Nem lennél olyan. Tudod, sosem beszéltem neked arról, honnan jött a bátorság, hogy egy farkas lánnyal barátkozzak. Amikor megpillantottalak titeket, téged és a falkád, arra gondoltam, most meghalok, és nekem végem. De amikor rám néztél, megdöbbentem a szemedtől, amelyből sugárzott az élet, az értelem, és még valami más, amit nem tudtam megfejteni. Már a pillantásodból tudnom kellett volna, hogy több vagy.  Más voltál, mint ők, ezt már az elején láttam. És megmentettél engem, annak ellenére, hogy rád lőttem – elmosolyodtam az emléktől, és letöröltem egy könnycseppet. Megmentettél minden létező módon, és velem voltál a legsötétebb pillanataimban, osztoztál a gyászomban, és ezt sosem fogom elfelejteni.  Az, hogy akkor megismertelek, az egyik legjobb dolog volt az életemben. És habár voltak hullámhegyek és völgyek a kapcsolatunkban, mindig kitartottunk egymás mellett.

- Ki – suttogtam, és ismét a múltba merengtem. Nem tudtam elszakítani a gondolataimat Mattről, a férfiról, akinek megmentettem az életét. Féltem, hogy elárulja a titkom. persze tudtam, hogy senki sem hinne neki, de rendőr volt, és a vezetőség minden rendőrségi jelentést figyelemmel kísért. Szerettem volna teljes mértékben bízni benne, de ez nem olyan dolog, ami azonnal kialakul. Lépésről lépésre építettük fel.

Sokszor találkoztunk, a küldetéseim végeztével mindig felkerestem, hogy megnézzem, hogy van.

- El akarok szökni – nyögtem ki egyszer, amikor a sötét lakásban ücsörögtünk. 

- Mi tart vissza? Farkas vagy, a szabadság és az élet előtted áll – mondta, és zavartan pillantott rám. – Mi az? – kérdezte, és elmeséltem neki mindent. A múltam, hogy hogyan lettem farkas, és hogy mire neveltek minket. Talán ez fűzött össze minket még jobban. Ezután mindig a segítségemre volt, együtt terveltük ki a szökésemet…

 Felrohant az emeletre, és egy régi telefont nyomott a kezembe, mire értetlenül pillantottam rá.

- Hogy el tudjalak érni, és hogy meg tudjuk osztani a fejleményeket akkor is, ha nem vagy a közelben – mondta, és furcsa grimaszt vághattam, mert elnevette magát.

- Nem lehet telefonom, nem lehet semmilyen személyes tárgyam, te is jól tudod. Ha megtalálják, kapcsolatba hozhatnak veled. Matt, nem derülhet ki, hogy ismerjük egymást. Nem derülhet ki, a te érdekedben sem – vágtam rá, és kezemet az övére simítottam, hogy meggyőzzem igazamról.

Rendőr vagyok, tudom, mit csinálok. Ami pedig téged illett, te vagy a legravaszabb nő, akivel valaha találkoztam. Keress neki egy jó rejtekhelyet, és ne mond el senkinek – felelte, azzal a kezembe adta a töltőjét is. Habozva bólintottam, és úgy szorítottam magamhoz a telefont, mintha az életem múlna rajta. 

- Nem fogom hagyni, hogy bármi bajod essen. Kiszöktetünk, és soha nem kell miattuk aggódnod. De egy kicsit még ki kell tartanod, nem kapkodhatjuk el, érted? – kérdezte, és határozottan bólintottam. 

Ha elkapnak, mindkettőnkkel végeznek – mondtam volna legszívesebben, de tudtam, neki is ez jár az eszében. Valamit azonban muszáj volt elmondanom, nem fojthattam vissza.

- Biztos vagy benne? Nem akarlak veszélybe sodorni, nem akarom, hogy miattam mindent elveszít s – mondtam, és a szemébe néztem, a jelet kutatva, ami a legkisebb habozásra utalna, de nem találtam.

- Mindig téged választalak, sosem hagylak magadra – mondta akkor, és megcsókolt. Annyira ledermedtem, hogy egy hosszú pillanatig csak mozdulatlanul ültem, végül utat engedtem neki, és visszacsókoltam. Ez volt az első, igazi csók az életemben, hiszen miután kikerültem az árvaházból, katonának neveltek, minden érzelem vagy testi vágy nélkül.

Életem egyik legszebb pillanata volt, mégis elhúzódtam tőle. Ezt nem tehettük.

- Mennem kell – szóltam megtörten, és kinyitottam a szemem. A tekintete perzselt, és legszívesebben itt maradtam volna, de nem tehettem. – Nem jöhetnek rá, hogy itt vagyok – folytattam, és levettem a Mattől kapott göncöket, és alakot váltottam. A lábamhoz erősítette a telefont és a töltőt, és még egyszer utoljára hozzádörgölődtem, majd elfutottam.

Hosszú időn keresztül tervezgettünk, végül csak a szerencse állt a mi oldalunkra, és segített megszöknöm. Első dolgom az volt, hogy Matthez menjek, de tudtam, nem maradhatok ott. Sokszor jártam küldetés során azon a környéken, és tudtam, kerestetni fognak. Minél messzebbre kellett mennem, távol a társaimtól, akik megtalálhatnak. 

Ezt követően a kettőnk között kialakulóban lévő románc megszakadt, és külön éltük az életünk, mégis mindennap beszéltünk. Örültem, hogy a baráti kapcsolat nem szakadt meg, talán erősebb is lett, s boldog voltam, hogy nem léptük át azt a bizonyos határt, pedig akkoriban minden vágyam az volt, hogy vele lehessek. De azt hiszem, mindketten rájöttünk, ez nem lenne helyénvaló. Mindig a segítésemre volt, akárhányszor a nyomomra bukkantak, ő készen állt segíteni, bármiben. És az idők folyamán a kapcsolatunk szorosabb, belsőségesebb lett, mindent megbeszéltünk…

- Na, állj be a sorba. – Matt hangja hirtelen szokatlanul élesnek hatott, de sikerült visszaterelnie a gondolataimat a jelenbe. – Amanda mindjárt elhajítja a virágcsokrot. Van egy olyan érzésem, hogy Emmett szeretné, ha megkaparintanád – mondta vidáman, és óvatosan Emmett felé sandítottam. Tisztában voltam azzal, hogy hallotta mindegy egyes szavát, mégsem nézett ide, de tudtam, most még jobban hallgatózik…

- Ha lehetne, inkább külső szemlélőként szeretném nézni ezt az egészet. Tudod, kicsit még mindig antiszociális vagyok, ráadásul nem fogok egy nagy rakás gazért harcolni. Ez az első esküvőm, és szerezném… szeretnék szemlélődni – mondtam mosolyogva, és huncut mosoly jelent meg az arcán. Nem bírtam ki, hangosan felnevettem.

- Mi van? – kérdeztem tőle, és szemöldökömet gyanakodva vontam össze. – Mi jár a fejedben? Mit tervezel?

- Semmit, semmit – mondta nevetve, és elengedett. Hátrébb léptem, és felsóhajtottam.

- Tényleg sok boldogságot kívánok nektek. – Ujjaimmal megengedtem magamnak, hogy óvatosan végig simítsak az arcán. Behunyta a szemét egy rövid pillanatra, és amikor kinyitotta, láttam rajta mennyire szeret. Sugárzott a tekintetéből. 

