Mint azt megígértem, itt a meglepetés. (A továbbiakban még számíthattok valami egészen másra is, szóval ne menjetek messzire az Ünnepek alatt.)
Még egyszer Boldog Karácsonyt kívánok nektek. :)
Még egyszer Boldog Karácsonyt kívánok nektek. :)
Puszi, Monya
Összetörve
Szeretném, ha az élet igazságos lenne, de kurvára nem az.
Úgy néz ki, én nem érdemlem meg a boldogságot, a boldog befejezést. Csak most
döbbentem rá, milyen silány is az életem. Eddig azt hittem, korábban volt
vacak, de az életem gyökeresen megváltozott, mióta megismertem a Cullen
családot, de végül csak még rosszabb lett minden. Annyi bánat és fájdalom ért,
mióta az életem részévé váltak, hogy elkalandoztam, milyen lenne
az életem, ha nem ismerném őket.
Akaratlanul is visszagondoltam az éjszakára, ami tönkretette
a felhőtlen boldogságom, ami véget vetett az én happy endemnek. Sosem éreztem
olyan mértékű fájdalmat, mint aznap. Kést szúrt a szívembe, és jól megforgatta
bennem. Hülye voltam, ha csak egy pillanatra is azt gondoltam, lehet köztünk
valami, hogy képes lesz engem szeretni Alice után. Talán csak a saját
érzelmeimet vetítettem ki rá. Szerettem volna, ha ugyanazt érezte volna, mint
én. Hiú ábránd volt, aminek megittam a levét. Egyszerűen úgy éreztem, a falak
összenyomnak, alig kaptam levegőt, míg a magyarázkodását hallgattam, de ezen
nem volt mit megmagyarázni. Minden egyértelmű volt. A fájdalom és
megalázottságom közepette magamra kaptam a ruháimat, és ügyet sem vetettem rá.
Képtelen voltam ránézni, vagy hallgatni őt. Minden egyes szava csak fájdalmat
okozott.
Némán ballagtam keresztül az erdőn, az sem érdekelt, hogy
zuhogott az eső. Egyre mélyebbre és mélyebbre gázoltam, miközben a kezemmel
világítottam. Túl gyengének éreztem magam ahhoz, hogy meghajlítsam a Földet,
még az is komoly összpontosításomba került, hogy fényt teremtsek magam körül,
de kénytelen voltam. A telefonom vakuja semmit sem ért. Így csak némán
sétáltam, és abban a pillanatban az sem érdekelt, ha megtámad valami. Nem
rezzentem össze a villámlásra, vagy arra, hogy ép előttem zuhant le egy
hatalmas ág. Üresnek éreztem magam, s gépiesen mozogva, átléptem az előttem
lévő akadályon. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, amikor megláttam a
házunkból kiszűrődő fényeket. Levettem magamról a sáros cipőmet, ledobtam a
dzsekimet és hangosan felmordultam, amikor meghallottam a hangos lépteket felém közeledni.
Tudtam, hogy nem kerülhetem el Carlyt, és jelen pillanatban vele akartam a
legkevésbé találkozni. Semmi szükségem nem volt arra, hogy ilyen állapotban
lásson. Az ajtó kitárult és ledöbbentem. Ha lehet, a szívem még hevesebben vert
a tekintetüket látva.
- Gyere velünk, még van hely a kocsiban – mondta Carly,
miközben a könnyeit törölgette az arcáról. Fagyos rémület kezdett eluralkodni
rajtam, és Meg felé pillantottam, hátha tőle többet tudhatok meg. Mindhiába, a
zokogástól meg sem tudott szólalni. Magamra kaptam az előbb levetett cipőmet és
a kabátomat; s a lakást bezárva utánuk futottam.
- Mondjátok el, hogy mi történt pontosan.
- Tomnak balesete volt, anya már bent van vele a kórházban.