- Mindig téged választalak, sosem hagylak magadra – szólt, és egy rövid pillanatra a torkomra fagyott a szó, azok a fránya könnyek megint megjelentek az arcomon, semmit sem tehettem ellenük. Annyival másabb volt a jelentése, mint amikor először mondta, és megdöbbentett, hogy emlékszik rá. Igen, ez a tökéletes barátság. 

- Ezek az esküvők nem tesznek nekem jót, inkább menj – löktem arrébb gyengéden, és tekintetemmel Emmettet kerestem. Felragyogott a szemem, ahogy megpillantottam, és egyszerre indultunk el egymás felé. Szorosan a karjaiba bújtam, lehelete csiklandozta a nyakam, és egész testem libabőrös lett. Alig vártam, hogy végre kettesben lehessünk a szobánk magányában. – Szeretlek – suttogtam a fülébe, és szorítása még erősebb lett a derekam körül. 

Nagy női sereg támadt a Cullen villa kertjében, és igyekeztem minél távolabb kerülni, de Emmett kérésére közelebb araszoltam, és Bellával úgy néztünk ki, mintha mi is a virágcsokorra pályáznánk. A lány legalább annyira zavarban volt, mint én, és erről akaratlanul is, de eszembe jutottak a régi tesi órák. 

Még most is ember, de kitűzték már az esküvőjük időpontját, és tudtam, Bella hamarosan vámpír lesz. Furcsa volt arra gondolnom, hogy a lány, akit ügyetlenségéről ismertem meg, hamarosan olyan reflexekkel fog rendelkezni, mint az összes többi vámpír. Az biztos, hogy hozzá kell majd szoknom.

Amanda hangosan számolt vissza, és idegesen fordultam körbe. A Cullen lányok is beálltak a sorba, és láttam rajtuk, ők is igyekszenek elkapni, mint az összes többi lány, rajtam és Bellán kívül. Oldalra fordultam, Emmett mosolyogva nézett engem, és én is elmosolyodtam.

- Három, kettő, egy… – kiáltották a nők, és Amanda erőből hajította el a virágcsokrot, ami tőlem alig pár lépésnyire landolt, szinte az orrom alatt hevert. Bellával megilletődve pillantottunk egymásra, aztán ismét Emmett tekintetét kerestem. Éreztem a pillanat súlyát, és szívem sebesebben dobogott. Mit akarok? Szeretnék valaha hozzámenni Emmetthez? – kérdeztem magamtól, és amikor egy nagy darab nő a virágom felé lendült, hirtelen léptem én is előre, és ragadtam meg. Egy pillanatig farkasszemet néztem vele, aki majdhogynem meghunyászkodva hátrált el tőlem. Nem akartam megijeszteni. Vagyis, ennyire…

Csak akkor döbbentem rá, hogy a csokor a kezemben van, amikor a többiek éljenezni kezdtek. Az ajkamba haraptam, és mosolyogva pillantottam Emmettre. Az arckifejezése meggyőzött, hogy helyesen cselekedtem, nekem pedig nem kellett több. Ha Emmett itt helyben megkér, igent mondanék neki – döbbentem rá, és a karjaiba vetettem magam, hogy megcsókoljam. 

- Szeretlek – suttogtuk egyszerre, és ajkamat az övére tapasztottam.

The End

Önzetlen szerelem – 13. fejezet

Sziasztok!

Ezúton szeretnék nektek Békés, Boldog Karácsonyt kívánni! Nagyon szeretlek titeket, és örülök, hogy már ennyi ideje velem vagytok! Érezzétek jól magatokat a szeretet ünnepén. :)

Jó olvasást!

Rossz napok

A Cullen házban voltam, egy számomra eddig ismeretlen szobában. Annyi sokk érhetett a mai nap, hogy arra sem emlékszem, hogy kerültem ide.  Teljesen kábult voltam, Carlisle kérdéseire is csak alig bírtam válaszolni. Az irodájába vitt, és ellátta minden egyes sérülésemet. Eltört pár bordám, kificamodott a vállam és elég durva égési sérüléseket szereztem, ami sajnos örökre nyomott hagyott rajtam, emlékeztetve hibáimra, és Alice halálára. Barátnőm elvesztését azt hiszem, sosem fogom tudni feldolgozni és megbocsátani magamnak. Ismét könnyek szöktek a szemembe, pedig annyit sírtam az elmúlt pár órában, hogy azt hittem, már képtelen vagyok rá.

Ha nem lettem volna jelen az erdőben, egyszerűen nem hittem volna el, hogy ezt történt, hogy Alice végleg elment. De ott voltam, láttam az egészet, éreztem a szenvedését és a félelmét, hiszen láttam rajta. 

Komótosan ballagtam le a nappaliba, miután megágyaztam és úgy hagytam a szobát, mint ahogy beléptem. A történtek után nem akartam itt lenni, nem akartam, hogy engem lássanak. A személyt, aki miatt meghalt a lányuk, testvérük, nagynénjük, vagy a szerelmük. Nem érdemeltem meg a történtek után, hogy törődjenek velem. 

Ugyan folyton azt mondogatták, nem az én hibám, ami történt, nem hittem nekik. Csak azt akarják, hogy ne érezzem rosszul magam, de hazudnak saját maguknak. Minden miattam volt, és csak Jasper merte megmondani a véleményét. Akkor, ott az erdőben, megtört bennem valami. Egy utolsó féregnek, egy gyilkosnak éreztem magam az ő szemén keresztül. 

Mindenki felém kapta a fejét, ahogy leértem a lépcsőn. Esmé tekintetét látva összeszorult a mellkasom. Ha tehetné, órákig bőgne, és most kisírt szemmel nézne rám, de hát a vámpírok képtelenek rá. De akkor, ott az erdőben, mégis úgy tűnt, hogy Alice sír…

Kinyitottam a számat, hogy elköszönjek tőlük, hogy még egyszer bocsánatot kérjek, hogy bármit is mondjak, de nem tudtam. Képtelen voltam egy értelmes mondatot, vagy akár egy szót is kinyögni. Könnybe lábadt a szemem, és elnéztem róluk. A házat egészen rendbe pofozták, de alig volt bútor a földszinten. Amikor idejöttem, hogy segítsek nekik, láttam a véres csatát, de itt hagytam őket. Alice egyedül volt, neki kellett volna segítenem. Nem tudtam, hogy mennyire fognak boldogulni, de nekik mégis csak több esélyük volt. Amikor idehoztak, minden romokban állt, úgy nézett ki a villa, mintha kitört volna a harmadik világháború. Amíg én önmagamat sajnáltattam, ők rendbe pofozták a házat. Szánalmas vagyok.

- J… Jasper? – hangom rekedt volt, halk és erőtlen. Nem tudtam miért ez volt az első kérdésem, de ez csúszott ki ajkaim közül.

- Nem tudjuk. Azt hiszem elment valamerre, hogy kiszellőztesse a fejét és feldolgozza… feldolgozza Alice halálát – mondta Edward, és megköszörülte a torkát. Tudtam, hogy mennyire közel állt Edward és Alice egymáshoz, és a mellkasomban még nagyobb fájdalmat éreztem. Miért nem öltek meg? Hiszen elvettem az életét. 

Megdobbant a szívem, amikor egy szellem körvonalát pillantottam meg magam előtt. Ajkam kissé elnyílt, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Azt akartam, hogy hagyjon békén.

- Adne – hallottam meg anyám hangját, és a sírás mintha a torkomat is összeszorította volna. Ijedten kezdtem hátrálni, amikor felém közeledett. Hallottam, hogy a többiek a nevemet szólongatják, de képtelen voltam reagálni rájuk. – Adne – szólított meg ismét lágyan, és elszakadt a cérna.