Most műtik – válaszolt Carly, és rálépett a gázpedálra. Képtelen voltam
megszólalni, vagy felfogni a hallottakat. Az nem lehet, hogy balesete volt, nem
hiszem el. Aztán halványan derengeni kezdett valami, alig kér órával
ezelőttről. Behívták Carlisle-t a kórházba, valamilyen baleset miatt, ami a
főúton történt.
- Lépj a gázra – kértem Carly-t, és megfogtam Meg kezét.
Biztosítani akartam, hogy minden rendben lesz, de magam sem voltam biztos
benne. Már semmiben sem voltam; csak reméltem, hogy elég hamar odaérünk és
segíteni tudok rajta. Nem érdekelt, hogy újra fekete mágiát kell használnom,
hogy mennyire kikészültem a legutóbb is. Nem láttam mást magam előtt, csak Tom
arcát. A nagy barna szemeit, és a kis gödröcskéket, amikor mosolygott. Pislogtam
párat, hogy visszatartsam a könnyeimet, és szokatlan erő vett körbe. Egy
gondolat volt csak a fejemben, egy cél lebegett előttem: Ő az én apukám, és nem
fogom hagyni, hogy meghalljon!
Alig fékezett le a kocsi, már ki is pattantam a járműből, és
futva rontottam be az épületbe. A szívemet követtem, és mielőtt kettőt
pisloghattam volna, már Julie előtt álltam. A széken ült a várakozó teremben,
tekintetét a padlóra szegezte. Amint meglátta a cipőmet, felpillantott és rám
emelte meggyötört tekintetét. Mióta náluk éltem, még sosem tettem ilyet, de úgy
éreztem, muszáj megtennem. Szó nélkül leguggoltam hozzá, és átöleltem. – Minden
rendben lesz. Tom a legerősebb férfi, akit csak ismerek. Nem adja fel harc
nélkül – mondtam nyomatékosan a szemébe pillantva. És én sem adom fel –
gondoltam magamban, és felálltam, ép akkor, amikor a lányok is megérkeztek.
Ledobtam magamról a kabátot, és céltudatosan haladtam a műtők felé, senki sem
foglalkozott velem. A váróteremben mindenki aggodalmasan ült, valamilyen
hozzátartozójára várva, a nővérek pedig sürögtek-forogtak.
Magabiztosan sétáltam be a személyzeti öltözőbe, és az
erőmet használva kinyitottam a szekrényeket, sorra egymás után, amíg nem
találtam egy ruhát, amit felvehetnék. A műtő közelébe kell jutnom, és ezt
civil ruhában nem tehettem meg. A szívem a torkomban dobogott, minden lépéssel
egyre jobban féltem; ekkor kezdett el izzani a nyakláncom. Nem fájt, de elég
kellemetlen és zavaró érzés volt. Amint hozzányúltam, pulzálni kezdett, mintha
erőt adna. A legérdekesebb azonban az volt, hogy a szívverésem ütemére
lüktetett.
Az emlékeim kissé összemosódtak, nem figyeltem a
környezetemre. Nem néztem merre megyek, hogy kik haladnak el mellettem. Csak
Tomot láttam magam előtt, s a következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy
tulajdonképpen már tényleg ott is vagyok. Carlisle felpillantott, de mielőtt a
többiek is észrevehettek volna, feltartottam a karom és akcióba lendültem:
- Tempus qual subsisto
kavo – és abban a pillanatban minden megállt körülöttem. Közelebb léptem, és
mélyeket lélegeztem, igyekeztem visszafojtani feltörekvő hányingeremet. Azt
hiszem, azt a látványt sosem fogom tudni feldolgozni.