- Menj el. Tűnj el innen és hagyj békén – ordítottam magamból kikelve, le sem véve a szememet anyámról. 

- Ariadne kincsem, ne csináld ezt. Beszéljünk róla, beszéljük meg. 

- Nincs miről beszélnünk. Már nincs. Kértelek, hogy áruld el, kértelek, hogy beszéljük meg, de nem engedted. Megint cserbenhagytál. Ha elmondtad volna, ha elmondtad volna mi… – A hangom elcsuklott, és heves remegésbe kezdtem, ahogy közelebb lépett felém, kinyújtott karokkal.  – Hagyj békén, tűnj el innen és az életemből is – kiáltottam, és kiviharoztam a lakásból. Nem akartam egy légtérben lenni az anyámmal. Ha segített volna, nem történt volna meg mindez, nem halt volna meg Alice, és most nem gyászolnánk mindannyian. 

Az erdőbe vetettem magam, és egyenesen futni kezdtem, abba az irányba, amelybe a házunkat sejtettem. Nem voltam jó állapotban, ötven méter után lihegni kezdtem, mintha tíz kilométert futottam volna, de nem álltam le. A könnyeim patakokban folytak, és folyton elvágódtam vagy megbotlottam, de talpra álltam, és ismét rohanni kezdtem. Úgy éreztem, a belsőm mindjárt felrobban, feszített, mintha satuba szorították volna. Hirtelen fékeztem le, és néztem körbe. Az erdő sötét volt, a madarak csicsergése zihálásommal párosult, az egész egy horror filmbe illő jelenet volt. Felordítottam a fájdalomtól, amit éreztem. Olyan hangosan üvöltöttem, amennyire csak tudtam, s éreztem, hogy az erőlködéstől a fejem is elvörösödött, és kidagadtak az erek a homlokomon. Ki kellett adnom magamból a fájdalmat, amit éreztem. 

Hangosan lihegtem, és az erdő elnémult körülöttem. Legszívesebben lerogytam volna a földre, és magzatpózban hevertem volna az erdő közepén, órákig, magányosan. De erőt vettem magamon, megtöröltem könnyáztatta arcomat és hazafelé futottam. Nem érdekelt, hogy a többiek otthon vannak-e vagy sem, nem érdekelt, hogy észrevesznek-e és lebukok. Semmi sem érdekelt. Felvágtattam a lépcsőn, hangosan csaptam be magam mögött az ajtót, s miután elfordítottam a kulcsot a zárban, a sötétítőt is elhúztam. Eszembe jutott, hogy alig pár órája Alice a szobámban keresett. Itt volt utoljára, mielőtt meghalt volna.

A szatyrokba, és a dobozokba rúgtam bele, amit nemrég kaptam tőle. Levertem mindent az asztalomról, egyszerűen csak törni, zúzni akartam. Kirántottam az ágy matracomat, és megpróbáltam olyan messzire hajítani, amennyire csak tudtam, ám az nehezebb volt, mint számítottam, s a lendülettől előre estem, de még idejében sikerült megtámaszkodnom. Felszisszentem a csuklómat ért fájdalomtól, és a szobám sarkáig hátráltam. Felhúztam lábaimat, átkaroltam őket, és idegesen ringatóztam előre-hátra, mintha megőrültem volna. És talán nem is álltam tőle olyan messze. Újra-és újra lejátszódott előttem minden, ami az erdőben történt. Amit Eric mondott, amit a vámpírok tettek a barátnőmmel, a félelem a szemében, majd a beletörődés. Hirtelen ötlettől vezérelve álltam fel, és léptem a ládámhoz. Gyakorlott mozdulattal nyitottam fel a tetejét, és pakoltam ki belőle mindent, ami kellhet. 

Még sosem idéztem szellemet, azonban most készen álltam rá. Beszélnem kellett Lyndsy-vel, tudnom kellett, miért történt ez az egész. Azt akartam hallani, hogy neki semmi köze ehhez az egészhez, amit Eric mondott mind hazugság volt, egytől egyik. 

Ahogy magam köré helyeztem a gyertyákat, undorodva húztam lejjebb a kardigánomat. Ugyan be volt kötözve a kezem, és nem láttam rajta a tűz okozta hólyagokat, mégis undorodtam. Rossz volt a tenyeremre, az alkalomra pillantani. Nem tudom, hogy elővigyázatosságból fogtam-e fel a hajamat, de megtettem. Az erdőben megpörkölődött, és most, hogy magam köré helyeztem a gyertyákat, kicsit féltem. Nagy levegőt vettem, behunytam a szemem, és csak akkor nyitottam ki, amikor meghallottam, hogy a kanócok lángra kaptak. Nem tudtam, hogy helyes dolog-e az, amit teszek, de már nem hátrálhattam meg.

Magam elé képzeltem vidáman csillogó kék szemét, a lágy, barna fürtöket, és a kedves hangját, amivel mindig meg tudott nyugtatni. Aztán, megijedtem és dühös lettem…

Mégsem voltam felkészülve rá, nem akartam őt látni. Eloltottam magam körül a gyertyákat, és kapkodva vettem a levegőt. Nem akarom őt látni, soha többet. Nem akartam a magyarázatát hallani.

Nagy nehezen felemelkedtem a földről, és körbepillantottam a szobámban. Kész káosz volt a kis helységben, mintha közelharcba keveredtem volna valakivel. A szatyrokhoz és dobozokhoz léptem, amelyeket Alice-től kaptam. Alice – gondoltam barátnőm nevére, és könnybe lábadt a szemem, de kipislogtam könnyeimet. Begyűrtem őket a szekrényembe, és mielőtt kiestek volna, becsuktam az ajtaját. Máris elfogadhatóbban festett a kis szobám, amely valamilyen szinten a menedékem volt, de nem volt erőm ahhoz, hogy még jobban helyre pofozzam.

Befeküdtem inkább az ágyamba, szorosan magamra húztam a takaróm, és sikerült nagy nehezen  álomba merülnöm, csakhogy közel sem voltak kellemes álmaim. Számíthattam volna arra, hogy a tudatalattim még alvás közben is kínozni fog.

Dühösen nyitottam ki a könyvemet, elővettem a ládámból egy mozsarat és néhány szárított növényt, amiről azt sem tudtam, mi mire való. De korábban láttam egy jó altató hatású keveréket, és azt gondoltam, tökéletes lesz, ha aludni is szeretnék. Részletesen leírta a könyv, miből mennyit tegyek, hogy készítsem el, és rajzokkal illusztrálták a hozzávalókat. Piskóta lesz – gondoltam magamban, és megdörzsöltem a szemem. Minden vágyam az volt, hogy végre nyugodtan alhassak.

Kamilla, fehér ürömfű, galagonya – mondtam hangosan az összetevőket, miközben a mozsárba dobtam őket, de néhánnyal ugyancsak meggyűlt a bajom. A képek annyira rossz minőségűek és régiek voltak, de a végén elégedettséget éreztem. Az első főzetemet ép az imént készítettem el, nem törtem el semmit és nem is robbant fel semmi. Leosontam a konyhába, hogy elkészítsem a főzetet, és miután megittam, bedőltem az ágyba. Nem tudom, hogy mennyi ideig aludtam, de a rémálmok most sem kíméltek. Arra gondoltam, talán több idő kell, míg érződik a tea hatása. A hétvégém nem telt másképp. Folyton teát ittam, de a rémálmok még így is a tudatomba férkőztek, mégis nyugodtabbnak éreztem magam a löttytől, fáradtnak és álmosnak. Hatott a tea, csak nem úgy, ahogy vártam. Van ennek valami értelme?