- Et dabit viribus ad sanabo contritiones – kezdtem kántálni, és igyekeztem minden erőm összeszedni, de
gyengébb voltam, mint számítottam. - Et dabit viribus
ad sanabo contritiones – ismételtem újra és újra, s éreztem, hogy elered az orrom
vére az erőlködéstől. A lábam remegni kezdett és meg kellett kapaszkodnom a műtőasztalon,
nehogy összeessek. A nyakláncom hirtelen világította be az egész műtőt, olyan
éles fény gyúlt, hogy be kellett hunynom a szemem. Miután kinyitottam, egy
hosszú pillanatig semmit sem láttam, azt hittem megvakultam, de ekkor, anyám
jelent meg előttem. Rám mosolygott és felém nyújtotta a kezét. Nem tudtam, mi
történik körülöttem, hogy-hogy lehetséges mindez, de hezitálás nélkül fogadtam
el a felém nyújtott karját. Amint összekapcsolódott az elménk és az erőnk, egy
lökéshullámot bocsátottunk ki, ami egyenesen Tom testébe áramlott.
Együtt kántáltunk, miközben egyre
szorosabban fogtuk egymás kezét. Kezdtünk kimerülni, de erőt adtunk egymásnak.
Fogalmam sem volt, hogy valóban itt van, vagy csak hallucinálok, de abban a
pillanatban nem is számított. Éreztem, hogy Tom életjelei stabilabbak, hogy kezd
gyógyulni, de ezzel egy időben a fájdalom is kezdett elviselhetetlen lenni.
- Et dabit viribus ad sanabo contritiones – mondtam még egyszer utoljára, mielőtt meghallottam anyám
hangját a fejemben. Egyenesen hozzám beszélt, kért, hogy hagyjam abba; de eszem
ágában sem volt. Nem, amíg Tom nincs százszázalékos állapotban. Tovább
kántáltam, figyelmen kívül hagyva, hogy elengedte a kezem, vagy hogy tiszta vér
az alkarom. Éreztem, hogy a vér végigcsöpög az arcomon, de nem foglalkoztam
vele. Ez csak vér. - Et
dabit... – mondtam utoljára, majd a falnak repültem. Megdöbbentem
pillantottam fel, anyám állt előttem mérgesen, tettre készen. – Meg fogod ölni
magad, abba kell hagynod ezt az egészet, de azonnal! – hallottam a hangját a
fejemben, miközben felém lépkedett. Alig kaptam levegőt, a fejem eszméletlenül
sajgott a hatalmas ütéstől. – Ariadne! – kért anyám, a hangja könyörgő volt, s
aggódó. – A tűzzel játszol, és ez a medál nem lesz mindig elég ahhoz, hogy
megvédjen. – Megérintette a nyakamban lógó nyakláncot és kirázott hideg. Anyám
valóban itt volt, éreztem az érintését, nem csak beképzeltem. – A fekete mágia
veszélyes, ha így folytatod, felemészt téged. Abba kell hagynod a gyakorlását,
de minél hamarabb. Most pedig, menj! – kért, és tanácstalanul járattam a
tekintetem közte és az apámon. Erőt vettem magamon, és álló helyzetbe tornáztam
magam. Anyám képe halványodni kezdett, és könnybe lábadt a tekintetem. Nem
akartam, hogy ilyen hamar itt hagyjon, megint.
- Menj, Ariadne! És ne felejtsd el, sose vedd le a
nyakláncod – szólt utoljára, mielőtt végleg eltűnt volna. Nem tudom, hogy
ocsúdtam fel ilyen gyorsan, de a lábaim életre keltek, és kirohantam a műtőből,
olyan gyorsan, ahogy csak a lábaim bírták. Rendbe kellett szednem magam, mielőtt még elmúlik a varázslat. Berontottam a legközelebbi mosdóba
és a mosdókagylónak dőltem. Alig kaptam levegőt, teljesen kimerültem. Mély lélegzetet vettem, és megnyitottam a
csapot. Lemostam a karomat, és ijedten láttam a tükörbe nézve, hogy az arcom is
csupa vér. Anyámnak igaza volt, majdnem megöltem magam; még a szememből is vér
folyt. Egy hosszú pillanatig megmoccanni sem bírtam, teljesen letaglóztak a
látottak. Nem értettem, hogy tudok ennyire elszállni, amikor varázsolok. Ha
anya nincs, talán meg sem állok. Megráztam a fejem, minden erőmmel azon voltam,
hogy kitisztítsam a gondolataimat. Lemostam az arcom is, és egész elfogadhatóan néztem ki, leszámítva a karikákat a szemem alatt.