Nem tudtam, de Vasárnap este, miután beszamárfüleztem a könyvemben a tea receptjét, bepakoltam a táskámba, és arra gondoltam, talán valamelyik összetevőből kevesebbet tettem bele. Mivel lejárt a büntetőm, az elzárásnak vége, holnap már iskolába kell mennem. Nem volt energiám a holnapon gondolkozni, beálltam a zuhany alá, meg mostam a hajam és a fogam, majd bedőltem az ágyba. Mivel az egész hétvégét átaludtam, Vasárnap már nem is mertem a főzetemből inni, féltem, hogy esetleg a volán mögött is elalszom, az álom azonban így is a szememre jött egy idő után.

A Hétfő reggelem kissé nehezen indult. Rémálmaim voltak, ismét. Azt hiszem, meg sem kellett volna lepődnöm ezen, már kezdtek természetessé válni az életemben. Majdhogynem ébren is rémálmok gyötörtek. Lezuhanyoztam, hajamat szoros kontyba fogtam, és a szobám felé vettem az irányt. Nem tudtam, hogy mit kéne felvennem. Az új ruháim folyton Alice-re emlékeztettek, legszívesebben kidobtam volna őket vagy elajándékoztam volna, de olyan nagy szeretettel kaptam őket, hogy nem volt szívem megtenni, és Alice emlékébe taposni. Egy kék hosszú ujjú felsőt vettem fel, hogy takarja égési sérüléseimet, és egy farmert. Olyan voltam, mint mindig. Egyszerű és megtört, de próbáltam elrejteni, ahogy mindig is tettem. Ahogy a tükörbe pillantottam, elfintorodtam. Eltelt több mint egy hét, és a monokli még mindig az arcomon virított. Engem ugyan nem zavart, de azért azt nem akartam, hogy a többiek lássák. Ugyan a napok teltével halványabbá vált, én még most is láttam. Leengedtem inkább a hajam, és a konyhába siettem. Elvettem egy almát a konyhapultról, hogy valami mégis legyen nálam, de nem voltam éhes, alig ettem a napokban. Egyszerűen magamra sem ismertem, a lányra, aki evett, ha szomorú volt, ha boldog volt, ha unatkozott… És most, minden falat maga a pokol volt. 

Beültem a kocsimba, és a suli felé vettem az irányt. Bekapcsoltam a rádiót, és tekintetemet előre szegeztem. Képtelen voltam az utóbbi időben az erdőre pillantani, kerültem a természet minden formáját. Kissé a műszerfal felé hajoltam, hogy állomást váltsak, ugyanis a sok hirdetés és reklám az agyamra ment. Amikor felpillantottam, bevágtam a satuféket. A szemembe könny szökött, és verejtékcsepp gyöngyözött a homlokomon. Csak egy pillanatra, de mintha őt láttam volna. Mintha Alice nézett volna engem, közvetlen közelről. A semmiből került elő, és eltűnt, minden figyelmeztetés nélkül. Nem tudtam mit gondoljak. Megráztam a fejem, és a kormányt kezdtem indulatosan csapkodni.

Csak képzelődtem. A kialvatlanság gyakran okoz ilyen hallucinációkat. Alice nem lehetett itt szellemként, nem, hiszen jó pár napja már anyát sem láttam, amit nem is bántam különösebben, még most is mérges voltam rá. Nem is tudtam szavakba önteni az érzéseimet, amit vele kapcsolatban éreztem. Minden olyan kusza volt.

Beléptem az iskolába, az ismerős falak között járkáltam, mégis úgy éreztem, mintha az első napomon lennék, csak minden sokkal rosszabb volt. Elhaladtam az ismerős termek mellett, de az adminisztrációs részlegnél megtorpantam. Mr. Bourdon irodájának ajtaján megakadt a szemem, de nem léptem be, végül sietős léptekkel rohantam az első órámra. Nem tudom elmondani, hogy mi volt azon az órán, vagy bármelyik másikon. Magam elé néztem, és végig azon voltam, hogy kizárjam az elmémből azokat a szörnyű emlékképeket. Nem néztem semerre, egyszerre semmit sem fogtam fel magam körül. Olyan voltam, mint egy robot, vagy egy zombi. Bementem a terembe, a csengőszóra vártam, és miután letelt a negyvenöt perc, ismét megindultam egy másik terembe, és kezdődött minden előröl. Azt hiszem, a spanyol óra zökkentett ki ebből az állapotból. A szokásos helyemre ültem, és ahogy magam mellé pillantottam, Alice üres helyének látványa teljesen kikészített. Eszembe jutott a módszerünk, ahogy végig csevegtük az órákat, a mosolya, a hangja, a barátságos tekintete, és nem tudtam megállítani a könnyeimet. Szaggatottan vettem a levegőt, úgy éreztem, a terem egyre kisebb-és kisebb, és végül kiszorítja belőlem a levegőt, az életem. Felpattantam ültemből, a székem hangosan borult fel a lendülettől, mire mindenki rám emelte a tekintetét, de nem foglalkoztam velük. Nem volt még bent a tanár, de egyébként sem akadályozta volna meg, hogy kifussak a teremből. Olyan gyorsan haladtam a folyosón, mintha az életem múlna rajta. Tudtam, hogy hamarosan megszólal a csengő, de még most is rengeteg ember lófrált itt, akiket ingerülten löktem el magamtól. Mindenki útban volt, én pedig nem kaptam levegőt, mintha egy láthatatlan kéz szorítaná a torkomat. 

Egészen a parkolóig futottam, nem néztem sem jobbra, vagy balra, egy autó bármikor elüthetett volna, de egyszerűen képtelen voltam arra, hogy lelassítsak. Lihegtem, alig kaptam levegőt, és megtámaszkodtam a térdeimen, leheletem látszott a levegőben. A tudatra, hogy ha Alice itt lenne most velem, és mellettem teremne, még jobban sírni kezdtem, és egészen a kocsimig botorkáltam. Úgy nézhettem ki, mint egy részeg, de nem érdekelt. Az sem érdekelt, hogy szakad az eső, és bőrig áztam. Remegő kezekkel nyúltam a zsebembe a kocsi kulcsomért, és sikerült bekászálódnom a vezetőüléshez. Fejemet a kormányra hajtottam, és mélyeket lélegeztem, próbáltam lenyugtatni magam, s mikor nagyjából sikerült, gyújtást adtam. 

A levegő bennem rekedt, amikor ismét megpillantottam Alice-t. Mit akar tőlem? Mit akarsz tőlem? – suttogtam magam elé, és megráztam a fejem. Félelem hasított belém, ez egyáltalán nem olyan volt, mint amikor anya szellemét pillantottam meg. Belőle sugárzott a béke és a szeretet, Alice pedig… mintha egy horror film szereplője lenne, mintha az az ijesztő nő lenne a Kör című filmből, aki kilép a TV-ből, ő csak állt az iskola bejáratánál, és engem nézett. Egyáltalán nem volt békés, ezt még ilyen távolságból is láttam. Megdörzsöltem a szemem, és amikor ismét felpillantottam, már nem volt ott. 

El kellett tűnnöm innen minél hamarabb, így gyorsan kitolattam, és hazafelé vettem az irányt. Az ujjaim elfehéredtek, ahogy a kormánykereket markoltam, és hol a visszapillantó tükrökbe meredtem, hol oldalra, hol magam elé. Kezdtem paranoiás lenni, de magamnak is féltem ezt beismerni. 

Remegő újakkal nyúltam ismét a rádió felé, de amikor megpillantottam egy fehér tenyeret magam mellett a hangerő gombnál, fejemet automatikusan kaptam fel, és ijedten rántottam arrébb a kormányt, ahogy az anyósülésen megpillantottam őt. 

Alice velem volt, és azt akarta, hogy meghaljak.

Önzetlen szerelem – 12. fejezet

Sziasztok!

Először is, mindenkit arra kérnék, hogy a fejezet végén olvassa el a kis megjegyzésemet! De szigorúan csak utána! 

A napokban találtam rá erre a számra, piszkosul tetszik, végig ezt hallgattam írás közben, gondoltam megosztom veletek is: Hurts: Somebody to Die For 

Ami a fejezetet illeti, azt hiszem, illene szólnom, hogy a  18-as besorolásba tartozik. Nehezen haladtam az írással, és nem is vagyok elégedett vele, de remélem nektek tetszeni fog és...nagyon örülnék, ha megírnátok a véleményeteket! :) 

Jó olvasást!

A vég kezdete

Magamra zártam az ajtót, az ágyamon heverő zacskókat a földre helyeztem, és lefeküdtem. Még most sem hittem el, hogy Connor és Carly együtt vannak. Az a csók valahogy beleégett a retinámba, és nem tudtam kiverni a fejemből. Dühös voltam és csalódtam benne. Hogy nem látja milyen romlott is az a lány? Hogy sikerült egyáltalán behálóznia egy olyan normális és kedves srácot, mint amilyen Connor? Felfoghatatlan! 

Szó nélkül sétáltam el mellettük, és jöttem fel a szobámba. Képtelen voltam sírni, valahogy kifogytam a könnyekből. Amikor megpillantottam őt a suliban, és meggyőződtem, hogy tényleg Connor az, remény ébredt bennem, hogy ez a hely talán nem is lesz olyan szörnyű, mint amilyennek indult. Azt reméltem, hogy valamilyen szinten megváltozik az életem, és olyan lesz, mint régen, még ha csak egy kicsit is. Most pedig, minden darabjaira hullott. Elvesztettem egy újabb fontos személyt az életemben, mert tisztában voltam azzal, hogy őt választaná helyettem, ha úgy alakulna. Ez mindig is így ment, és most sem fog megváltozni.

A halk kopogtatásra összerezzentem, de nem mozdultam. Ha Carly az orrom alá akarja dörgölni új szerzeményét, az ajtón keresztül is megteheti.

- Menj el – kiáltottam végül, amikor újra kopogtatott.

- Én vagyok az, kérlek, nyisd ki – jött az ismerős hang, és majdnem felnevettem. Gondolhattam volna, hogy Connor az. Carly két kézzel püfölte volna az ajtómat, vagy visítozva ordibált volna nekem. Túl lágy kopogása volt ahhoz, hogy az övé legyen. Kikeltem az ágyból, megigazítottam a hajam, és az ajtóhoz léptem. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és lenyomtam a kilincset. 

Az ajtó kipattant, és mielőtt feleszmélhettem volna, Connor már a szobámban is volt, farkasszemet nézve velem. 

- Meg tudom magyarázni – kezdett bele, és ingerülten a hajába túrt.  

- Igazán? Már pedig én nem vagyok rá kíváncsi. Tőlem azt csinálsz vele, amit csak akarsz. Most pedig örülnék, ha távoznál – néztem rá jelentőségteljesen, mindhiába.

- Nem tudtam, hogy ő a testvéred, esküszöm! Mégis honnan kellett volna kitalálnom? Sosem beszéltél róluk ilyen nyíltan. Nem mondtad a nevüket sem – mondta, hangja szinte vádló volt.

- Talán okkal nem beszéltem neked róluk – feleltem zavartan, és a hajamba túrtam. – Én csak azt nem értem, hogy engedhetted, hogy behálózzon. Azt hittem több eszed van, és átlátsz rajta.

- Carly aranyos lány, kedvelem őt. – A hangja határozott volt, és döbbenten pillantottam rá.

- Aranyos? Mégis milyen világban élsz? Még csak nem is ismered őt, egy kicsit sem. Mert azt a lányt mindennek lehet nevezni, csak kedvesnek és aranyosnak nem. 

- Nem nyitok vitát erről, csak szerettem volna megbeszélni veled a dolgokat. Nem akartalak megbántani, egyikőtöket sem akarlak. – Dühösen néztem félre, és az erdő szélén megpillantottam egy túlságosan ismerős, világos pacát, de mire pislogtam egyet, már ott sem volt. 

- Hazudtál nekem. – A hangom halk volt, és gyenge. Megtörtem, és akaratlanul is, de ezt engedtem, hogy érezze rajtam. Értetlenkedve nézett rám, és lépett közelebb. Láthatóan ő is kijött a szerepéből. 

- Miről beszélsz? Mondtam már neked, hogy nem tudtam, hogy ő a mostohatestvéred. És ő sem tudta, hogy ismerjük egymást, ebben biztos lehetsz – mondta, de nem értettem vele együtt. Tudta, hogy jóban vagyunk, tudnia kellett.

- Amikor ajtót nyitottam, azt mondtad, hogy hozzám jöttél.

- Mert meglepődtem. Túlságosan megdöbbentett a tény, hogy te nyitottál ajtót. De… 

- Ezért inkább a szemembe hazudtál, és megpróbáltad elhitetni, hogy törődsz velem – vágtam a szavába ingerülten. 

- Igazat mondtam, tényleg aggódtam érted – felelte, de betelt a pohár. Nem akartam tovább hallgatni. 

- Menj el – kértem, és az ajtó felé indultam. 

- Beszéljük meg, kérlek Adne.

- Nincs miről beszélnünk. De adok egy jó tanácsot, méghozzá teljesen ingyen, a barátságunk emlékére.  Jusson eszedbe, hogy amikor Carly téged is hátba támad, én figyelmeztettelek. Ne engedd, hogy túlságosan behálózzon, mert nem lesz jó vége.

Nem tudtam eligazodni az arckifejezésén, annyi érzelmet láttam rajta, pillanatok leforgása alatt. 

- Azt hittem barátok vagyunk, és örülni fogsz a boldogságomnak. 

- Persze, hogy érdekel a boldogságod, de én csak féltelek. A te érdekedben mondtam mind ezeket. Nem akarom, hogy megbántson. Fontos vagy nekem, ép ezért figyelmeztetlek. Nem leszel mellette boldog, keress magadnak valaki mást, mielőtt még nem túl késő. 

- Például kit? Téged? – nevetett fel, és a földbegyökerezett a lábam. Mintha nem is ő lett volna. A szavai leforráztak, arcon csapáskánt ért. A gúnyos nevetés meg… mintha kést szúrtak volna a szívembe.

- Tudod mit? Tévedtem. Mint zsák a foltját, úgy találtatok egymásra – mondtam mosollyal az arcomon. Úgy néz ki, egyáltalán nem kell Connort féltenem… – Most azonnal takarodj innen – szűrtem ki a fogaim közül, és ellentmondást nem tűrően kitártam az ajtót és kitessékeltem. 

Egy pillanat elég volt ahhoz, hogy a hangulatom ismét alábbhagyjon, és ugyanott voltam, mint tegnap este. Magam alatt voltam.

- Csak azt ne mond, hogy megértőbbnek kellene lennem – nyögtem fel, és édesanyámra pillantottam. – Connor hatalmas hibát követ el, és megvádolt. Olyan dolgokat mondott, olyat mondott…

- Nem volt igaza? – szakította félbe, a sehova sem vezető hadoválásomat. 