Pár perccel később vissza vettem a ruháimat, minden
bizonyítékot eltüntettem magam után, és a kávéautomata felé vettem az irányt.
Mindenkinek vettem egyet, és a váróterem felé igyekeztem. Kiosztottam, nem
szóltunk egymáshoz egy szót sem. Leültem melléjük, felhúztam a lábamat, és szorosan
átöleltem, miközben az orvosokra vártunk. Megnyugodtam, mert tudtam, most már
nincs életveszélyben Tom, de ezt a többiek nem tudhatták. Pár perc múlva
Carlisle sétált felénk, és egy emberként álltunk fel.
Tudtam, hogy Carlisle látott engem a műtőben, de nem tett
róla említést, még csak rám sem nézett. Elszomorodtam, és csak most jutott
eszembe, hogy felelőtlen vagyok. Tom bent volt a műtőben, az életéért küzdöttek
az orvosok, és a következő dolog, amire emlékeznek, hogy Tom állapota stabil,
tiszta vér a föld, és a szikék a földön hevernek az esésem következtében.
Kellemetlen helyzetbe hoztam Carlisle-t, és nem bíztam benne, mint orvos.
Bűntudatot kéne éreznem az utóbbi miatt, de nem volt. Ő is ugyanezt tette volna
a helyemben, talán kicsit körültekintőbben.
…de sikerült stabilizálni. A gyógyulása kész csoda volt –
mondta Carlisle, s ekkor riadtam fel gondolataimból. Carlisle engem nézett, és
csak félszemmel láttam, hogy a lányok megkönnyebbülésükben megölelik egymást.
- Bemehetek hozzá? – kérdezte Julie, és megfogta Carlisle
alkarját.
- Sajnálom, asszonyom, de még nem. Pihennie kell.
- Értem – szólt Julie csüggedten, és megfogta lányai kezét.
– Köszönjünk Dr. Cullen, mindent köszönünk – mondta még, mielőtt a
megkönnyebbüléstől eleredtek volna a könnyei. Magához húzta Meget és Carly-t,
és összerezzentem, amikor Carlisle megérintette a karomat.
- Beszélhetnénk? – kérdezte, és némán bólintottam. Gombóc
nőtt a torkomban, képtelen voltam bármit is mondani. Tiszteltem Őt, és nem
akartam, hogy leszidjon vagy megharagudjon rám. Legszívesebben elfutottam
volna, de tudtam, semmi esélyem vele szemben. Végighaladtunk egy folyosón, majd
határozottan nyitott be az irodájába. Kitárta előttem az ajtót, és beléptem.
Őszintén szólva meg sem tudom mondani, hogy milyen volt a helyiség, fel sem
mertem nézni, a cipőmnek szenteltem minden figyelmemet. Carlisle elsétált
mellettem, megkerült egy asztalt, és a hangokból ítélve, leült. Egy hosszú
pillanatig egyikünk sem mondott semmit, és kezdtem egyre kellemetlenebbül
érezni magam. Tétován felpillantottam, és könnybe lábadt a szemem a
tekintetétől. Gyorsan elfordultam, és nagyokat pislogtam. Nem akartam sírni.
- Elnézést kérek – mondtam olyan halkan, hogy magam sem
voltam biztos abban, hogy valóban kimondtam a szavakat. Carlisle végül felállt,
egy örökké valóságnak éreztem, míg felém közeledett, majd legnagyobb
döbbenetemre karjait körém fonta, és szorosan magához húzott. Átszakadt bennem
egy gát, és keservesen sírtam a darabjaira tört szívem miatt.