- Jézusom! Dehogy! – förmedtem rá, és kitártam az ablakomat, szükségem volt egy kis friss levegőre. Akaratlanul is eszembe jutott az a világos paca, ami Jasperre emlékeztetett. Vagyis, kizárólagos alapon ő lehetett, hacsak nem Rosalie, aki azért jött volna, hogy megöljön. – Kedvelem Connort, de nem úgy, ahogy gondolod. Mindegy is, nem fogok magyarázkodni. Azt csinál, amit akar. 

A napok teltek, és nem tudtam volna megmondani az okát, de egyre furcsábban éreztem magam. Rossz érzésem volt, és nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól. Ezért is döntöttem úgy egyik nap, hogy kiszökök a négy fal közül, és sétálok egyet. Szükségem volt rá, így magamra kaptam egy bőrkabátot és egy sálat, amit szorosan a nyakam köré csavartam, ugyanis elég hűvös volt odakint. Tudtam, hogy nincs a házban senki, mégis lopózva surrantam ki, és minden zajra felkaptam a fejem. Fő a biztonság…

A fülhallgatót a fülembe helyeztem, és az erdőbe vetettem magam. Ahogy egyre mélyebbre mentem, úgy lett egyre sötétebb, a napfény nem tudott átszűrődni a sűrű lomlevelek között. Nem féltem attól, hogy eltévedek, a mágia velem volt, így arra mentem, amerre a lábam vitt. Néha megálltam, hogy gyönyörködjek, majd habozva nyúltam a zsebemhez. Olyan gyönyörű volt a táj, hogy kedvem lett volna egy fényképet készíteni, de nem akartam az új „telefonomat” használni, bármennyire is csábított a gondolat. Alice túlzásba vitte, nem kellett volna ilyen értékekben és ennyit vásárolnia nekem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve mégis kivettem a kis készüléket, és kattintgatni kezdtem. Attól függetlenül, hogy nem az enyém, ideiglenesen használhatom, nem? Így mindent lekaptam, amit csak tudtam, még a legapróbb, legjelentéktelenebb dolgot is, hiszen mindenben van valami szép. Leültem egy kidőlt fa törzsére, és beletúrtam a hajamba. A levegő fülledt volt, és kezdtem nehezen lélegezni. 

A telefon csörgésére összerezzentem, de amikor megpillantottam Alice nevét a kijelzőn, azonnal felvettem.

- Hol a fenében vagy? – szólt bele ingerülten, mire elmosolyodtam.

- Sétálgatok egy kicsit. Miért? – kérdeztem, és óvatosan, egyensúlyozva dőltem hátra és terültem el a széles fa törzsén. A lábaimat két oldalt a földre helyeztem, féltem, hogy esetleg legurulok onnan.

- Itt vagyok a házatoknál, vagyis a szobádban és megijedtem. Szobafogságban vagy, nem szabadna kirándulgatnod. Szerencséd, hogy nem csináltam semmi őrültséget. 

- Nyugi, Alice. Minden rendben. Csak egy kis friss levegőre vágytam. Tudod, hogy megy ez. 

- Remek, akkor egy kis beszélgetés biztos jól fog jönni. Merre vagy? Oda megyek.

- Őszintén Alice? Fogalmam sincs. Valahol az erdő közepén, de… – A hangom elhalt, ahogy neszezést észleltem a közelben. Felpattantam ültemből, és élesen szívtam be a levegőt.  Senkit sem láttam, de a szívem így is hevesen vert.

- Ott vagy még? Mi történt? Adne! Adne! – kiáltozta a nevem. Újra körbepillantottam, és amikor meggyőződtem arról, hogy tiszta a terep, a fülemhez emeltem a kagylót. 

- Nyugi, minden rendben – nevettem bele a telefonba, bár közel sem volt olyan jó a hangulatom, mint amilyennek mutattam. – Nem kell idejönnöd. Sétálok még egy kicsit, aztán haza megyek. Majd akkor beszélünk, jó? – vázoltam fel neki a helyzetet, amikor ismét zörejt hallottam. Jó, ez nem vicces. Közel sem az. Valami vadállat lehet? Egy medve vagy talán egy farkas?

Jobb kezemet készenlétbe helyezve felemeltem, és vártam az újabb neszt. Bármi is az, nem győzhet le. 

- Ne haragudj, nem hallottam, hogy mit mondtál – feleltem, és észrevettem, hogy kissé kapkodom a levegőt. Mély levegőt vettem, nem akartam megijeszteni Alice-t a paranoiámmal. 

- Minden rendben? Furcsa vagy – jött a gyanakvó hang a vonal túlsó végéből. 

- Mindig az vagyok, tudod jól. Továbbá boszi is, nem kell aggódnod miattam.

Ismételt zajok hallatán kezdtem egyre inkább kétségbeesni, de nem akartam belekeverni Cullenéket. Ha csak egy vadállat, mint ahogy reméltem, attól nem kell félnem. Viszont ha az, amitől rettegtem, akkor… nekem talán végem.

Ahogy oldalra fordultam, édesanyám szellemét pillantottam meg, a tekintete pedig mindent elárult. A tüdőmben rekedt a levegő, a fülem zúgott, a szemem könnybe lábadt.

- Majd beszélünk, Alice. Jól vagyok, csak egy kis térre van szükségem – mondtam, s azzal habozva, de letettem a telefont. Így volt helyes, ezt kellett tennem, bármennyire nem akartam. Hiszen ők valóban meg tudtak volna menteni, bármitől. Legalábbis szentül hittem, hogy így van. De nem tehettem, nem sodorhatom őket veszélybe, már így is eléggé felfordítottam az életüket. El akartam tőle búcsúzni, felkészülve a legrosszabbra, de nem mertem, mert biztos voltam abban, hogy idejönnének. Ez nem az ő harcuk.

- Hát eljött az idő… –A szavak csak úgy kicsúsztak a számon, anélkül, hogy feleszméltem volna, valóban kimondtam őket. Anya szomorúan bólintott, bármennyire is próbálta leplezni az érzéseit. 

Levettem a kabátom, lábaimat megvetettem a földben, és tekintetemet előre szegeztem. – Legalább annyit elmondhatnál, hogy mire számítsak, ha már egyszer eljött az ideje. Egy másik boszi? Vagy valami természeti jelenség? Villám fog belém csapni? – kérdeztem, és megborzongtam. Sokat gondolkoztam már milyen veszély vár rám, de mindig a rablás és a gyilkosság jutott az eszembe. Hogy valaki késő este, egy sötét utcán kést döf a mellkasomba.

Amikor nem válaszolt, óvatosan felé pillantottam. A fejét oldalra fordította, és esdekelve, könyörgő szemekkel meredt valamerre, mintha valakit nézne, akit én nem láthatok.

 - Anya – szólítottam meg halkan, és nagyot nyeltem, hogy visszafojtsam könnyeimet. 

- Sajnálom kincsem, de mennem kell. Nem maradhatok.

- Mi? Nem hagyhatsz itt. Anya, kérlek – könyörögtem, de a szelleme eltűnt, egyedül hagyva a sötét, komor erdőben. 

Ijedten pillantottam körbe, a szívem dübörgött, és a számra szorítottam a kezem, hogy elfojtsam a feltörő sikolyt. Talán azt reméltem, hogyha csendben leszek, nem találnak rám. De tévedtem, és akkor jöttem erre rá, amikor egy sötét, kapucnis alak lépett ki az egyik fa mögül. 

A torkomra fagyott a szó, mozdulni sem bírtam, mozdulatlanul álltam, és néztem, ahogy felém közeledik. 

- Pont olyan vagy, mint ő – szólalt meg, hangja mély volt és ijesztő.

- Ki? – kérdeztem, és hangom megremegett. Hátrébb léptem, ő pedig egyre közelebb ért hozzám. Megijesztett a tudat, hogy úgy beszél rólam, mintha ismerne. – Ki? – kérdeztem ismét, és megpróbáltam egy kis határozottságot vinni a hangomba.

- Mint a nagynénéd. Lyndsy, igaz? – Nagynéném neve hallatára megtorpantam.

- Honnan ismerte őt?

- Az a kis ribanc boszi megölte a feleségemet. Akkor megesküdtem, hogy én is végzek mindenkivel, akit szeretett – felnevetett, mire megborzongtam. – Nem volt hosszú a lista, csak te szerepelsz rajta. Mégis, évek óta várok erre a pillanatra.

- Lyndsy néni nem tenne ilyet, soha. Hazudik! Biztos összekeverte valakivel, a nagynéném jó ember volt. 

- Volt? Nahát, végre egy jó hír. Feldobta a talpát? Ez megmagyaráz egy-két dolgot.

- Szívinfarktusa lett – mordultam fel idegesen. Senki sem beszélhet így a családomról. 

- Helyes, megérdemelte a halált. – Ökölbe szorítottam a kezem, legszívesebben megütöttem volna, de tudtam, nem sok esélyem lenne ellene, majd’ kétszer akkora volt, mint én. Erre kellett felkészülnöm? Hogy legyőzzek egy bosszúszomjas embert? Mit várt anya? Hogy ölni fogok? Vagy esetleg megbékítem? Nevetséges!

- Senki sem érdemli meg a halált – szóltam halkan, mire elfordította a fejét, és tanakodva, vizsgálódva nézett rám. 

- Tudod, kedvellek – mutatott rám, apró mosollyal az arcán. – Talán még bánni is fogom azt, hogy megöltelek. Csak egy kicsit – mondta, és ismét megindult felém. 

- Nem követtem el maga ellen semmit, még csak azt sem tudom, hogy ki maga.

- A helytálló kérdés itt inkább a mi lenne. Eric vagyok és vámpír. – A vér is megfagyott az ereimben. Semmit sem értettem. Mi köze volt Lyndsy néninek egy vámpírhoz?

- A felesége… ő is…?

- Igen, vámpír volt. De ez akkor sem változtat azon a tényen, hogy megölte őt. És most, hogy a nagynénéd meghalt, rád találtam. Nehéz feladat volt, az álcázó bűbáj nyoma még most is rajtad van, de már közel sem olyan intenzív a hatása, mint amikor rád tette. 

- Álcázó bűbáj? Én ezt nem értem.

- Persze, hogy nem érted. Lefogadom, hogy semmit sem mondott el neked az életéről, hogy titkolózott előtted. Amikor megölte a feleségem… – megfeszült az állkapcsa, láthatóan szerette a nőt, és tényleg bosszúra szomjazott. A véremet akarta. – Rájött, hogy vadászni fogok rá, és persze rád is, ezért megpróbálta elfedni a nyomaitokat, ami hatásosnak bizonyult, egészen addig, amíg meg nem halt. És amikor sikerült végre a nyomodra bukkannom, rájöttem, egyedül nem tudom véghezvinni. – Megborzongtam a gondolattól, és szavai értelme csak akkor jutott el a tudatomig, amikor körbemutatott.

Vámpírok bukkantak fel, méghozzá a semmiből. Ijedten sikoltottam fel, és néztem körbe segélykérően. Eric közelebb lépett, és csak most vettem észre vörös szemeit. Megdöbbentem, sosem láttam még ilyet, annyira hozzászoktam Cullenék aranybarna, meleg tekintetéhez. Ebben azonban nyoma sem volt semminek, amivel hozzájuk köthetném. 

Körbepillantottam, de nem láttam tökéletesen a többiek arcát, mégis lemertem volna fogadni, hogy ugyanolyan gonosz tekintetük van, mint Ericnek. 

Nevetve túrt bele barna hajába, és megállásra késztette a többieket, ahogy feltartotta a kezét.

- Ne is várj segítséget, a kis barátaid valami hasonlóval néznek szembe, mint te. – Megszédültem, és nem tudtam visszatartani a sírást.

- Ne bántsa őket, kérem. Nekik ehhez semmi közük.

- Dehogyis nincs. Megakadályozták, hogy megöljelek, amikor a nyomodra bukkantam. Már csak a jelenlétük is felborított mindent, így új tervet kellett kidolgoznom. De ne aggódj, drágaságom! Gyors haláluk lesz, de hogy fájdalommentes-e, nos, ezt már nem ígérhetem meg.

Az egyik vámpír olyan gyorsan rontott nekem, hogy feleszmélni sem volt időm. Erősen ragadott meg, de mielőtt bármit is tehetett volna, összeszedtem magam, és lángra lobbantottam. Ordítozni kezdett, és az avarban hempergett, azt remélve, hogy sikerül eloltania a tüzet. Remegve pillantottam körbe, és csak az járt a fejemben, hogy nekem végem. Itt fogok meghalni. A legfurcsább az egészben pedig az volt, hogy egyikük sem sietett a szenvedő vámpír segítségére, mintha semmit sem érne számukra az élete.

- Ne haragudj, az újszülöttjeim még nem engedelmesek – mosolygott rám negédesen, majd a többiek felé fordult. – Megmondtam nektek, hogy a lány az enyém. 

Ekkor jöttem rá, hogy mennyi mindent nem tudok a vámpírokról, még csak az újszülött jelentésével sem voltam tisztában. Semmit sem tudok azon kívül, amit Cullenék mondtak nekem. Cullenék! Oda kell mennem.

Behunytam a szemem, és minden erőmmel azon voltam, hogy megfeledkezzem a környezetemről. Az oly ismerős ház nappalijára gondoltam, az ott töltött időkre, és amint kinyitottam a szemem, már a Cullen villában voltam, a felfordulás kellős közepén. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kéne tennem, de amikor felém rontott egy vámpír, ismét azt a módszert használtam, hogy megpörköljem. 

Gyorsan pillantottam körbe a helyiségben, Carlisle ép egy fekete hajú férfit rángatott le feleségéről, mindannyian összeszedetten harcoltak. Ott volt Emmett, Rosalie, Bella, Nessie, Edward és Japer, Alice-t azonban sehol sem láttam. A rettegés hatalmába kerített, a nevét sikoltoztam, de nem kaptam választ.

Vele beszéltem utoljára, ha követett az illatom alapján, most az erdőben lehet Eric-kel és a társaival, egyedül, a túlerővel szemben. 

Megfagyott a vér az ereimben, amikor az erdőben találtam magam, pont abban a helyzetben, ahogy azt elképzeltem. Igazam volt korábban. Ahogy megpillantott felém futott, de Eric gyorsabb volt, elkapott, és messzire taszított, akár egy rongybabát. Felsikoltottam a fájdalomtól, ami a hátamat érte, ahogy a fatörzsnek ütköztem. Ismét ott termett előttem, nem adva időt arra, hogy összeszedjem magam, s megragadva a karomat húzni kezdett a földön. Felordítottam a kíntól, amit a vállamban éreztem, ahogy kiugrott a helyéről, egész testemben remegtem a fájdalomtól, s fekete pontokat láttam a szemem előtt. 

Megpróbáltam ellenkezni, de minden mozdulattal csak rosszabb lett. A szorult helyzetben lévő Alice-re pillantottam, sikerült összeszednem az erőmet, s a vonszolás abba maradt, ahogy megállt az idő. Azonnal kirántottam magam Eric szorításából, és körbe pillantottam. Mindenki mozdulatlanul állt rajtam kívül. Feltérdeltem, összeszorítottam a fogam, és sikerült lángba borítanom három vámpírt, közvetlen Alice mellett, szépen sorjában. Éreztem a sós ízt a számban, a saját véremet, ez azonban még több erőt adott. Ki kell tartanom.

Egy újabb vámpírt intéztem el, amikor is a varázslat feloldódott, és ismét kibontakozott a heves harc, és az idő múlni kezdett. Alig kaptam levegőt, sípolt a tüdőm, és rúgkapálni kezdtem, amikor is karok fonódtak körém, szorosan tartva engem, gátolva bármiféle mozgásban. Lüktetett a vállam, de az adrenalin és a félelem kissé elnyomta az érzést.

- Ne nyúljanak hozzá – ordítottam teli torokból, amikor elkapták Alice-t. – Ne merjenek hozzá érni – kiáltottam dühösen, és vonaglani kezdtem fogva tartóm kezei között. A vámpírok megrohamozták, és lefogták őt. A földön feküdt, teljesen mozgásképtelenül, kétségbeesetten.  – Őt hagyják békén, neki ehhez semmi köze. Hallják? Én kellek maguknak, öljenek meg engem.

Felvisítottam, és valamiféle hiszti roham tört rám pánikrohammal keverve, amikor meghallottam barátnőm sikoltását. A legfájdalmasabb dolog volt, amit átkellet élnem. Letépték az egyik karját, és úgy hajították el, mintha egy üres Colás üveg lenne. – Engedjék el, ne merjenek hozzányúlni! Hallják? Hívd vissza őket, te szemét állat – förmedtem rá Ericre, de csak nevetve megrázta a fejét. – Dögöljetek meg – ordítottam, amikor a másik karjáért nyúltak, és ismét megpróbáltam kiszabadulni.

Barátnőm szemébe néztem, és zokogni kezdtem. Miattam történt mindez, pedig én a legjobbat akartam neki. Meg akartam védeni, meg akartam menteni őt. 

Nem tudom mi történt a következő pillanatban, de mintha meteor csapott volna a földbe, minden megremegett, és tűz ütött ki, amely gyorsan terjedt az erdőben. Mélyen legbelül tudtam, hogy én csináltam, de fogalmam sem volt arról, hogyan. Kimerültem, és bármennyire próbáltam megállítani az időt vagy segíteni neki, nem tudtam. Hasznavehetetlen voltam.

Alice rám nézett, szemeiben mintha könnyek csillantak volna meg, és egy apró mosoly félét küldött felém, talán azt jelezve, készen áll a halálra. De még mindezek ellenére is láttam a tekintetében a szeretet a félelem mellett. Mélyen a szemembe nézett, egy néma üzenetet küldve, aminek a jelentésével akkor még nem voltam tisztában.

- Sajnálom – suttogtam megtörten, azt kívánva, bár álom lenne ez az egész.

- Nem a te hibád, szeretlek, ezért jöttem ide. A legjobb barátnőm voltál. Mond meg… – kezdett bele, de nem tudta befejezni a mondatát. Ugyanabban a pillanatban sikoltottam fel, mint ahogy letépték a fejét.

- Ne, Alice! Ne! – Az egész erdő az én hangomtól remegett, a düh elárasztotta a bensőm, és éreztem, hogy valami nincs rendjén velem. Kiáltozva engedtek el, nem tudtam az indokát, nem is néztem hátra, csak az volt a fontos, hogy barátnőmhöz érjek. A tűz már teljesen belepte a testét, láttam a máglya kellős közepén, és arra gondoltam, nekem kellene ott lennem. Ez a boszorkányok sorsa. Előrevetemedtem, és felordítottam, ahogy a tűzbe nyúltam. A könnyeim záporoztak, szúrt a szívem, s a fájdalom elviselhetetlen volt. Amilyen gyorsan csak tudtam, Alice bokája köré kulcsoltam a kezem, és kihúztam onnan. Ijedten csapkodtam a levegőben, ahogy megpillantottam a lángban álló végtagomat. Bepánikoltam, és fogalmam sem volt arról, mit kéne tennem. Rémülve csapkodtam a karomat, és pánikszerűen a földre vetettem magam. Talán ez az érzés váltotta ki belőlem, hogy összeszedjem magam, és új erőre kapjak, hogy megszüntessem a tüzet. Már nem égett tovább a karom.  

Azonnal Alice teste felé fordultam, de már nem tudtam segíteni, a lángok martalékává vált, és nem maradt belőle más, csak hamu. 

Egyszerre éreztem ürességet, dühöt, fájdalmat, kétségbeesést, és mégis képtelen voltam elhinni, hogy ez a valóság, és Alice tényleg elment. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy a mágia magával ragadott. Anya figyelmeztetett, de nem törődtem vele. Ép azon voltam, hogy fekete mágiát használjak. Mindenkit holtan akartam látni, az agyam csak ekörül forgott. 

A következő pillanatok olyan álomszerűek voltak, mintha külső szemlélőként néztem volna magam. Az üresség, amit a szívemben éreztem, elvette az eszem és az ítélőképességem. Ahogy a vámpírokra meredtem, a harag egyre csak gyűlt bennem, úgy éreztem megfulladok, ha nem engedem ki az indulataimat. Muszáj volt megtennem. Ordítozni kezdtem, az erek megdagadtak a nyakamon és a homlokomon, s egyik pillanatról a másikra felrobbantak, hatalmas porfelhőt hagyva maguk mögött. 

Lerogytam a földre, és sírni kezdtem. Mindent elvesztettem, mindent elrontottam. Nem lett volna szabad kibékülnöm velük, nem kellett volna idejönnie. Kértem, hogy ne tegye. Miattam halt meg, miattam veszítette el a boldog életét, a családját, és a szerelmét. Jasper!

Alice és Jasper! Istenem, ez nem lehet. Nekik együtt kellett volna maradniuk, ez nem történhetett volna meg. 

Nem hallottam a kiáltozásokat, vagy a közeledő léptek hangját. Csak akkor eszméltem fel, hogy Cullenék megérkeztek, amikor pár méterre tőlem fékeztek le. Alig bírtam a szemükbe nézni, főleg Jasperébe nem, de muszáj volt.

A tekintetem mindent elárult. Némán megráztam a fejem, és újabb könnycseppek gördültek ki a szememből, ahogy Jasper ordítozni és tombolni kezdett. Az ő fájdalma mintha megduplázta volna az enyémet.

- Sajnálom – suttogtam, és még hevesebb sírásba kezdtem a pillantásától. Gyűlölt engem, láttam rajta, hogy azt kívánja, bár én haltam volna meg szerelme helyett. És abban a pillanatban ezt szerettem volna. Mindent megtettem volna, ha helyet cserélhetek Alice-szel.

***

Tisztában vagyok azzal, hogy talán túl léptem egy bizonyos határt ebben a fejezetben, de kérlek, ne mondjatok le rólam, vagy a történetről. Erre kérlek titeket. Nekem is ép elég nehéz volt kiírnom őt a történetből. :( Ne haragudjatok rám!

Annyit elmondhatok, hogy Alice nem tűnt el örökre. :)

Ez a fess fiatalember a képen pedig nem más, mint Eric - aki hála az égnek, de eltűnt a Föld felszínéről